A kretén vadkapitalisták, karöltve a csinovnyikista pártállammal azt képzelik, az általuk okozott gazdasági összeomlást követően még pofátlanul diktálhatják, kinek maradhat joga létezni az úgymond COVID-utáni világban, és kinek nem. A burzsoázia ily mértékű elpofátlanodásának közepette szinte minden korban kapára-kaszára keltek a vesztenivalójuktól megszabadult emberek, és viszonylag nagy eséllyel rendszert is váltottak. Hogy ez most esetleg nem következik be, hanem a velejéig kifosztott, végrehajtott, büntetett rabszolga még vissza is megy robotolni az ültetvényre, bizonyítja, hogy soha nem látott elnyomás és terror köszöntött az emberiségre.
Hogy a totális gazdasági összeomlást kissé elodázhassák, soha nem látott hitelkihelyezést hajtottak végre a pártállami csinovnyikok az elmúlt egy év során. Oly mértékben felfokozódott a vállalkozói, baba, diák meg egyéb uzsorás hitelek összege, hogy az elviekben áthidalhatja a rendszer végső elhalálozása, valamint egy afféle átmeneti szisztéma közti szakadékot. Az efféle hülyeségeket hallucináló politikusok, valamint kapitalista közgazdászok nyerítéseivel szemben a valóságban nem eszik annyira forrón a kását.
Az utóbbi évtizedek egyik globális mértékben is jellemző trendje a deindusztrializáció volt. A folyamat rendszerszinten megállíthatatlan. Az ipari kapitalisták úgy ítélték, a filléres kínai és egyéb kelet-ázsiai munkaerővel szemben a szakszervezetbe tömörülő, tisztességes bért kívánó helyi dolgozók foglalkoztatása nem kellőképpen rentábilis, így az anyaországban, melyekben a fogyasztás zajlott, termelőegységeiket szépen bezárták.
1-2 évtizeden át jó üzletnek tűnt a szisztéma, hogy majd a büdös sárgák dógoznak, a nyugati fehér proli, de kiváltképp az elit pedig dőzsöl. A szakszervezetek, illetve a jóléti állam leépítése révén persze hitelből. Ami visszafizethetetlen, hiszen eleve úgy kalkulálják uzsorakamatokat, valamint büntetéseiket a bankok, hogy azok menetrendszerűen bedőljenek. Ennek révén nem pusztán az évtizedek során törlesztett összegek befizetésének értelme veszik el visszamenőleg, de a lakosság gyakorta kétkezi munkájával felépített házai is az újfeudalizmus kidolgozásán tevékenykedő burzsoázia markára jutnak.
Az épp bedőlni készülő hitelek tömegeinek köszönhetően az emberiség súlyos válaszút elé került. Vagy hagyja az uzsorahiteleit, vele teljes egzisztenciáját veszni és így vagy úgy, de kicsatlakozik a rendszerből, esetleg fellázad ellene, vagy pedig megpróbálja egyre fogyatkozó egészséggel, mentális-fizikai erővel ebül szerzett egzisztenciáját fenntartani. Utóbbi művelet halálra van ítélve, és a stabilitáshoz élete árán is ragaszkodó proletár jussa a jól megérdemelt halál lesz, miután a gyűrűző válságból adódóan a veszteség ígyis-úgyis elkerülhetetlenné válik.
Hogyan alakul a sorsa azoknak, akik hagyják veszni egzisztenciájukat, esetleg eleve ódzkodtak a visszafizethetetlen uzsorahitelek felvételéről, vállalva a számkivetettséget, lusta disznó munkakerülőnek való megbélyegzést, vagy netán a bank ítélte őket hitelképtelennek?
Nos, igazán szerencsésnek mondhatják magukat, hogy ennyi lenézésen, megszégyenítésen kellett átesniük. Nekik, mivel nincs mihez körömszakadtukig ragaszkodniuk, máris megadatik a lehetőség, hogy végleg elhagyják ezt az ótvar, retkes, züllött, halódó rendszert, míg a többieknek éveken át folytatott kínzás, gyötrés marad az oroszlánrészük.
Az első elröppenő fecskék azon értelmiségiek, illetve egyéni vállalkozók, akik a COVID-válság nyomán rádöbbentek, hogy teljesen felesleges nekik külön irodát fenntartani, illetve napi szinten zötykölődni a lerobbant buszokon, hogy főnökük színe elé járuljanak. Minden feladatot el tudnak végezni otthonról is. Egyszerű, kényelmes, nem kell korán kelni, BKV-bérletet venni, meg heti 10-15 órát elpazarolni a bejárásra.
A jelenség nyomán a Deutsche Bank már követelte korábban az államoktól, hogy azok vessenek ki adót a távmunkásokra, a befolyó pénzből pedig támogassák a hajnalonként továbbra is zombi módban zötykölődő munkaerőt, mivel vészesen üresednek a csilliárdnyi rablóhitelből finanszírozott irodaházak.
Előzetes felmérések szerint az irodista munkaerő 27%-a soha többé nem szeretne visszatérni az ültetvényre, a maradék 48%-a pedig elvárná, hogy munkáltatója a COVID előtti állapotoknál nagyvonalúbb home office lehetőségeket ajánljon kollégáinak, például heti 1-2 nap bedolgozást otthonról.
Na de hát ilyenek ezek a finnyás irodisták. Majd a kétkezi munkás dolgosabb, meg önfeláldozóbb lesz…
Hát nem. Amerikában, ahol ugye vadkapitalizmus van jóléti állam nélkül, negatív rekordot döntött az álláskeresők száma, pedig az ipari cégek szép lassan kezdik visszaépíteni a járvány alatt felszámolt kapacitásaikat. A kapuiknál viszont nem kígyók kígyóznak, legfeljebb néhány árva ördögszekér gördül el egykedvűen az ajtó előtt. A gyárüzemek fejvadászai már egyszeri 1500 dolláros bónuszt is ajánlanak a munkába álló jelentkezőknek. Eme hír hallatán még egy ördögszekér gurul el önfeledten a kapu mellett.
A közgazdászok persze vakarják a fejüket: „Biztos túl sok volt a stimulus pénz!” Mindez abban a korban, ahol a fiatalok a világháborúk óta nem látott arányban élnek szüleikkel. Mindössze arról van szó, hogy sikerült oly mértékben letornászniuk a kapitalistáknak a reálbéreket, hogy a rekord árú uzsoraalbérletek korában már alámentek fizetéseikkel a létfenntartás költségeinek. A temérdek hitel ugyanis fiktív pénzt keringettet a rendszerben, melynek következménye a hitelek által érintett javak (leginkább lakhatás, üdülés, bizonyos fogyasztási cikkek) inflációja, melyhez képest az átlagos termelékenység nem növekszik akkora mértékben.
Volt már hasonló jelenség a történelemben. Akkor nem a hitelek inflálták az árakat a bérek fölé, hanem a fizetések csökkentek a létfenntartás költségei alá.
Az 1894-es Pullman-sztrájk az egy évvel korábbi gazdasági válság következménye volt. A vasúti munkások fizetését lecsökkentették a válságra hivatkozva, míg a (Pullman által birtokolt) albérletek díjait szinten tartották. Így sok munkás jövedelme a bérleti díj kipengetése után nem volt elegendő a létfenntartásra. Magyarul a munkás fizetett azért, hogy dolgozhasson! Volt is véres felkelés, ahogy azt kell.
A XXI. századi Pullman-sztrájkok azonban vér nélkül zajlanak. A fiatalok szépen békésen visszamennek a szülői házba, és nem fizetnek többé uzsoraalbérletet, hogy vadidegen helyen, családjuktól és barátaiktól egyaránt távol robotoljanak a nagy semmiért. Dolgozni nincs miért, hiszen se gyerek, se kocsi, a fesztiválozást meg ugye beszüntették. Legalább megtakarításaik keletkeztek a válság előtt, amire egyes közgazdászok azt mondták, hogy mindezzel gazdasági összeomlást okoznak. No comment.
Szóval mind az irodaházak, mind a gyárüzemek konganak az ürességtől. Utóbbiak helyzetén az sem segít, hogy több száz másik szolgával egybezsúfolva teszik ki egymást a fertőzés veszélyének, ennek illuzorikus elkerülésére pedig hordatják velük a fullasztó és veszélyes szájkosarat, mely munkahelyi baleseteknek, illetve később bekövetkező súlyos egészségügyi gondoknak egyaránt megágyaz a komoly fizikai erőt, ezáltal nagy tüdőkapacitást igénylő munkakörökben. Az sem segít a szektor megítélésén, hogy a feldolgozóiparban kezdtek leginkább hullani az emberek, mint a legyek a járvány kezdetén.
A kisvállalkozásokról ne is beszéljünk. A szektor legfőbb zászlóshajója a vendéglátás, mely terület vállalkozói úgy képzelik, jogot nyernek az alkalmazottaik teste feletti hatalomra. Tömegével küldenék oltatni a pincéreket és szakácsokat. Aki mindezt nem vállalja, annak fel is út, le is út. Nem számít, hogy mondjuk 20 éve a szakmában dolgozó mesterszakácsról vagy a világ legjobb pincéréről van-e szó. Ráadásul az ótvar maszkabál minden romantikát kiölt eme helyekből. Bent nem lehet enni, kint meg bámulhatunk kifelé a fejünkből szájkosárban, ráadásul barátainkat sem hívhatjuk el egy közös ebédre… ennek aztán sok értelme van.
De nem baj, az iparkamara szerint a már beoltott farhát-ropogtató nyugdíjasok és a krónikus beteg középkorúak lesznek majd a gazdaság húzóereje az elkövetkező időszakban. Hát legyenek. Jókat fogunk röhögni a „hatalmas fellendülésen”, amit okoznak.
Nincs jövő ezekben a lerobbant, hulladék szektorokban. Épelméjű ember már réges-rég faképnél hagyta őket, a koronavírus-járvány pusztán a maradék állását veszített szolga részére adta meg a kegyelemdöfést. Annyira visszaéltek az utóbbi évtizedek során az emberek szorgalmával, türelmével, züllesztették a morált a „van száz másik a helyedre” dumájukkal, a munkavállalói jogok folyamatos leépítésével, a feketéztetéseikkel, hogy minden maradék értelmét elvesztette a visszatérés a bűzös gyártelepekre.
A legtöbbeket eleve valami uzsorahitel vagy uzsoraalbérlet, meg CSOK, babahitel, diákhitel révén tartották a rabszolgatelepeken. Mivel a válságból következő teljesíthetetlen követelményrendszer nyomán ígyis-úgyis bedől ezen konstrukciók többsége, értelmes ember előre menekülve igyekszik minden hamis és hazug kötelezettségétől megszabadulni. Ha már nem maradt vesztenivaló, elég komikusan hangzik a „van száz másik a helyedre” duma.
