Valóságos kínkeserves ébredéshullám feltartóztathatatlan cunamija tombol a totalitárius bér -és adósrabszolgaság világába továbbra is leláncolt peonok elméjében, kik tömegével gyónják meg összetörve, totális lelki-mentális összeomlásukban, sírógörcsben rángván és depresszióban agonizálván, mennyire bánják hogy hittek az aberrált moslék munka világának megkérdőjelezhetetlen szentségében.
Most itt állnak pucér seggel, könnyekkel küszködvén és a hajléktalanság rémképével viaskodván egyetlen megmaradt vagyonuk, a telefonjuk előtt és mondják el, mennyire elfogyott az ötletük a munkaerőpiac igényeinek hathatósabb kiszolgálására, mennyire lemerítette őket a hiábavaló és haszontalan álláskeresés. Nem tudják mi lesz velük, a gyerekeikkel, a világgal, házukkal, kevéske kis egzisztenciájukkal, mert 10-20-30 évek kemény és alázatos munkáját követően szegényebbek és nyomorultabbak, mint voltak kamasz korukban az álláskeresés első bátortalan lépéseinek megtétele előtt.
Az alább beillesztett videóösszeállításban panaszkodó személyek mindegyike temérdek munkatapasztalattal a háta mögött, javarészt diplomával a kezében, olykor családdal és kiépült egzisztenciával a személyi portfoliojában döbben rá, hogy itt az út vége. Nincs tovább. A mókuskerék végérvényesen felmondta a szolgálatot.
Hiába küldözgetik százszám kifelé önéletrajzaikat, válasz nem érkezik. Hiába teszik oda magukat minden eddiginél keményebben a munkának, sziszifuszi erőfeszítéseiket és példás hangyaszorgalmukat legfeljebb lumbágó jutalmazza, de nem a fizetési csekkjük nagysága. Hiába áldozták fel komplett fiatalságukat az iskola oltárán, tanultak élethosszig, gyűjtögették szorgosan a képesítéseket, mindezen, a komplett létük felemésztéséért cserébe részükre jutalmul osztott milliós diákhitel-adósság nem segíti őket hozzá a magasságos atyaúristen munkaerőpiacon való érvényesüléshez.
A munkahelyi ültetvény szolgaként tengődő maradék áldozatai egyre drágább létfenntartást és egyre soványkább fizetési csekkeket kénytelenek elszenvedni a rájuk rótt egyre elviselhetetlenebb munkateher sikeres elhordozásáért cserébe.
A munka világának apokalipszise itt és most elérkezett. Mit sem számít, miféle recés budipapírt lobogtatsz az arcod előtt, hány év szakmai tapasztalatával koptattad feleslegesen gerincedet, miképp neisegyékeztél a fajtád taposta szerencsétlen sorstársaid elé, amíg még találtál magadnak munkát. A munka pusztulása, a dolgozó népség agóniája nem egyedi, hanem univerzális folyamat, senki nem menekülhet előle.
Nem segít a kemény és sírig tartó munkavégzésed kívánalmának teljesítésében a térdre rogyva könyörgésed a rabszolgásításodért. Nem segít a pozitív hozzáállás, az önéletrajzod átfazonírozása, a peckes orral gyűjtögetett OKJ-s szakmáid, vizsgáid, igazolásaid és tanúsítványaid sokasága. Nem tudod többé meghackelni a halálra ítélt munkaerőpiacot állásinterjús brillírozgatásaiddal, mesés szakmai referenciáid lobogtatásával, a HR-es néni nedvesedését triggerelő kulcsszavak sorolásával a CV-dben. Nem odázhatod el egzisztenciális válságodat és legutolsó ruppótlan zsellér léted tényét újabb egyetemi szakra való beiratkozásoddal, hitelkártyáid maxolgatásával, munkáshitel és CSOK zsebedbe pakolásával.
Pontosan a munka alapú társadalom valódi lényegét fölös pótcselekvésekkel és önbecsapó mentális trükkökkel elfedő küzdési mechanizmusok varázsereje mondott végérvényesen csütörtököt.
A munka joviális szolgái immár totális direkcióvesztésben vergődnek, minden szóba jöhető ötletük elfogyott az ültetvények világának evési és alvási jogot kiváltó szolgálatának további lefolytatására.
Hiába minden próbálkozás, keserű kapaszkodás a főnök úr csizmájába, a totalitárius bér -és adósrabszolgaság évezredes diktatúrája kártyavár-szerűen dől össze, elkerülhetetlenül és kompromisszumot nem ismervén.
Hiába sajátítottad el a pozitív gondolkodást, szabadultál meg a negatív emberektől, éltetted „jóságos” munkaadóidat, kik megélhetés helyett még több és még keményebb feladattal jutalmaztak téged, csak nem akart megérkezni háztartásodba az általad oly heveny manifesztációval igézett anyagi áldás. Életedet sutba vető erőfeszítésed, szorgalmad, csendes béketűrésed nem koronázta előléptetés és siker. Gyermekeid nem lettek hálásak a baromságok soha véget nem érő magolását megkövetelő tanulásra kényszergetéseid által, meglehet, többé nem is állnak szóba veled.
Szerinted szebbet, többet, jobbat, pláne mást el sem lehetne képzelni, mint olyan aktoroktól, rendszertől és körülményektől függővé tenni puszta életben maradásunkat, akik és amik szarba sem vesznek minket.
Szerinted a negatív reáljövedelem tisztes kompenzációja a meddő és hiábavaló példás erőfeszítésnek, huszonéveken át törlesztendő milliós diákhiteledet boldogan és önfeledten tejeled, miután a mesterséges intelligencia egy gombnyomással leváltja munkádat és megsemmisíti megélhetésed. Fizess adós, fizess akkor is, ha az adósságaid felvételét kikényszerítő eredeti viszonyrendszer már réges-rég nem áll fenn.
Ha immár haldokolsz és veszettül szenvedsz a rendszer aberrált terrorja végett, nehogy véletlen fellázadj ellene vagy abbahagyd a biztos éhen halásba vezető férges munkát. Helyette szülj gyermeket, majd verd belé ellentmondást nem tűrően, hogy mindennemű beteljesületlen vágyad abszolválása innentől fogva az ő feladata, örök életén át feltétel nélküli hálával tartozik neked az önelárulásod keletkeztette sérelmeid kompenzálására. Fizettesd meg nemzedékével az összes államadósságot, verd le rajta a busás nyugdíjellátásod biztosításának kötelezvényét.
Semminél is kevesebbet érő munkavégzéseddel véletlenül se a rendszert kárhoztasd, ehelyett odahaza verd le frusztrációidat a jobb sorsra érdemes áldozataidon. Kierőszakolt automatikus költéseiddel, alanyi jogú, soha le nem járó hitelszolgálatoddal nehogy magad mögött hagyd a nincstelenségedet bombabiztosan bebetonzó vállalati ültetvényt: hagyd csak utódaidra adósságaidat, és verd a fejükbe, hogy ők sem képzelhetnek el semmi többet, jobbat, kiváltképp mást az örök körforgás rendszerének végső elmúlásba torkolló szolgálatánál.
Hidd el nyugodtan, hogy nárcisztikus önmutogató viselkedésed majd eljuttat téged a munkahelyi ültetvényről nyíló mennyek országának kapujához. Egyetlen kimaradt munkanapra az éhhaláltól és egyetlen befizetetlen csekkre a hajléktalanságtól is bízzál rendíthetetlenül a munkaadó istenség mindenhatóságban, a munka alapú társadalom szentségében, az út végén reád váró munkaparadicsom tejjel-mézzel kényeztető édenkertjében. Csak még egy-két évet húzzál rá a főnök kedvéért, most az egyszer utoljára tedd oda magad a kemény munkának, már csak 1-2 ládát kell arrébb tologatnod a fatális szervi összeomlásod bekövetkeztéig, aztán rendben is vagyunk!
