Újabb fatális gyomrost kapott a döglődő munkatársadalom. Legfrissebb amerikai statisztikák szerint csak az elmúlt 12 hónapban 10 millió fiatal és középkorú jobbágy menekült világgá a munka világából, világszerte pedig százmilliós nagyságrendet képez azok száma, kik létüket nem képesek többé a “mesés munkaparadicsom” láthatatlan börtöncellái közt elképzelni.
Az Amerikai Egyesült Államokban és több nyugat-európai országban ismeretes csoportot képez az ún. “nincs a munkaerőpiacon” kategóriája. Ezeket nem minden országban tartják nyilván, Például Magyarországon az efféle tömegeket szimplán foglalkoztatottnak veszik.
A NEET néven is ismeretes kategória azokat a társadalmi rétegeket tömöríti, akik 18+ évesen nem vesznek részt hivatalos foglalkoztatásban, nem járnak egyetemre, továbbá más egyéb jogcímeken (pl. munkanélküliség, továbbképzés, speciális foglalkoztatás) sem ápolnak viszonyt a rendszerrel. Mondhatni kvázi rendszeren kívüliek.
E csoport létszáma Amerikában egészen a 70-es évekig bezárólag soha nem haladta meg a 60 millió főt. Létszámuk azóta folyamatos növekedésben van, s a 2010-es évek végére átlépte a 100 milliós küszöböt a rendszeren kívüliek száma. Mondhatni lassacskán a teljes amerikai lakosság harmada menekítette ki magát a rendszer fojtó szorongatásából.
A “nincs a munkaerőpiacon” kategória puszta léte heveny epehányásra és morfondírozásra készteti az államhatalmakat, hiszen nyilván az istenemberek uralta világunkban tökéletesen lehetetlen a rendszeren kívül létezni. Valaki vagy totális és szabadulhatatlan bér -és adósrabszolga, vagy nem létezhet.
A nemlétezők kategóriáját a Magyarországhoz hasonló autoriter államhatalmakban szigorúan tilos elismerni, mindenki kizárólag vagy keményen dolgozik, elli sorban a babákat CSOK-ra és babahitelre, automatikusan átnyújtja az összes bevételét állam bácsi számára korlátok nélküli levonásra és inkasszózásra, vagy azonnali hatállyal éhen hal. Ez a két lehetőség, amelyet a rendszer kizárólagos érvénnyel megenged részünkre.
Amely országokban vezetik a munkaerőpiacon kívüliek statisztikáját, ott a 2008-as válság óta mindenütt folyamatosan növekvő számokkal szembesülnek az államhatalmak, viszont soha olyan szörnyű nem volt a helyzet, mint a COVID-karantén feloldása óta.
A kezdeti nagy felmondás, majd csendes kilépés (quiet quitting) jelenségét felváltotta a rendszer pusztulásának kívánalma (let it rot). Csak lassan döbbentek rá a jobbágyok, hogy nem léteznek jó munkahelyek, melyek kevésbé vagy egyáltalán nem zsákmányolják ki a dolgozót, illetve hogy munkahelyváltással jottányit sem javíthatunk a magunk élethelyzetén.
A beérkezett statisztikák vesézésével foglalatoskodó YouTube videókból temérdek érdekességet megtudhatunk. A nők jövedelme több amerikai nagyvárosban immár magasabb a férfiakénál, amely tény egyre fokozódó randipiaci feszültségeket generál. Az elvárásokkal ellentétben nem a gazdagok gyermekei esnek ki önkeresésre hivatkozva a munkaerőpiacról, hanem a legszegényebb fiatalok, akik ugye a pártállami ukáz szerint soha nem engedhetnék meg maguknak, hogy tétlenül tengődjenek a szüleik pincéjében. Vagy ha mégis, hát ne is egyenek!
A friss statisztikák csodásan visszaigazolják az általam immár temérdek írásban taglalt igazságot, hogy a lakosság többsége túl szegénnyé vált ahhoz, hogy dolgozni járjon, hiszen nem a betevő falat megléte vagy meg nem léte keletkezteti a munkatársadalom feltétlen kiszolgálásának végső feladását, hanem a tartósan negatív szummájú cashflow-alapú működésre kényszerítés. Ez azt jelenti, hogy az emberek negatív nettó jövedelem mentén kényszerülnek dolgozni, ahol abszolválható fizetésük rendre alatta marad a munkaerőpiac által kötelező érvénnyel elvárt munkaképességi kritériumok kívánalmai teljesítéséhez elengedhetetlen pénzmagnak.
A mostani válság így az 1970-es évekbeli stagflációs krízis inverzeként aposztrofálható. Akkoriban tömeges munkanélküliséget kellett generálni, hogy a hippizálódó boomerek sírva könyörögjék vissza magukat az álláspiacra. Most azonban a pártállamok rendre a teljes foglalkoztatás mesevilágával házalnak, amely követelmény alól kizárólag a hullazsák jelenthet felmentést. Eközben viszont az emberek nem be, hanem kifele igyekeznek menekülni a rohamosan leépülő és milliárdokat maga alá temető munkavilágból.
A 70-es években az volt a kötelező elvárás, hogy dolgozzon mindenki a szükségleteinél kevesebbért, különben az ipar kivonul a harmadik világbeli országokba. Most a kapitálfasizmus keretében és a cashflow-szemlélet lakosságra oktrojálása által azt kívánja elérni a rendszer, hogy mindenki dolgozzon, vegyen részt a fogyasztói bonanzában, de közben legyen kénytelen többet költeni, mint amit fizetésként megkap.
Ennek követelménye alól pedig a leggazdagabb egy százalék kivételével senki részére nincs felmentés. Az örök bér -és adósrabszolgaság szabadulhatatlan börtönében olyan jellegű költéseket vernek rá a keményen dolgozó igavonó baromra, melyek rendszeres fizetgetése a kifosztott zsellérek kötelező feladata. Ezek teljesítésének képtelensége esetén a foglalkoztathatatlan státusz mellett soha le nem járó és örök életen keresztül érvényesített végrehajtogatást, büntetgetést, ellehetetlenítést, öngyilkosságba és hajléktalanságba kergetést nyerik a kiesett rabszolgák a rendszertől.
Itt van például a munkanélkülieknek is kötelezően fizetendő TB-ellátás intézménye, amely kiadást akkor is leveri rajtunk az állam, ha objektíve nem rendelkezünk e kiadás fedezésére alkalmas jövedelemmel. Ugyanezt a játékot a munkáltatók 4D sakk szinten űzik, hogy folyamatosan kénytelenek legyünk többet költeni a bevételeinknél és soha a büdös életben ne válhassunk, kiváltképp anyagi értelemben a rendszertől függetlenné.
Pusztán egyetlen aprócska bibi akad a reánk települt szisztémában. A kezdetben a csürhe tömegek által lelúzerezett és egyéni felelősségvállalás gyilkos mantrájával elrákosított áldozatok kezdtek az idő múltával marginális kisebbségekből lassacskán többséget alkotó erővé formálódni.
Immár több ember hitele dől be, mint ahányan képesek visszafizetni azt. Többen esnek ki az egyetemről, mint ahányan elvégzik. A lakosság fele nem fizet bírságot. Mind a pártállami ukáz, mind a kapitálfasiszta negatív cashflow melletti működésre kényszerítés kezdi beadni a kulcsot.
Immár hivatalosan is messze több vesztest termel ki magából a rendszer, mint ahányat fel kíván emelni.
Amerikában tehát a legfrissebb elérhető statisztikák szerint alig 1 esztendő leforgásán belül 10 millió fővel növekedett a 25-55 közti NEET-ek, vagyis a nincs a munkaerőpiacon kategória létszáma. A kemény munka világából kiesők jelentősebb hányadát a férfitársadalom alkotja. A hatalom hazudozásait megcáfolván nem a gazdag középosztály jómódú és elkényeztetett gyermekei, hanem a legszegényebb rétegek esnek ki folyamatosan és megállíthatatlanul a munka világából.
Ami igazán csodálatos ezekben a statisztikákban, hogy minden jel szerint kezd a folyamatosan eszkalálódó munkanélküliség párosulni soha nem látott munkaerőhiánnyal, amely következmény a fogyatékos beszélő fej közgazdászok szerint totális képtelenség! Mert ugye szerintük vagy munkaerőhiány van, vagy munkanélküliség.
Lehet látni, hogy az emberek önmagában a munkába vetett hitüket veszejtették el végleg. Ép elméjű ember nem képes többé elhinni, hogy a kemény és alázatos munka pozitív jellemformáló hatással bírna, továbbá hogy a kényszerű negatív cashflow-k világában az elvégzett munkájáért cserébe igazságos jövedelmezést nyerne az ember.
Ha csak Amerikából érkeztek volna ennyire “letaglózó hírek”, az önmagában nem ért volna meg egy misét. Csakhogy ahogy lenni szokott, szerte a világból záporoztak a fenti folyamatokat visszaigazoló statisztikák Nyugat-Európától Nigériáig bezárólag, melyek hűen mutatják, hogy nem az elkényeztetett amerikai fiatalok lokális dacszövetségét látjuk valós időben eszkalálódni, hanem a globális munkásosztály végső feladását a munka alapú rabigatársadalom további fenntartására, családos mintapolgároktól az éhező közmunkásokig.
A népszerű kapitalista tévhittel ellentétben nem a gazdag országokban hagyja el a fiatalság legmagasabb arányban a munkaerőpiacot (e szempontból Amerika kuriózumnak tekinthető), hanem a szegényekben, ahol jobbára se szociális háló, se nyugdíjrendszer nem szolgálja a lakosság komfortját.
A nem olyan rég miniszterelnökét világgá kergető Bangladesh fiatalsága büszkélkedhet a világ egyik legmagasabb munkanélküliségi rátájával: a 18-25 év köztiek 40%-a sem munkába, sem iskolába nem jár. Közvetlen ott lohol a nyakukban Nigéria a maga hasonszőrű eredményeivel. Habár utóbbi országban a hatalom is temérdek intézkedést tett a népesség rendszerből való kimenekülésének elősegítésére, például digitális pénz bevezetésével verte szét a komplett nemzetgazdaságot, miközben a transzformáció vezényletével megbízott jegybankelnök bársonyszékből finanszírozta a terrorizmust.
A keserű tapasztalatok ellenére nyilván szükséges tovább erőszakolni a digitális átállást, hiszen hát a készpénz a “fekete gazdaság melegágya“, ahogy azt a népességen élősködő pénzügyi bloggerek rendre jól megmondják.
A harmadik világbeli országok mindegyike efféle kapitalista “sikersztori”, amelyekben egyre tetemesebb rekordokat döntöget a fiatalkorú munkanélküliek vagy a munkaerőpiacról kiesettek létszáma.
A legmeglepőbb híradás ismét Kínából érkezett: a hangyaszorgalom őshazájában totális összeomlás alatt vergődik a munka világa, mivel a nyugati szankcióknak, az országból kivonuló iparnak és Xi Jinping őrjöngő gazdaságpusztításának köszönhetően a fiatalkorú, kiváltképp diplomás munkanélküliek száma az eget verdesi.
A COVID-karantén előtt a friss diplomás munkanélküliek száma rendre 8-12 százalék közt fluktuált, lehet tehát ezt a számot egyfajta természetes aránynak tekinteni. A karantén feloldását követően 2023 nyarára 20 százalék fölé ugrott a végzős munkanélküliek aránya, amely tényre a pártállam az életkor-alapú munkanélküliségi statisztikák közlésének betiltásával reagált. 2023 júliusa óta tehát nem lehet biztosra tudni, mennyi végzős munkanélküli tengődik ebben a mesés munkaparadicsomban.
Azért a következmények rendre elmesélik, miféle perspektíva vár a munka világába izgatottan becsatlakozó fiatalságra. Megszülettek az első tudósítások olyan, vidékről a nagyvárosokba költöző nőkről, akik saját lakásukban halnak éhen, mert sem az albérletet, sem az élelmet nem tudják többé kifizetni.
Ezek a lányok jobbára mélyszegénységben élő falusi szülők leszármazottai, kik rendkívül intelligens és ígéretes egyedekként kiemelésre kerültek a maguk természetes közegéből az iskolarendszer által. Mivel jó szocialista államhoz méltóan szociális háló nincs Kínában, ezért a csemete taníttatását és falusi árszínvonalhoz mérten méregdrága ellátását a családtagoknak kell finanszírozniuk, hogy a leányzó által abszolválható magasabb hazautalt jövedelemnek hála a szülők nyugdíjas korukban ne szűkölködjenek.
Csakhogy kezd a mesterterv visszafele elsülni. A fiatalkorúak foglalkoztatottsági válságának hála az egyetemisták vagy kényszerből visszaköltöznek vidékre földet művelni, természetesen tetemes összegű diákhitellel leláncolván és temérdek értékes életévet elvesztvén, vagy pedig maradván a városban igyekeznek végső éhhalálukig kitartani a hiábavaló munkakeresés mellett.
Most első ízben láttak napvilágot hivatalos tudósítások olyan (elsősorban kora huszonéves nőnemű) áldozatokról, akik saját lakásukban vagy albérletükben halnak éhen.
A sztorik rendre minden esetben ugyanazt a forgatókönyvet követik. A zsenipalánta tiniket kiemeli a rendszer a vidéki sulikból, hogy elráncigálja őket a családjuktól a városokba. Csakhogy ellentétben egy normálisan funkcionáló jóléti állammal, a Kínai Kommunista párt legfeljebb a taníttatás díját állja, a létfenntartás költségeit semmiképp.
Így aztán a tinédzser kiszakadván a családjából totálisan vadidegen környezetbe kerül, ahol elvárják tőle a teljes körű önállóságot. Csakhogy ellentétben az egyéni felelősség-mantrákat mormolók hazudozásaival, nem magam döntök a létfenntartásomról, hanem a rendszer totális kényétől-kedvétől függ a létjogosultságom elnyerése. Nincs olyan, hogy elmész dolgozni, eme akcióhoz a pénz elosztását végző hatalmi aktorok személyes jóváhagyására van szükség.
Tehát elmennek a lányok városba, a szüleik megfinanszírozzák nekik akár temérdek többletmunka bevállalásával az ottani megélhetést, majd jön a már nevezett válság, s a summa cum leudéval végzett csemeték ott találják magukat egy vadidegen város közepén élelem és fedél nélkül. Mert a szülők már felőrölték a maguk erőforrásait, mindent feláldoztak a hiábavaló reménység oltárán, hogy a meritokrácia varázslatos rendezőelvként felemeli a drága kislányukat az őt megillető elit körökbe.
Természetesen elkezdenek ezek a fiatalok állásokra pályázni, de a 25%-os fiatalkori munkanélküliség világában, temérdek lefolyóba öntött életévvel a hátuk mögött és adósságok hadával a roskadozó vállukon a rendszer a totális magatehetetlenség állapotába taszítja őket.
Nem költözhetnek többé oda, ahol munka van, mert egyrészt sehol nincs munka, másrészt képtelenek kipengetni a megkövetelt kauciót. Haza nem mehetnek, mert az egész család és a komplett falu szégyenei lesznek, hála a konzervatív társadalomnak. Marad a beszorultság a nagyvárosban, ahol egészen addig jelentkezgetnek hiábavalóan állásokra, mígnem egyszer csak mindennemű reményüktől megfosztatván be nem zárkóznak a lakásukba. Itt 2-3 hét leforgásán belül elragadja őket a halál. Általában a villany lekapcsolására érkező végrehajtók vagy főbérlőik lelnek rájuk.
Ily hihetetlenül vonzó jutalmakkal kecsegteti résztvevőit a munka társadalma.
Akiknek marad bárminemű mozgásterük a szisztémában, azok immár százmilliós nagyságrendben iratkoznak ki a szociális ellátórendszerből és vonják vissza fennálló függőségi viszonyaikat, albérlettől kezdve a streaming-előfizetéseken át az influencergyárak tanfolyamai finanszírozásáig bezárólag. Egészen hihetetlen módon a legszerencsésebbeknek azok bizonyulnak, kiknek maradt lehetőségük visszatérni falura kapálni. Őket talán életben hagyja a rendszer.
Felmerülhet a kérdés: hogy hagyhatja el egy kínai fiatal a kötelező TB -és járulékfizetés intézményeit, hiszen pl. egy magyar melósnak nem adatik meg ez a lehetőség, nálunk még a hajléktalanokat is halálra rabolgatja a pártállam alanyi jogon? Nos, Kína állami ellátórendszere igazán egyedülálló, jó kommunista szisztémához méltóan vérkapitalista működési elvet követ: a TB, munkanélküli segély, nyugdíj-kasszákba való befizetés nem kötelező, hanem önkéntes! Példának okáért a nyugdíj-kasszába való 15 évnyi folyamatos befizetgetést követően keletkezik az egyén részére nyugdíj-jogosultság, ugyanakkor az alanyok bármikor felfüggeszthetik a folyósítást, sőt, a betett pénzek kivételére is van lehetőség. Most a megélhetési válság következtében százmilliónyi fiatal iratkozik ki a tébéből és nyugdíjkasszából.
Hogyhogynem ezt a rendszert is az öregek élősködése és követelőzése teszi élhetetlenné. Ez az önkéntes nyugdíjkassza-szisztéma nem olyan rég került bevezetésre (addig egyáltalán nem volt nyugdíj), viszont a kínai állam látván az ország 90-es / 2000-es évekbeli csodás felemelkedését, egyszerűen visszamenőleg is megállapított nyugellátást olyan öregek részére, akik soha a büdös életükben nem fizettek be a nyugdíjkasszába, hiszen még nem volt ilyen.
Ezek aztán úgy leterhelik az ellátórendszert, hogy a fiatalok leginkább pénzt veszítenek, amikor a megtakarításaik párnacihába varrása helyett a nyugdíjbiztosítóra bízzák azok kezelését. Arról nem is beszélve, hogy a negyven éven át erőszakolt egykepolitika végett nem létezik elegendő utánpótlás fiatal ágyútöltelékek képében az egyre elöregedőbb társadalom eltartására, így Kína nyugdíjrendszere akár még a nyugati felosztó-kirovó szisztémát erőszakoló államokénál is hamarabb összeomolhat.
Mivel az öregek többségben vannak, akaratukat erélyesebben képesek érvényesíteni az állampárt előtt, így a fiatalság a puszta esélyt sem nyerheti el a probléma kezelésére. Így egyéb opciójuk nem is marad a piramis-kártyavár összedöntésén felül.
Az agyhalott kapitalista oximoron szerint éhségben, nyomorúságban, kiszolgáltatottságban, folyamatos és soha véget nem érő egzisztenciális fenyegetettségben kell tartani a munkaerőt, hogy azok a legszorgosabban dolgozzanak és a legjobban teljesítsenek. Amint láthatjuk nevezett példákból, a munkaerő immár túl szegény, magatehetetlen, elnyomott és kifosztott ahhoz, hogy dolgozni járjon. Egy kapitalista társadalomban a megélhetést nem a munka keletkezteti, hanem a jövedelem, amelynek mértéke egyre inkább függetlenedik a személyes erőfeszítéstől. Elégséges jövedelem kizárólag a serényen szorgoskodó hangyatársadalmat kifosztó élősködőknek jár meg alanyi jogon.
Az ébredező zsellérség öntudatlanul és akaratán kívül egy mózesi kivonulást eszközöl az egyiptomi fáraó birodalmából, kinek az a heppje, hogy folyamatosan meg kell nehezíteni a nép munkáját, növelni a teljesítmény-kvótát, elvonni a jövedelmet, egyre több fizetetlen túlórára kell késztetni a népet, hogy az “ne hajoljon a hazug szavakra”. Azaz ne hallhassa meg lelkiismeret hívogató hangját, hogy valahol egy távoli, láthatatlan, emberi ésszel felfoghatatlan, de mégis elérhető és bárki részére belakható világban alanyi jogon és ingyen is, a kemény és alázatos munka kényszere nélkül elérhető a vágyott mennyország.
A dolgozóknak, hajlongó szolgáknak meg maradhat jutalomként a gyehenna tüze, a soha véget nem érő gyötrődés, az örök életen át fennálló tartozások, fizetgetési kényszerek, össze-vissza kirótt büntetések és a redvás szendvicsek meg gennyes tusok négyévenkénti párharca.
