Temérdek közgazdászt és politikust foglalkoztat a kérdés, vajh’ miért nem áll rendelkezésre több munkaerő a szalagsorok működtetéséhez, miért nem hat többé a „van száz másik a helyedre” varázsige a szorgosan rabigáskodó jobbágyok moráljára, illetve hogy nem lehetséges immár a föld alól sem előkeríteni kellő mennyiségű középvezetőt és menedzsert, akik hatékonyan elirányítgatnák a burzsuj oligarchia tulajdonolta üzemegységeket?
A téma egyáltalán nem új keletű, sokat cikkeztem róla eddig is. Íme egy csokor a bemelegítésül szolgáló irományokból:
Poszt-COVID gazdasági realitás: többé nincs miért visszatérni az ültetvényre
Ezért nem fog visszatérni a 2020 előtti „normalitás”
Egy vita nyomán merült fel bennem a gondolat, hogy beszéljük ki még alaposabban ezt a témakört. A közgazdász beszélő fejek ugyanis olyannyira nem értik a valós életben zajló folyamatokat, hogy lényegében képtelenek rájuk épelméjű módon reflektálni. Teljesen belesüllyedtek a közgáz szakon beléjük plántált absztrakt ideológiák imádatába.
Pogátsa Zoltán és Sebestyén Géza vitája a globális minimumadóról szólt volna, ám a vége felé előkerültek beszédtémák, melyek kapcsán egyikük sem mutatta igazán jelét annak, hogy bárminemű kapcsolatot ápolna a nyilvánvaló hús-vér valósággal.
A hazai munkaerőhiány okainak megfejtéséhez nagyjából a következő érvelések valamelyike hangzik el tetszőleges kombinációban:
– Objektív emberhiány: a teljes foglalkoztatottság végett tényleg nincs több ember, akiket be lehetne vonni a munkaerőpiacra
– Kivándorlás, külföldön dolgozó és letelepedő magyarok
– Természetes népességfogyás, a munkaképes korú lakosság nagyságának csökkenése
– A szakképzési rendszer minőségének elégtelensége
– Rossz felsőoktatási szisztéma, képviselt ideológiától függően vagy teljesen fizetőssé, vagy teljesen ingyenessé kéne tenni
– Az adórendszer bonyolultsága és átláthatatlansága
– Szociális háló: egyesek szerint a létezése, mások szerint a hiánya vezet a munkaerőpiacról való tartós kieséshez
A sorolt tényezők mindegyike mutat néminemű korrelációt a valódi gyökérokokkal, ám együttesen sem bírnak akkora súllyal, hogy rendbetételük befolyásolná a végeredményt, vagyis a jól képzett, cselekvőképes és autonóm munkaerő hiányát.
Az objektív munkaerőhiány a 2008-as válság óta vesszőparipája a tőkés kasztnak. Soha nem is fognak leszokni a vészmadárkodásról: minél több kisemmizhető jobbágy áll sorba az alantas munkáért, annál lejjebb vihetők a bérek. Nem azért szeretnék a kapitalisták, hogy sok mérnök meg informatikus álljon rendelkezésre, mert akkor milyen jó lesz a gazdaságnak, hanem szeretnék ezeknek a rendkívül magas presztízzsel és javadalmazással járó munkaköröknek a bérszínvonalát lejjebb szállítani. Próbálkoztak egy ideig indiai programozókkal, meg filippina távasszisztensekkel, valamilyen oknál fogva mégiscsak visszatértek a hozzájuk képest csillagászati javadalmazást követelő honi munkaerőhöz.
A képzettség hiányosságai lehetnének racionális indokok – amennyiben nem azt tapasztalnánk minden faluszélre kihányt rabszolgatelepen, hogy a magyarhoz képest roppant műveletlen ukrán és vietnami munkaerő tökéletesen megfelel az igényeiknek. Olyanról is lehet hallani, hogy a vendégmunkások magasabb bért kapnak a magyarnál, miközben szállást is ingyen biztosítanak nekik.
Az adórendszer sokakat elriaszt a vállalkozástól, csakhogy a nagyvállalatok és külföldi multik pont nem fizetnek szinte semmit. Gyakorlatilag az összes adóterhet a halálba nyomorgatott KKV szektor kénytelen viselni. Az ide telepedő külföldi összeszerelő üzemek busás kedvezményeket nyernek, sőt mi több, adófizetői pénzekkel tömködik őket, hogy méltóztassák saját hazájában rabigaláncra verni a magyar munkaerőt! Fizess, hogy dolgozhass, büdös paraszt!
Ennyi közgazdász és vállalati bullshitet követően lássuk, mik a tényleges kiváltó okai a szakképzett munkaerő hiányának. Vegyük a fenti állításokat, csapjuk hozzájuk a közgazdászok által javasolt megoldásokat, ám helyezzük őket más megvilágításba!
Kezdjük a lényeggel, vagyis a objektív szakemberhiánnyal. A megmondóemberek szerint a népesség csökkenése és elöregedése, a kivándorlás, valamint a csaknem teljes foglalkoztatottság tehet a munkaerőpiac megmerevedéséről.
A valóság mindezekkel szemben, hogy a foglalkoztatottsági statisztikák semminemű kapcsolatot nem ápolnak a valósággal, mivel eleve lehetetlenné teszi a rendszer, hogy munkanélküliként jegyeztessük be magunkat. Akiről nincs rubrika a munkaügyi központ nyilvántartásában, azt automatikusan foglalkoztatottként könyvelik el, függetlenül az igazságtól. Emellett a külföldön dolgozó 500-800 ezer magyart is a hazai foglalkoztatottsági statisztika alá helyezik, holott őket minden esetben a munkavégzés országában kell nyilvántartani.
Ha a kamufoglalkoztatottakat, meg külföldön dolgozókat kivesszük, máris rálelhetünk egy tekintélyes arányszámot reprezentáló rétegre, akik a szándékosan hamisított statisztikák végett rejtetten vannak jelen a társadalomban. Létezik egyébként a legtöbb országban nyilvántartás rájuk nézve is, csak pont Magyarországon nem. Úgy hívják a kategóriát, hogy: nincs a munkaerőpiacon. Nem jelentkeznek állásokra, nem bejegyzett munkanélküliek, segélyekre nem jogosultak, ugyanakkor tanulmányokat sem folytatnak. A modern szociológia prekariátusnak nevezi őket.
Szemben a proletariátussal, a prekariátus tagjai művelt, gyakran végzettséggel is rendelkező emberek, akik a modern technológia használatára is képesek. Mégsem tartja őket foglalkoztathatónak a „munkaerőpiac”. Általában olyan kifogásokat fogalmaznak meg a munkáltatók velük szemben, hogy nem kerültek beajánlásra, tehát nem sameszai valamely helyi seggnyalónak, található egy 6 hónapos lyuk az önéletrajzukban, alulképzettek, túlképzettek, a csillagjegyük nem passzol az interjúztatóéhoz.
A „karrier-tanácsadóktól” azt a mantrát kapják az arcukba, hogy az álláskeresés is egy teljes munkaidős állás, tessék akár éhhalálig menően időt és pénzt áldozni egy gyakorlatilag tökmindegy milyen színvonalú munkahely elnyerésére. A tanácsadás sem filléres tétel, így hát szerencsétlenek tényleg addig próbálkoznak, mígnem visszazuhannak a szüleik lakásának pincéjébe.
Onnan meg már hiábavaló is volna visszakapaszkodni, hiszen bedőlt már a diákhitel, albérletet sem kell többet fizetni, megsemmisült mindennemű incentíva, ami a szorgos álláskeresőt benne tartotta volna a haláltáncban.
A 2008-as válságot követő nyomorúságos évek során temérdek depresszióba zuhant álláskereső hagyta el a munkaerőpiacot végleg, vagy választott kényszerből olyan „álláslehetőséget”, melyre felvették. A karriervágyaikat feladó fiatalok előidézték a munkaerőhiányt, ami aztán csúnyán vissza is ütött a korábban sok száz válaszra sem méltatott önéletrajz tengerében dúskáló cégekre.
Mivel fasisztákként mindig csak reagálnak az eseményekre, utóbb már méltóztatták volna kinyitni pénztárcáikat a munkáltatók, s akár emberséges fizetést is felajánlani a jobbágyok részére, ám eddigre késő volt. Akik rendelkeztek ténylegesen is hasznos képességekkel, kiábrándultan, depressziósan hagyták faképnél az álláskeresést. Helyükbe tolultak ama nárcisztikus pszichopaták és jobhopperek, akik igazából nem értenek semmihez, hanem hithű kapitalisták módjára kizárólag az egyéni pénzkereset érdekli őket, azt meg legkönnyebben évenkénti munkahelyváltással lehet elérni.
Miután égetővé lett a munkaerőhiány, a korábban „van száz másik a helyedre” mantrával felvértezett munkáltatók kénytelenek voltak lenyelni a békát, hogy gyakorlatilag a lojalitás bárminemű megnyilvánulását mellőző peonokat is felvegyenek dolgozni, mivel az alázatos, megfelelő képességekkel rendelkező, bagóért is dolgozni hajlandó zsellérek nem kellettek nekik.
Nem igaz hát, hogy objektíve ne volna elegendő számú munkaképes ember. A munkáltatók kidobálták, megalázták, egzisztenciálisan ellehetetlenítették a potenciális utánpótlást. Mivel fiatalkori karriercéljaik soha nem nyerhetnek reális beteljesülést, egy részük örökre felhagyott a rabszolgamunka hajszolásával, másik felük igyekszik kizárólag a pénzt kisajtolni a rendszerből, majd elmenekülni, amint forróvá válik a talaj a talpuk alatt.
A rendszerből való kivonulás és a rendszerhűség felszámolódása végett tűnik el a munkaerő. Még a tőkés kaszt utódai, kik alanyi jogon kapnak bársonyszéket a fenekük alá is kizárólag azon munkálkodnak, hogy 35 éves korukra végleg otthagyják a vállalati ültetvényt, miután kihúzták a házból a jackpotot.
Menjünk tovább. A szakképzési rendszer és felsőoktatás valóban nem reprezentál kellő minőséget. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy az intézmények nemes egyszerűséggel átverik a szebb életre vágyakozó naiv fiatalt, mikor akár valami recés budipapírral (diploma / OKJ), akár anélkül távozik a keltetőből.
Arról ne is beszéljünk, hogy egyre több az önfinanszírozást megkövetelő intézmény, az államnak meg egyáltalán nem fűlik foga segítő kezet nyújtani a diákság részére.
18 évesen egy skizofrén harapófogóba kerül a zavarodott lurkó: válasszon magának szabadon olyan szakmányt, amilyent csak akar, de kizárólag olyant, ami az ő jövőbeli kizsákmányolhatóságának esélyeit megnöveli. Ja, és mindezt persze finanszírozza saját zsebből.
A szisztéma következménye lett az utóbbi évtizedben, hogy aki szeretne bérrabszolga lenni, az nem végezhet képzést, hiszen nincsen hozzá jövedelme, vagy aktuális munkáltatója nem engedi el. Aki autonóm tevékenységet végezne, annak totál felesleges elveszejtenie magát a felsülőoktatás szabadulhatatlan labirintusában. Az oligarchia utódait meg simán átverik valami képzésen akkor is, ha külföldre kell ehhez futni vele.
Láthatjuk, hogy legnagyobb sikerrel azok végezhetik el a felsőoktatási képzéseket, akik semmi hasznosat nem kívánnak tanulni, legfeljebb a papírfétis végett uradalmi pozíciójuk bebetonozását kívánják elérni. Aki jövőbeli megélhetéséért választana iskolát, azt nem hagyják, vagy ő maga nem tudja megfinanszírozni saját zsebből az oktatást. A vállalkozó szellemű fiatalok pedig nem fogják egy életen át eladósítani magukat, csakhogy átalakulhassanak bérrabszolgákká.
Valójában nem is jól képzett és értelmes munkásokra van szükségük a kapitalistáknak, hanem marginális ismeretekkel felvértezett jobbágyokra. Ahogy George Carlin megfogalmazta: elég értelmesek, hogy a gépeket működtessék meg a papírmunkát elvégezzék, ugyanakkor kellően hülyék ahhoz, hogy passzívan elfogadják az egyre szarabbul fizetett és egyre alantasabb munkákat, növekvő felelősségek és csökkenő reálbérek terhe mentén.
A szakképzés alá eső munkaerő nem képességeket szed fel, hanem képességvesztést szenved el. Iszonytatóan beszűkölt szakterületen való működésre képezik őket, mely által kiváló bérrabszolgák lesznek (hiszen túl buták ahhoz, hogy a világ egészének működési rendjével tisztában lehessenek). A felesleges, viszont megnyomorító mennyiségű információ bemagolását összekeverik a ténylegesen is alkalmazható tudással, fejlődéssel.
Mindennek köszönhetően a tudományos ember mellett a szakképzett munkás gőgössége és arroganciája a legfőbb jelenség, mely elriasztja a szerényebb egóval, ám megfelelő képességekkel felvértezett munkásokat az ültetvényről.
Ismét ugorjunk. Az adórendszer ugyan hatalmas nehézségeket gördít a vállalkozó szellemű fiatalság elé – pláne, hogy ebben a szisztémában gyakorlatilag lehetetlenség kezdő vállalkozásként elindulni –, ám a kutya nem itt van elásva.
Példának okáért a KKV-k jóval több adót fizetnek, mint a multik. Utóbbiak nem pusztán busás kedvezményeket kapnak, de gyakran adófizetői pénzből ültetik ide gyártósoraikat a mi elnyomatásunkra.
Sikerült az államnak egy rabszolgatartó szisztémát verbuválni, melyben a jobbágy köteles az önmaga szolgásításáról gondoskodni.
A KATA azon felül, hogy hatalmas lyukat keletkeztetett a költségvetésben, nem oldotta meg az alapproblémát: hogy egy kezdő vállalkozásnak nincs bevétele.
A NAV, bár jelentős jövedelemfehérítéseket eszközölt az utóbbi évtized során, rendre elmaradt a becsült bevételekből származó adók beszedésével. Ennek oka, hogy a kisvállalkozók többsége teljes vagyonával felel a tevékenységéért, s amennyiben fekete tevékenység helyett tetemes adót kell fizetnie, inkább felszámolja vállalkozását.
A NAV ilyenkor nem pusztán fekete tevékenységet szüntet be, hanem egy autonóm személy szabad akaratát is, aki innentől fogva itthoni bérrabszolgaság helyett inkább a külföldre vándorlást választja. Ez magyarázatul szolgál arra, miért maradtak el rendre az adóbevételek a várttól a fehérítési törekvéseket követően.
Végezetül: a jóléti állam, valamint segélyezési rendszer felszámolása lehetővé tette, hogy az emberek, ha akarnának se tudjanak előre megírt sorsukon változtatni. Ha lumpenek is voltak éveken át, nem térhetnek jobb belátásra, állapotukat végleg és visszafordíthatatlanul bebetonozta a rendszer. Aki a gazdagon sorolt indokok valamelyike mentén kiesik a munkaerőpiacról, az vagy önszántából kerüli azt örökre, vagy megrokkan, tönkre megy, alkoholistává, depresszióssá, öngyilkossá válik.
Egyéb példákat is felhoztak a vita során a felek, melyek szerepet játszhatnak a képzett munkaerő hiányában. Ezek sem kevésbé problémásak, mint a megfogalmazott első számú indokok.
A növekedési hitelprogram, mint pozitívként számon tartott intézmény egyáltalán nem járul hozzá a vállalkozó szellemű polgárság tőkeellátottságához, ahogy azt Pogi állítja. A teljes szisztéma nem más, mint bejáratott és jó részben oligarchák által működtetett vállalkozások kistafírungozása. Ebből kifolyólag a növekedési hitelprogramnak nincs is hatása a munkaerő minőségére. A független, szuverén és alkotó polgár semminemű támogatásra nem jogosult, tehát még a vállalkozói kedvet sem befolyásolja az oligarcha-hitel.
Az egészségügy, bár folyamatos pusztulása komoly mértékben fenyegeti a munkásosztályt, szintén nem mutatkozik hatással annak képességeire. Leginkább azért vannak tömve roskadásig a kórházak, hogy az egyre inkább kiszipolyozott, kizsákmányolt munkaerő rohamosan hanyatló teljesítőképességét valahogy szinten tartsák. Csakhogy egyre több a beteg és nyomorék a rendszerben – hiszen egyre többet dolgoznak –, így az egészségügy fejlesztése egy zéró összegű játszma. Minél hatékonyabb az orvoslás, annál felelőtlenebbé válnak a polgárok és annál vehemensebben zsákmányolhatja ki őket a munkáltató, mondván, úgyis helyrekalapáltatják valahogy őket az ispotályban.
A bullshit munkák terjedése hatással lehet ugyan a munkaerő minőségére, de megint nem úgy, ahogy lefestik. Ha az emberek nem képesek megvalósítani saját, önálló céljaikat, melyeket előbb az oktatási rendszer, majd a munkaerőpiac akadályoz meg számukra, akkor nagyon sokan lefelé orientálódnak. Ha már nincs miért gürcölni és küzdeni, viszont „élni csak kell”, nyugdíjjárulékot és SZJA-t kell fizetni, akkor elkezdenek képességeikhez messze nem passzoló, de legalább komolyabb felelősséggel sem járó munkaköröket felvenni. Ez az ideológiai megágyazója a bullshit munka jelenségnek.
Összegzésképp a fentiekhez: a beszélő fejek nem képesek felfogni, hogy a rendszer maga idézi elő a problémákat, nem pedig a csúnya gonosz egyének a hibásak, akik szabotálják az egyébként tökéletes és ideológiailag is kifogástalan szisztéma működését.
Amíg ebből a förtelmes és hamis paradigmából nem képesek kilépni, addig az elitek, karöltve a diplomás semmitmondókkal továbbra is csak a sötétben fognak tapicskolni. Nem bánnánk egyébként, ha ezt teszik, csak éppen mindannyiunk életét pokollá változtatják felesleges agyalásaik által. Szellemileg terméketlen megállapításaikat beépítik az államok és cégek a maguk munkaerőpiaci politikájába, majd nem értik, miért fogy a munkaerő a folyamatos munkáltatói „fejlődés és innováció” ellenére.
