A libertarizmussal kapcsolatos eddigi értekezéseim alkalmával az ideológia periféria-országokban bekövetkezett bukásáról értekeztem: az amerikai államot szocialistának nevező utópisták Galt útjára lépvén elvándoroltak dél-amerikai banánköztársaságokba, hogy azokban komplett, minden irányból körbekerített magánbirodalmakat hozzanak létre önálló törvényekkel, adóztatás alóli önfelmentésekkel és legalizált kábítószer-csempészettel.
Ezen kényszerű fogadó országok kormányai most vért izzadván igyekeznek visszaszerezni az elsíbolt földterületeket azok illegális bitorlóitól. Úgy viselkednek ezek a libertáriusok, mint a lakásfoglaló cigányok.
Amikor csak a harmadik világ forrong az individuális szabadság diktátorai ellen, a magországok kormányai akár meg is nyugodhatnak, hogy messze még a veszedelem. Simán bevethetik rendszerkényszerből elfogadtatott nemzetközi kereskedelmi egyezményeiket a renitens államok megnevelésére, melyekkel „elmaradt haszon” címszó alatt dollármilliárdokat húzkodtak ki az imperialista tőkések a szegény sorban tengődő nemzetek népességétől.
A mélyszegény országok távirányításos kifosztása még óriási hasznot is hajt a magnemzetek kapitalistáinak, kiváltképp az USA milliárdos burzsoáziájának. De mi a helyzet, amikor az államizmus fenyegető réme, a libertárius vadkapitalizmus csődje egyenesen az imperialista magországok vállalkozóinak kapuit döngeti?
Hála az innováció hiányának, a vállalatok tőkés kifosztásának, részvényvisszavásárlásoknak és pénzügyi spekulációknak, Amerika két stratégiai fontosságú magánvállalata, a Boeing és az Intel egyaránt a biztos csőd felé táncikál.
Ilyenkor szokásos protokoll szerint ugye a becsődölt vállalathoz előbb azt egy az egyben felvásárolni képes tőkeerős befektetőt keresnek. Amennyiben ez nem jön össze, akkor a céget felszámolják, alkalmazotti állományukat elküldik, infrastruktúráját, eszközeit, kész termékeit és szabadalmait a hitelezők kompenzálására aukció alá bocsájtják, majd a feldarabolt vállalat korábbi találmányait más és más, pénzügyeikkel okosabban gazdálkodó cégek veszik át. Ezek vagy viszik tovább a bejáratott márkaneveket, vagy a belső konkurencia felszámolására egyszerűen kivonják azokat a piacról. Utóbbi esetben a felvásárlás célja kifejezetten a piaci választék szűkítése, a kínálat monopolizálása.
Az Intel és a Boeing esetében azonban az USA kormánya nem hagyhatja, hogy azok akár egy az egyben, akár kibelezve és termékpalettáiktól elválasztva idegen országbeli, kiváltképp kínai befektetők kezére jussanak.
Mivel Kína hosszú évek óta ún. chip-embargó alatt áll, melyet az Intel, Nvidia és AMD egyaránt köteles betartani, muszáj az amerikai államnak, nevezetesen épp Donald Trump-nak beavatkoznia a szabad piac eleddig bőszen szentként és sérthetetlenként aposztrofált folyamataiba, nehogy Kína a jelenkori geopolitikai tenziók fényében sorsdöntő előnyhöz juthasson a chipháborúban és a mesterséges intelligencia fejlesztésében az USA-val szemben.
Már januárban nemzeti vészhelyzetet hirdetett a Trump-kormány e piac láthatatlan keze által halálra ítélt két vállalat megmentésére, s most meg is született a megoldás.
Személyesen Donald Trump jelentette be augusztus végén, hogy az amerikai állam tíz százalékos részesedést vásárol az Intel cégből, mely akciót hamarosan újabb meg újabb részesedés-szerzések követik, az Intel mellett természetesen a többi bajba jutott vállalat megsegítésére.
A pénzügyi akciót központi beavatkozás is követi, merthogy a jelenlegi Intel CEO Lip-Bu Tan-t, ki meglehetősen baráti viszonyt ápol kínai technológiai vállalatokkal, Trump szeretné kapun kívül látni.
A republikánus kormány központi vámtarifái szintén igencsak durva beavatkozások a szabad piac folyamataiba, melyekkel Trump a jóval kedvezőbb árú import-termékek visszaszorultát, vele párhuzamban a helyi gyártóipar újbóli felfutását szeretné kikényszeríteni a nagyvilág kapitalistáiból – merthogy hiába erőszakolta Ursula von der Leyenre a maga kis 600 milliárdos egyezményét, hogy ekkora értékben fektessenek EU-s vállalatok amerikai üzemek felhúzásában, az ezekről való döntés joga a magánvállalatok vezetői kezében van, nem pedig az Európai Bizottságéban.
Hála az égnek Trump kommunista intézkedéseinek eleddig nem sok foganatjuk van, mivel januárban bejelentett követelménye a szebb napokat is látott ipar visszaépítésére eleddig hajszál pontosan nulla cég fantáziáját mozgatta meg.
Oly drága az amerikai munkaerő és annyira sokba kerül ott építkezni, hogy még az otthoni nagyvállalatok, mint az Intel vagy az Apple sem kacérkodnak egyáltalán a helyi chipgyártás gondolatával.
Trump csak olyan jó 15 évvel van lemaradva az események mögött. 2011-ben, nem sokkal a globális válság kirobbanását követően Barack Obama elnök kérdőre vonta Steve Jobs-ot, hogy mikor térnek vissza Amerikába a chipgyártó vállalatok, és mikor fognak az akkoriban épp felfutásuk kezdetét élvező iPhone-ok kínai üzemek helyett USA-beli gyártósorokon készülni?
Jobs válasza kijózanító pofonként hatott a komplett politikai elitre:
Mr. Obama, ezek a munkák nem térnek vissza.
Azóta tökéletesen nyilvánvaló: Amerika gazdasága annyira szélsőségesen financializált, annyira a fékeveszett fogyasztásra és szellemi termékek, szabadalmak globális disztribúciójára épül, hogy tökéletes lehetetlenség a vidéki redneck-ek lelkivilágának megnyugtatása érdekében úgymond alacsony hozzáadott értékű, de bullshit munkák helyett értelmesnek ható termelő tevékenységet vonzani az országba. Mert lehetetlen ott bármit is profitábilisan megtermelni, vagy pedig a fogyasztói árak radikális megnövelése szükséges hozzá. Utóbbi esetben egész egyszerűen kiszorítja az import a helyi gyártást. Vagy a belföldi vásárlók torkán talán még le lehet tolni a magasabb fogyasztói árakat, de ezeket a termékeket nem fogja tudni az árérzékeny exportpiac felszívni.
Amerika tehát nagy bajban van, mert hiába ő az egész világ szinte korlátlan ura és imperialista propaganda-centruma, a belföldön élő alsó néprétegek, kik ráadásul egyre számosabbá válnak, szenvednek ettől a helyzettől, hogy életüknek és aktuálisan végzett alsórendű munkájuknak, mint betérő vásárlók köszöntése a Walmart-okban nincs semmi értelme. Az ilyenek valóságos megváltásként értékelnék a termelő kétkezi munkát.
Amerikában csak úgy éledhetne újra a 70-es évek óta örök rozsdásodásra ítélt ipar, ha annak megszervezése központi állami kézbe kerülne, állami megrendelésekkel árasztanák el e vállalatokat, és a hatalom kontrollálná a késztermékek disztribúcióját, olykor komoly szubvenciókkal illetvén a felfuttatni kívánt termékcsoportokat a munkaerő magas díjának kompenzálására.
Ez a kínai modell, ennek hála tarolják le a kínai elektromos autók a világpiacot, hogy az állam kézzel irányítja a helyi ipar tevékenységét. Kiszór egy valag pénzt az általa preferált termékcsoportok gyártására magánkézbe, majd rájuk parancsol, hogy tessék ezen busás adományokat villanyautókká konvertálni. Rajtvonalhoz áll 200 cég, a végén marad harminc.
És Amerikában vannak hagyományaik az állami beavatkozással menedzselt válságoknak, csak a mostani kormányok az ideológiai vakság jegyében ezt rég elfeledték.
Az 1930-as évek gazdasági válságának úgy vetett véget Roosevelt a finánctőke radikális megregulázása mellett, hogy államilag támogatott park -és városépítési programokkal munkát adott a kapitalisták által létezés jogából kitaszított szerencsétleneknek. Akkoriban még a munkavégzés együtt járt a megélhetés jogával, nem úgy mint napjainkban, így az őrjöngő-tomboló tőkével ellentétben a lakosság abszolúte hálás volt a Roosevelt-kormánynak.
Amerikában utoljára az 1970-es években zajlottak állami ellenőrzés alatt zajló pályázatok a jövő cégeinek és termékeinek felfuttatására. Ez volt a garázs-startupok aranykora, nem a 2010-es, annak hazudott évtized, melynek igencsak nagyot bukott startup-mániáját a bárminemű állami kontrolltól mentesített privát tőke vezényelte. A 2010-es években fele annyi startup vállalkozás jött létre az 1970-es évtizedhez képest, és ezek kitalált termékei semmiben nem járultak hozzá a népesség jólétéhez.
A reagani ellenforradalom tehát egyben beindította az amerikai kapitalizmus fatális hanyatlását, amikor pénzügyi tranzakciók kivételével semminemű értelmes gazdasági tevékenység nem vetheti meg többé a lábát.
Napjaink libertárius gyökerei hivatkoznak az amerikai alkotmány 5-ös számú kiegészítésére, mondván magánvállalatok államosítása szigorúan tilos. Csakhogy a kitétel nem vonatkozik ama esetekre, amikor akár a központi kormány, akár a tagállamok piaci összegben meghatározott kompenzációért cserébe felvásárolnak cégeket. Ezt nyugodtan megtehetik, kizárólag a bolsevista jellegű, kompenzáció nélküli kisajátítás tilos.
Ennél nagyobb probléma az Egyesült Államok szabályozási rendszere. A törvények, jogszabályok, határozatok kihirdetése három szinten zajlik: szövetségi, tagállami, önkormányzati. A szövetségi állam és az önkormányzatok csődbe mehetnek, a tagállamok nem. Ez azt jelenti, hogy tagállami szinten lehetséges csődközelben vergődő, ugyanakkor stratégiailag fontos cégeket védelem alá helyezni, innentől fogva védelmezve vannak a biztos csődtől. Egyedül a szövetségi állam csődje vethet véget e szisztémának, így nem véletlen, hogy a kormány mindennemű intézkedése ennek megakadályozását célozza.
Nehéz elhinnünk, de a tagállamok regulációs rendszere erősebb és szigorúbb a szövetségi államénál. Ez a világ szinte minden országában fordítva van. A jelenség oka történelmi: ahogy népesedett be Amerika, először csak az USA mai területének keleti partvidéke szerveződött állammá, ennek a kezdetben 13, immár közigazgatás alá helyezett territóriumnak szövetségéből formálódott a kezdeti Egyesült Államok.
Az ország mai területének nyugati kétharmada ún. unincorporated territory, azaz közigazgatás nélküli terület, népszerű nevén vadnyugat volt, ahol nem létezett kiépült kormányzati rendszer, viszont az egyre inkább tömegével bevándorló telepesek egyre nyugatabbra vertek maguknak tanyát.
Nem egészen másfél évszázad alatt, a XIX-XX. század fordulójáig bezárólag ezek az irányítás nélküli territóriumok adódtak hozzá az Egyesült Államok területéhez, miközben a kezdetben mexikói fennhatóság alatt álló Kalifornia, Arizona, Oklahoma és Texas államokat háborúval vagy csellel szerezték meg maguknak az amerikaiak.
Mivel legelőször az üres (de facto őslakos indiánok lakta) területek betelepülése történt meg, a kormányzat csak utólag került e kezdetleges városok feje fölé. Az inverz birodalomfejlődés miatt, melyben a terület központi leuralását és államigazgatás alá vonását megelőzte a faluközösségek viszonylag anarchisztikus fejlődése, az utólag alapított, helyi viszonyokat jobban ismerő tagállamok kormányzói szorosabb szabályozási és törvénykezési hatalmat gyakorolhattak a Washington D.C.-ben kiépített központi államnál.
Mindezt azért volt fontos megemlíteni és ily részletesen kifejteni, mert igazán balga hiedelem, hogy az USA-ban nincs mindent leszabályozó erős állam. De van, pusztán a törvénykező-végrehajtó jogosultságok sokaságát a központi hatalom helyett a tagállami kormányzatok élvezik.
Az EU voltaképp ennek modelljét volt hivatott lekopírozni, amikor a szélsőségesen fragmentált, világtörténelem legvéresebb háborúi sújtotta államhatalmak sokaságát megkísérelte közös ernyő alá vonni. Ám az Európai Unió projektjének születésétől fogva lappangó szerencsétlen fogyatékossága, hogy azt felülről és a tagállami korlátok közé szorított gazdasági szereplők úgymond állami kontroll alóli felszabadításának jegyében hozta létre egy elitista társaság, addig Amerikában a komplett unió pontosan fordítva épült ki: anarchikus territóriumok egyesüléséből alulról fejlődött az ezen közösségek együttműködését szabályozó kormányzati struktúra, mely abszolúte nem foglalkozott néhány vonatkozó törvény kivetésén felül a gazdasági szereplők menedzselésének kérdésével.
Az amerikai államszervezés hiánya most fáj igazán, amikor erős központi kormányzat nélkül az ország nem képes a piaci folyamatok irányítására, ebből kifolyólag Kína a maga államilag vezényelt kapitalizmusával játszi könnyedséggel versenghet az amerikai gazdasággal, ahol a folyamatok kontrollja csakis és kizárólag önös profitérdekeiket leső magánaktorokra van bízva. Akik biza nem fektetnek produktív kapacitásokba, kiváltképp villanyautók és nanochipek gyártásába, mert ezen tevékenységekből töredék profitot sem húzhatnak ki mondjuk egy kockázati befektetéshez vagy a nagy tech-oligarchia vállalataiban tett részvényvásárlásokhoz képest.
Az ún. magánszemélyek és egyéni kezdeményezések vezette kapitalizmus elsüllyeszthetetlen Titanicja egyre méretesebb jéghegyek közé lavírozza magát.
A képlet egyszerű: definíciószerűen egy kapitalista nem fog olyan infrastruktúrába fektetni, mely a lakosság szolgálatát és a szükségletek előállítását végzi. Az önös érdek önhatalmúlag felülírja egy komplett nemzet szükségeit.
Ha tehát teljes egészében tőkés magánszereplőkre bízzuk a rendszer irányítását, a népesség éhen hal és halálra fagy, mert a lakossági szükségletek biztosításában annak végletes kizsákmányoltsága végett abszolúte semmi profit nincs.
Nem elég, hogy a kapitalisták gyűlölik az emberiséget, de még saját kényük-kedvük szerint igazgatott tevékenységük következménye sem találkozik az általuk oly serényen hangoztatott szabad piaci elvek hazugságaival.
Amerikában a technológiai és ipari szektor totális monopolizációjának folyamata figyelhető meg. Az állam utoljára 1982-ben bontott fel egy telefontársaságot. Azóta két, nagyobb vihart keletkeztető tröszteljárás indult monopolista vállalatok ellen, Az egyik csakhamar besült, a másik úgy tűnik, ugyanezen sorsra fog jutni.
1999-ben a Microsoftot vádolták monopolizációval, s meg is született a bírósági döntés a vállalat három részre szabdalásáról, mely külön választotta volna az operációs rendszer, az Office és minden más szoftvertermék gyártását. George W. Bush bársonyszékbe csücsülését követően egyik legelső intézkedése volt, hogy ezt az akciót semmissé tegye.
Tavaly pedig a Google ellen indult antitröszt per, ami a maga Android platformján totális monopolhatalmat élvez a központi app store használatának kötelezővé tételével. Ezzel együtt a keresőmotorok piacán szintén monopolisztikus uralmat gyakorol, a Chrome böngészővel pedig tisztességtelen kereskedelmi gyakorlattal szorítja ki az összes többi alternatívát a piacról, mert annak hirdetéseit ingyen és bérmentve beépíti a maga termékeibe, kiváltképp a Google keresőbe. Fontos megjegyezni, hogy a Google egyetlen és kizárólagos házon belül fejlesztett terméke maga a népszerű webkereső és az immár annak szerves részévé lett Adsense reklámplatform, minden máshoz akvizíció útján jutottak hozzá.
Közben a magánkapitalizmus istápolására bízott technológiai infrastruktúra vészesen bomlik szét, az ezeket igazgató vállalati tőkések meg csak nyelik a profitot, de semmit nem táplálnak vissza a szükséges fejlesztések végrehajtásába.
Amerika legnagyobb, egyes tagállamokban monopolpozíciót élvező telekommunikációs szolgáltatója, az AT&T 153%-kal növelte szolgáltatási díjait, miközben azok színvonala mindenki által jól érzékelhetően alaposan lehanyatlott.
A rézkábel telefonvonalak felújítása 2010 óta folyamatosan szünetel, egyre számosabb és hosszabb ideig tartó leállásokat hívván létre a rendszerben. A legfatálisabb leépülést ama településeken szenvedte el a szolgáltatás, amelyeken az AT&T monopolpozíciót élvez.
A javarészt szegények lakta amerikai településeken immár nem ritkák a 24 óránál tovább tartó leállások, az időjárás viszontagságaiból eredő üzemzavarok. A szolgáltató nem állít csatasorba tartalék infrastruktúrát ezek kiküszöbölésére, miközben árait folyamatosan srófolja felfele. A vállalat magatartása elősegíti a dzsentrifikáció eszkalálódását, ahol a szegényebb területek lakosai és üzleti szereplői egyaránt súlyos gazdasági hátrányokat szenvednek el a kompetitív és koncentrált nagyvárosokhoz képest.
A kapitalizmus működése tehát még annak propagandistáit és látszólagos haszonélvezőit is szabotálja.
Az még hagyján, hogy a hiéna vállalatok saját profitjukat nem forgatják vissza hitvány szolgáltatásaik tákolására, de ugyanígy lenyúlják és felemésztik az állami forrásokat is.
A 90-es évek végétől az amerikai internetszolgáltatók 1 billió dollár összértéket jelképező ingyen pénzt kaptak, hogy építsenek ki Amerika-szerte villámgyors üvegszálas internethálozatot. Ezt a pénzt a magántőke nulla eredmény mellett elhazárdírozta. Az internetet feltaláló Amerika lassacskán fatális elmaradást szenved el az ázsiai vagy akár kelet-európai hálózatokkal szemben, mert a vidéki lakosok és cégek abszolút többsége rendszerkényszerből továbbra is az elaggott ADSL vonalakat használja.
A kapitalizmus hanyag gondozására bízott közszolgáltatások olykor nem pusztán gazdasági károk garmadáját idézik elő, de nyomorba taszítván a komplett lakosságot visszalökik azokat a középkorba.
Texasban 2021 elején néhány másodpercen múlt a komplett állam villanyhálózatának elsötétülése. A problémát a hírhedt kapitalista költségcsökkentés hívta életre.
20 évvel ezelőtt az állam átállt a helyileg generált, így jelentős túlkapacitást megkívánó áramtermelésről a tőzsdén is jegyzett piaci villanykereskedelemre. Ennek keretében amennyiben a texasi áramszolgáltató a maga hálózatán több villanyt termel az aktuális lakossági szükségleteknél, a keletkezett többletet eladhatja a tőzsdén, ha viszont alulkapacitással küzd, ugyaninnen szükséges a hiányzó energiát pótolnia, mégpedig a borderline személyiségzavarban szenvedő piaci szeszélyek által meghatározott áron.
Texasban 2021 elején több napon át 9 ezer dollárra, azaz 3,2 millió forintra lövellt felfelé a vásárolt villany megawattóránkénti ára, amely összeg konkrétan százszorosa a helyben termelt áraménak!
Kiszámították közgazdászok, hogy a texasi áramhálózat 2004-ben végrehajtott piaci „liberalizációja” óta a helyi lakosok és vállalati ügyfelek összesen 28 milliárd dollárral fizettek többet a villanyért, mintha maradt volna állami szabályozás alatt az áramtermelés és elosztás módja.
Ellentétben a kapitalisták hazugságaival nem léteznek a valóságban spontán piaci folyamatok, mivel minden létező rendszer, ideértve a legvadabb privatizáló vadkapitalizmust is tervgazdaság. Annyi különbséggel, hogy egy magát kommunistának hazudó államkapitalista szisztémában a tervgazdaság irányítója a Kommunista Párt, Amerikában pedig a Wall Street. Tehát komplett Amerika s vele a világ minden egyes országának gazdasága központi irányítás alatt áll, melynek aktorai lehetnek államhatalom delegálta csinovnyikok és a magángazdaság milliárdos burzsuj oligarchiái egyaránt.
A magántőke kontrollálta nemzetgazdaságnak hála szenved lassacskán fatális lemaradást Amerika Kínával szemben (kiváltképp energiatermelés és lakossági szolgáltatások terén), élhetetlenek az ország nagyvárosai és maradozik el rendszeren egy komplett országot átszövő gyorsvasút-rendszer kiépítése. A profitmotívum miatt a kapitalizmus nem termeli meg a szükségleteket, melyekben nincs profit.
Az államilag kontrollált orosz termelőipar négyszer annyi lőszert képes előállítani, vagy ugyanannyit negyed áron, mint a magánbeszállítókra bízott amerikai vagy európai piacok. Jelenleg az orosz hadiipar több fegyvert és lőszert termel, mint a NATO-tagállamok összessége!
Az Egyesült Királyság gazdasága lassacskán összeomlik. A Thatcher által privatizált vasút egy katasztrófa, víztározók híján, melyek építését természetesen nem rendelhetik el állami aktorok lassacskán elfogy az ivóvíz, a Brexitnek, kapitalista ültetvények kiszolgálására hivatott olcsó bevándorló munkaerőnek és a lakhatási válságnak hála lassan a komplett ország polgárháborús hangulatban forrong.
S akkor még nem is beszéltünk Németországról, melynek heveny felfokozott kapitalizmusa gerjesztette fatális válságáról külön esszét szereztem. Ebben az országban a magángazdaság irányító szerepe befuccsolt, nem képes magát a gazdagok által elherdált tőke újratermelni, így az államnak 35 év után újból át kell vennie a termelő gazdaság egy részének vezénylését. Elsősorban a hadiiparét.
Akármelyik irányba fordítjuk fejünket, San Fransiscótól Washingtonig, Londontól Budapestig, Los Fuertes-től Buenos Aires-ig, Szöultól Tokióig, Isztambultól Hongkongig mindenütt a privát pénzügyi aktorok kontrollálta gazdaság fatális bukásával találkozunk.
Milyen jó, hogy a világban szinte egy szem kivételként a mi kis idilli Magyarországunkon, itt a vihar szemében, hol az állami és privát tőkés hatalom szimbiotikusan összefonódik, kifejezetten a vállalatok állami felvásárlása gerjeszti a biztos csődöt. Lásd MALÉV, mátrai erőmű, Vodafone, MBH Bank. Persze a látszat csalóka, hiszen idehaza az államhatalom és központi vagyon egyaránt magánaktorok kezében van.
