8. A jó informatikusok túlterheltek
A ritka tudással felvértezett informatikusok után három kézzel kapkodnak a munkáltatók. Érdemes tehát átvizsgálni a helyzetet az ő szempontjukból is. Mivel jár egy olyan tevékenység, amiben nincs más, aki helyettesítene, ha valami rendkívüli esemény ér, ha mástól nem várhatsz segítséget a munkádban, mert nincs senki, aki jobban értene nálad hozzá?
A legfontosabb hátránya a speciális tudás meglétének a munkaidő/magánélet egyensúlyának teljes felborulása. Még ha az illető szakembernek nincs is családja, a megterhelő szellemi munkát ugyanúgy nem lehet a végtelenségig művelni, mint a nehéz fizikait. Azok, akik mindkét területen dolgoztak már, úgy tartják, hogy a fizikai munkát ki lehet pihenni másnapra, de az erős szellemi megterhelést gyakran nem. Ez nem jelenti azt, hogy a fizikai munka könnyebb lenne, hiszen az erős, az egyén képességeit meghaladó fizikai terhelés sajnos negatív testi változásokat idézhet elő, melynek köszönhetően a munkás akár teljes munkaképességét elvesztheti. Szellemi munkánál csak ritka esetben jelennek meg a fáradtság jeleit mutató testi tünetek, és ezek is helyrehozhatóak némi rehabilitációval.
Amit viszont a rehabilitáció sem hoz helyre, az az úgynevezett kiégés, márpedig a specializált szakterületen dolgozó informatikusok és mérnökök ezzel a jelenséggel halmozottan néznek szembe. Akik ritka tudással rendelkeznek, ismereteik ugyanúgy elavulhatnak, mint a tömegesebb tudással rendelkező társaiké, viszont az őket messze mértékig kihasználó cégek fogságában nem is képesek elavulttá váló tudásukat az aktuális szintre felhozni. A vállalat ezt a szakembert egy percre sem nélkülözheti, hiszen pótolhatatlan erőforrást jelent számukra. Ha túlzottan sok a feladat az adott munkakörben, nem biztos, hogy a cég képes találni második, hasonló képességű munkaerőt.
Ez a fokozott tempókényszer összeomló magánéletet, gigantikus mennyiségű túlórát, valamint a végkimerültség érzését biztosítja a munkavállaló számára, ráadásul ismereteik avittá válása után csakhamar kapun kívül találják magukat.
9. Az informatikusokat nem lehet a hagyományos HR-eszközökkel motiválni
Az informatikusok többsége erőteljesen disztingválja a munkát és a privát szférát. Gyakran előfordul, hogy napi robotjukat letudva (rosszabb esetben munkaidő alatt) valamiféle hobbiprojecten dolgoznak. Ezt vagy pusztán passzióból, vagy annak reményében készítik, hogy így majd elnyerik teljes anyagi függetlenségüket, és minél előbb szabadulhatnak a számukra már kihívásokat nem biztosító, őket kiszipolyozó cégtől.
A HR szakma, ami a jól hangzó reklámbrossúrák szerint a munkáltató és munkavállaló közötti egyensúlyi viszony ápolására törekszik, az informatikusok nagy része számára egy idegesítő szervezet, ahol huszonéves flip-flopos, műkörmös macák döntenek olyan ügyekben, melyekhez semmiféle kompetenciájuk nincsen. Az alacsonyabb társadalmi megbecsültségű munkások mellett (ahol a munkások kiábrándultságát a HR szakmával szemben a sokszoros túljelentkezésből fakadó sikertelen álláskeresésük táplálja) talán az informatikusok körében a legnagyobb a HR tevékenység elutasítottsága. Az elégedettség elérése érdekében HR-nek disztingválnia kéne az eltérő munkaterületeket, és szakmánként külön tervezetet kidolgozni a munkaerő motiválására.
Az új évszázad derekán egy új típusú nemzedék jelent meg a munkaerőpiacon, ők az Y-generáció. Az Y-generáció a korábbi korcsoportokkal ellentétben már nem áldozza fel magát a munka oltárán, vadidegen érdekekért küzdve. Legtöbbjük számára a pénz is egyre kevésbé tényező annak mérlegelésében, hogy megéri-e többet dolgozni az adott munkáltató számára. A mai huszonéves munkavállalónál felértékelődött a több szabadidőre és a világ megismerésére való igény. Ha pedig megalázzák vagy átverik munkáltatói, minden további lelkiismeret-furdalás nélkül továbbáll, akár egzisztenciális biztonságát is kockáztatva.
Hamarosan ők alkotják a többséget a munkaerőpiacon, amelyik cég nem dolgoz ki módszertant a megnyerésükre és motiválásukra, nem néz fényes jövő elé. Még akkor sem, ha a válságnak köszönhetően jelenleg még ők vannak válogató szerepben.
10. A programozó szakma válságálló
Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor néhány évvel ezelőtt egy fejvadász-cég weblapjára tévedve meghökkentő szövegre leltem. Sajnos azóta sem sikerült újra felfedeznem a forrást, ezért az emlékeimből kell táplálkoznom, amikor megpróbálom felidézni a főoldalon fogadó fellengzős duma tartalmi lényegét:
„A 2008-as gazdasági válságot követően abban bíztunk, hogy a munkaerőpiacon majd tömegesen jelennek meg a leépített jól képzett informatikusok, akik olcsón állnak rendelkezésünkre, és ez letöri majd a béreket. Azonban nem ez történt, a vállalatok csak kevés, részükről feláldozható informatikust bocsátottak el. A legjobb szakembereiket a cégek igyekeztek még nagyobb kedvezményekkel megtartani, ráadásul a várttal ellentétesen még nagyobb lett a hiány megfelelő tudású informatikusból.”
A fenti szöveg remekül példázza, mennyire el vannak tévelyedve a tisztelt cégek és fejvadász társaságok a kapitalizmus mibenlétével kapcsolatban. Az élő munkaerő tömeges feleslegessé válása olyan kényelmes pozícióba helyezte őket, ahol a korlátlanul rendelkezésre álló munkaerő gombokért vállal el bármit, csak munka legyen. Az informatika azon kevés területek egyike, ahol még nem borult fel a szabadpiaci modell a munkáltatók javára. Azaz kénytelenek a jó munkaerő alkalmazása érdekében valamilyen kompromisszumot kötni, mert a kereslet nagyobb a kínálatnál.
Bizonyos szempontból ez sem jó tendencia: a kisvállalatok, akik alacsony bevételeik miatt nem tudják technológiáikat fejleszteni és a szaktudást megfizetni, hatalmas lemaradást könyvelhetnek el a nagyobbakkal szemben. Viszont ha a valóban kiváló informatikusok bérét is letörnék a hazai átlagfizetések szintjére, az egyetlen olyan nyomós indokot is megsemmisítené, ami miatt manapság érdemes lehet informatikusnak állni. Akkor lenne csak igazán bajban a világ.
11. Az egyetemi képzések nem tartanak lépést a cégek igényeivel
Hosszú viták tárgya az egyetemi képzések színvonala. Rengeteg szak létezik, ahol az oktatóknak évszázadok alatt felhalmozott, és csak nagyon ritkán változó tudást kell átadniuk a fiataloknak. Ebben az esetben ritkán kell frissíteni a tankönyveket, nem kell sokat költeni kutatólaboratóriumokra és az oktatók tudása sem évül el.
Homlokegyenest ellenkező a helyzet az informatikaoktatásban. A számítástechnika és a rá épülő elektronikai ipar a 80-as évek óta a legdinamikusabban fejlődő technológiai szektornak számít, ahol havi szinten jelennek meg és terjednek szét pillanatok alatt új, forradalmi technológiák. Az egyszerű felhasználó gyakran nem is képes ezeket a gyors változásokat követni.
A folyamatos technológiai innovációk azt követelnék meg, hogy gyakran, bizonyos esetekben akár évente módosuljon az egyetemi tananyag. Új programozási nyelvek jelennek meg és válnak népszerűvé, új eszközök bukkannak elő a semmiből nap mint nap. Napjaink sztárja, a Cloud (számítási felhő) alapú technológia például tizenöt évvel ezelőtt még csak a kihívásokat kereső kis cégek homokozója volt, és a technológia használhatósága is erősen korlátozottnak tűnt. Mára a vállalati szférában a legnagyobb sztár a felhő. Egy ilyen rohamosan változó környezetben szükséges lenne legalább kétévente a dékáni hivatal részéről vitára bocsátani, igény esetén változtatni a tananyagot, nem pedig harmincéves, elavult elméleteket oktatni.
Az elméleti oktatás túlzott erőltetése (valószínűleg az elégtelen gyakorlati infrastruktúra miatt) azt jelenti, a hallgatók úgy kerülnek ki az egyetemi oktatás szerető karjaiból, hogy semmiféle, a munkaerőpiacon ténylegesen hasznosítható tudásra nem tesznek szert. A programozási környezetben egyre inkább háttérbe szorul a matematika, ennek ellenére az elsőéves nebulókat még mindig az integrálással és a ciklus definíciójával vegzálják agyon. A 350 tételből álló diszkrét matematika vizsga értelmetlen és kibírhatatlan tortúra, amit a gyakorlati szemlélettel rendelkező programozócsemeték többsége képtelen bemagolni. Pláne úgy, hogy szó szerint úgy kötelező leírni a tételeket, ahogy a tankönyvben le van írva.
