Figyelem! Ez a cikk jóval a Revolife indulása előtt keletkezett, és archiválási céllal került az oldalra. A benne szereplő információk esetleg elavultak lehetnek.

Árgus szemekkel figyelem hónapról hónapra a sajtó különféle termékeiben a cégek, valamint az oktatás képviselőinek sirámait arról, mekkora hatalmas hiány van informatikusokból, és ez az áldatlan állapot az ő közbenjárásuk ellenére sem akar pozitív irányba mozdulni. Sőt mi több, az utóbbi néhány évben még csökkent is az informatikus pályát választók száma. A különféle szakmai szervezetekben mozgó szakemberek értetlenül bámulják a jelenséget, és sehogy sem találják az ésszerű magyarázatot.

Kínos szempontokat boncolgató, egyben vitaindító cikkemben 13+1 pontban felfedem, mi okozza az informatikushiányt szerte az országban (bizonyos esetekben a világon), és miért nem vonzanak elegendő kalandvágyó lurkót az e kategóriába tartozó, amúgy hatalmas presztízsű egyetemi szakok, valamint kellő mennyiségű szakembert a hatalmas fizetésekkel és extra kedvezményekkel csábítani igyekvő cégek.

Ez az írás nem annyira könnyen emészthető, mint a Revolife társadalmi problémákkal foglalkozó esszéinek többsége. Ám a téma fontossága és a vele kapcsolatban releváns vélemények hiánya arra késztetett, hogy egy alaposabb kutatómunkát folytatva magam foglalkozzak vele. Az alábbi pontok elsősorban a saját tapasztalataimon és megfigyeléseimen alapulnak, ám a minta, amiből merítek, túlmutat egyéni észrevételeimen. Kutatásomhoz igénybe vettem bizonyos online szakmai fórumok felhasználói által írt hozzászólásokat is, így a megfigyeléseim összegzéséhez több száz fős mintából dolgozhattam.

Zárójelben megjegyzem, hogy az alább elterülő megállapításaim némi módosítással a mérnök szakmákra ugyanúgy vonatkoznak, azonban én személy szerint az informatika területét látom át alaposabban. Bizonyos adatok és egyes tapasztalataim az ELTE programtervező informatikus képzéséről származnak, és 2010-ig pontosak voltak. Az eltelt idő alatt előfordulhattak apróbb változtatások a tananyag struktúrájában.

1. Van elég informatikus

Valójában egyáltalán nincs hiány informatikus végzettségű emberekből. A felsőoktatás mellett a középszintű oktatási intézmények is tonnaszám képeznek ki különféle informatikusokat (elsősorban webfejlesztők, rendszergazdák, helpdeskesek és designerek kerülnek ki az efféle intézményekből). Ők ráadásul a munkaerőpiac számára elegendő mennyiségben állnak rendelkezésre.

A valódi hiány elsősorban három kategóriában jelentkezik: egyrészt a kizárólag több év tanulási/gyakorlási idővel elsajátítható programozási nyelveknél (C++), másrészt a rendkívül speciális tudást igénylő szakterületeknél (SAP-tanácsadó), valamint az újonnan népszerűvé vált, de a felsőoktatásban még kevésbé meghonosodott területeken (.NET, Java). Láthatjuk tehát, hogy a különféle informatikus szakmákon belül tényleges munkaerőhiány helyett inkább egyfajta strukturális munkanélküliséggel állunk szemben. Itt a könnyebben elsajátítható – mondjuk azt, hogy – slágerszakmáknál jelentős túlképzés, a legértékesebbnek számító területeken pedig alulképzés uralkodik.

A többi pont lényegében ennek a nézőpontnak a kiterjesztése, ahol részleteiben is boncolgatom a fennálló okokat. Egy olyan országban, mint Magyarország, azt várhatná az ember, hogy a fiatalok három kézzel kapkodnak minden olyan lehetőség után, ami az itthon éppen csak létminimumot jelentő középszerű posványos létből kiemelkedési lehetőséget nyújt. Miért nincs ez mégsem így?

2. Informatikusnak lenni nem menő

Minden ember életében nagy szerepet játszanak a társadalmi elvárások. A klasszikus normákon felül, mint amilyen a családi értékek vagy a viselkedés illemtana, léteznek másfajta, elsősorban a modern társadalmakban elharapódzó normák is. Ilyen norma például a menő/nem menő diákok felosztása az iskolában.

Bár az utóbbi évtizedben elsősorban az internet begyűrűzése a hétköznapi emberek világába jelentősen változtatott a köznép számítástechnikával szembeni ellenérzésén, az informatikus, mint társadalmi-gazdasági csoport számukra továbbra is egy olyan kategóriát jelöl, amit nem bírnak megérteni és számukra idegenül hat. Így annak ellenére, hogy szinte mindenki napi szinten használja, esetleg némi ismeretséggel is rendelkeznek a számítógépek világából, az informatikusok továbbra is a társadalom szerinti nem menő kategóriába szorulnak. Ez megakadályozza a már kellő ésszel, de még kevés élettapasztalattal és reális felmérési képességgel rendelkező fiatalságot, hogy informatikusnak álljon.

A legszínvonalasabbnak kikiáltott képzési intézmények folyamatos gondokkal küzdenek a létszám feltöltését illetően. Emiatt sok egyetemre felvételiző számára az alacsony felvételi pontszámok jelenthetik az egyetlen nyomós indokot a programozó képzések választására. Persze, aki így gondolkodik, már az első félévben csúnyán fejrebillen.

3. Nincs, aki megfizesse a képzést

Viharosabb vizekre evezünk a következő pontban. Bár a közvélekedés úgy tartja, a felsőoktatás a felvételt nyert diákok számára teljesen ingyenes, ez az állítás nem fedi teljesen a valóságot. Aki egy nevesebb felsőoktatási intézmény közelében lakik, annál talán megállja a helyét. A reálképzéseken megnövekedett keretszámmal együtt viszont megszaporodtak a vidékről érkező, szerencsét próbáló fiatalok. Az ő helyzetük teljesen más: leggyakrabban szegényebb környékről, alacsonyabb színvonalú közoktatási körülményekből kerülnek ki. Lemaradásuk szembetűnő a szerencsésebb körülmények között növekedett társaikhoz képest. Nekik külön kollégiumot vagy albérletet kell fizetniük a tanulás általános költségein felül, nem beszélve a helyi közlekedési bérletről, a hazautazásról, illetve az étkezéről.

Ezen kiadásokat a szegényebb sorú vidéki családok csak nagy lemondások árán képesek fedezni. Pedig egyre gyakoribb, hogy a szülő okos gyermekét úgy küldi egyetemre, hogy ő lesz az első diplomás sarj a famíliában. A fokozott teljesítménykényszer, az elégtelen vidéki közoktatás és a falusi szegénység végül döntéskényszerbe sodorja a fiatalt: vagy dolgozik, vagy elvégzi a képzést időben. Időközben a programozás gyakorlására abszolút nem marad ideje.

Óvatos becslések szerint is három év gyakorlás szükséges egy tetszőlegesen kiválasztott programozási nyelven, hogy a munkaerőpiacon is megálljuk vele a helyünket. Ez a három év a szabadidő és a kereseti lehetőségek rovására menne. Nincsenek igazán használható tehetségápoló programok (az ösztöndíjakat most hagyjuk, messze nem fedezik a létfenntartás költségét). Ha emberünk egy évnél többet csúszik, menthetetlenül átsorolják fizetős képzésbe, aminek köszönhetően költségei még tovább növekednek.

Az a tény sem bagatellizálható el, hogy akik ténylegesen megengedhetnék maguknak ezen képzések megfinanszírozását – azaz a módosabb szülők gyerekei – azoknak eszük ágában sincs programozónak szegődni, remekül elvannak a közgazdasági, jogi és politológiai képzéseken. Nyugaton elfogadottnak számít, hogy a startup vállalatok egy része, melyek nem rendelkeznek kellően nagy tőkével, ingyen munkaerőt vesznek fel, akik a termékük piaci bevezetése után részesedhetnek a bevételekből, vagy egyéb más jutalmat kapnak. Itthon ennek megvalósítása lehetetlen, mert az emberek nem rendelkeznek pénztartalékkal ahhoz, hogy több hónapot kibírjanak bevétel nélkül. Az elvárások mégis afelé mutatnak, hogy „a tanulópénzt meg kell fizetni”. Igen, de ki fogja?