A második világháború után a kapitalisták valódi profit-bonanzát tarthattak a tulajdonukba tartozó vállalatokban. A harcok pusztítását követő újjáépítési láz, a napjainkban alapvetőnek számító forradalmi háztartási eszközökre támasztott kimeríthetetlen igények és a lakásokba bevezetett közműhálózatok első ízben nyújtottak kifogyhatatlannak látszó profitabilitási lehetőségeket a kapitalista iparmágnások részére. Elősegítette a stabilitási folyamat megszilárdulását a szakszervezetekbe tömörült munkások hada, kiknek reálbér-növekedése rendre elérte, olykor meg is haladta az infláció szintjét.
Aztán valami nagy baj történt: itt egy olajválság, ott egy öbölháború, amott meg egy sevizahitel-krízis, és a kapitalizmus renoméja bizony fejjel előre fúródott bele a földbe.
Tökéletesen nyilvánvalóvá lett ama néhány évtized erejéig szőnyeg alá söpört tény, hogy a tőkés és munkás rétegek érdekellentétben állnak egymással. Előbbi kizárólag az utóbbi kárára biztosíthatja a maga profitjának tartós növekményét, a munkás osztály pedig heveny kisemmizettségében elkezdett újfent visszasüllyedni a nincstelen zsellér sorba, mely folyamat kibontakozásában hathatós segédkezet nyújtottak részükre az újonnan bebiztosított szabadulhatatlan függőség-hálózataik, mint számozatlanul érkező sárga csekkek, fizetőssé tett egészségügy, a “költözzön oda a melós, ahol a munka van” doktrína jegyében rendszerkényszerből bevállalt lakáshitel vagy bérletrabszolgaság béklyója.
Innentől – kapitalista doktrína szerint – a munkás osztály önszántából és szabad akaratából szolgálja továbbra is agyhalott zombiként a rendszert, hiszen egy milliárdos tőkeerejű nagyvállalat és egy csikorgó hasú kifosztott zsellér közt támasztott munkaszerződés két egyenlő fél kölcsönösen előnyös megállapodása.
Tehát a jobbágyok tökéletesen döglött lélekkel is folytatják tovább a rendszer szolgálatát, akár negatív reáljövedelmek mellett, miközben a vagyonos réteg viszi a fejük fölül a komplett bolygót, termőföldeket, házaikat, felzabálja előlük az élelmet, belefullasztja őket a világszerte egyre népesebb számban pöfékelő luxus-óceánjárók és privát jetek bűzös szmogfelhőibe. Egyéb másra a végtelen lehetőségek szabad piaci kapitalizmusában az azonnali hajléktalanság és éhen halás fenyegető árnya mellett nincs lehetőség.
Kiváltképp szerencsétlenül járt kárvallottjai lettek e globális rákbetegség elburjánzásának a harmadik világbeli országok lakói, természeti kincsei és kormányai egyaránt, melyek mindegy szálig totális magatehetetlenségükben szemlélték végig, ahogy az újgazdag milliárdosok komplett városokat és megyéket szakítanak ki a közösségükből erőszakkal, majd teszik azokat magántulajdonná. E törekvései érvényesítéséhez az amerikai magántőke nem átallott privát milíciákat és CIA által pénzelt gazdasági bérgyilkosokat sem csatasorba állítani, már az 1950-es évektől fogva.
A 70-es évek stagflációs gazdasága a komplett kapitalista ipar profitabilitási válságát hozta. Amerikában a termelés csődjének veszélyével kellett farkasszemet nézniük a tűzoltásra kirendelt gazdasági specialistáknak. Az emberek immár mindennemű szükséglete kielégítésre került, a háborút követő újjáépítések befejeződtek, így a temérdek üzemegység dologtalanul maradt, amely problémát az olajár-válság csak még feljebb tüzelte.
Ki kellett találni valami okosat, miután a lakosság túlontúl alacsony kereslettel bírt, de temérdek megtakarítást rejtegetett a párnacihája alatt.
Minden kapitalista apologéta által elhallgatott történelmi tény, hogy a munkás osztály felemelkedése automatikusan magával vonta volna a felesleges parazitákká lett tőkés réteg felszámolását is. Hiszen ha az emberek rendes jövedelemmel és temérdek szabadidővel bírnának, saját maguk is ki tudnának találni olyan innovációkat, szellemi termékeket, kreatív alkotásokat, melyek kiötlése a hetvenórázgatás kényszerével visszafojtható bennük.
Visszakapcsolódott hát a gazdaságba az 1929-es válság óta szamárpadba préselt finánctőke (leánykori nevén fiktív tőke), mely kettős ígérvénnyel avászkodott az ipari kapitalisták kegyeibe: szükségtelen szemét iránt gerjesztett vágyakkal megfosztják a munkásokat megtakarításaiktól, továbbá financializálván a létszükségletek (élelem, fedél, rezsi, közösségi összetartozás) dimenzióit olyan árszínvonalra srófolják fel azokat, amelynek hála a lakosságot élete végéig egyetlen befizetetlen csekk választja el a hajléktalanságtól, és egyetlen kimaradt munkanap az éhhaláltól. Mindezzel párhuzamban a tőkéseket oly tetemes mértékű ingyen pénzzel látják el, hogy azok felmarkolhassák a menetrendszerűen bedőlő lakáshitelesek, kisvállalkozók, kreatív szabadúszók javait, hogy visszasüllyeszthessék azokat a rég elfeledettnek hitt nincstelen jobbágy szintre.
A privát zsebekbe csorgatott ingyen dollármilliárdok lehetővé tették a tőkések részéről a munkás osztály kikosarazását, hogy munkavállalói jogoktól és környezetvédelmi standardektől tökéletesen megfosztatott dél-amerikai és kelet-ázsiai országokba helyezhessék át üzemegységeiket. Mivel a rendelkezésre álló javakért többé nem lehetett önállóan megdolgozni, a nyugati lakosság nyakába kreditkártyák és jelzáloghitelek hadát ömlesztették, amelyek megakadályozták őket szellemi függetlenségük és alkotóképességük kibontakozásában.
A szakszervezetek kényszerűen feloszlottak, mivel távoli országok munka-törvénykönyveit és munkáltatói önkényét nyilvánvalóan nem voltak képesek szabályozni.
Így indult útjára a globalizáció, aminek betetőzését Kína WTO-ba való 2001-es felvétele jelképezte. Ettől fogva tökéletesen globalizált gazdaságról beszélhetünk, amelyben a nyomorban tengődő harmadik világ szinte ingyen szállítja a nyugati lakosság (hitelekkel terhelten) háromszoros árszínvonalúvá duzzadó fogyasztói javait. E roppant széles különbözet a termékek előállítási költsége és reál fogyasztói ára közt jelképezi a tőkés osztály rejtett profitját, melynek hála az 50-es / 60-as évek aranykorát is messze felülmúlván válhattak a privát tőkés társaságok a világ uraivá, a milliárdosok pedig érinthetetlen és kihívhatatlan földi istenekké.
Minden tűpontosan a terveknek megfelelően történt: a 80-as évek deregulációja magával vonta ama megtakarítási válságot, melynek hála a lakosság minden félretett pénzét elvesztette, majd pucér seggel kitévén magát a napi szintű létfenntartás kényszerének a tőke filléres vackokkal igyekezett kompenzálni létük romba dőlését.
A harmadik világban természetesen nem volt szükség ilyen jellegű bűvésztrükkökre: a tőkések egész egyszerűen elrabolták maguknak, amire önkényük mentén igényük volt, majd a helyi lakosságot vetették szolganépként az uradalmi hálózatuk kiszolgálására.
Mára a fejlett nyugaton minden talpalatnyi földterületet, intézményt, olykor közintézményt is a privát tőke ural a XIX. század végi rablóbárók óta nem tapasztalt önkénnyel. Komplett életvitelünk alapítványokba és hedge fund-okba szervezett mesterséges organizációkba került átcsatornázásra, melyekben az élő hús-vér közösségek kihalnak, helyüket az egymástól és saját maguktól egyaránt totál elidegenült, lobotomizált agyú, öntudatlan peonhad veszi át, kik önfeledten neisegyékeznek hozzájuk hasonló szerencsétlen sorstársaik felé.
A 2008-as válság és az annak következtében beköszöntő évtizedes depresszió, melyet a milliárdos burzsujoknak van pofájuk aranykornak hívni, magával vonta a globalizált rabszolgavilág elleni csillapíthatatlan lázongások özönét – nem kizárólag nyugaton, hanem az általuk lenézett gazdasági gyarmatokon is.
E roppant terjengős történelmi előkészítőt követően jutottunk el végre jelen cikk témájához, mely egyedülálló módon vet fényt a nyugati médiában keresztbe-kasul harsogott antiglobalista és sok helyütt kapitalizmus-ellenes megmozdulások helyett a keleti országokban zajló hasonló jellegű folyamatokra.
A boncolgatást Kínával illendő kezdenünk, mivel ők a legnagyobb szereplői és újabban legveszedelmesebbnek tartott aláásói a nyugati adós, és keleti bérrabszolgaság diktátumára építkező globális vadkapitalista szisztémának. Lássuk csak, hogyan teszi.
Az 1995-ben alapított World Trade Organization egy olyan szabadkereskedelmi megállapodás ratifikálását követeli meg a tagságra pályázó államoktól, melyek nem kizárólag vámmentességet, de a nyugati imperialista nagyvállalatok gazdasági autonómiájának szavatolását (pl. nem einstandolhatja az állam az iparüzemeket, nem indíthat pénzelkobzási akciót, nem kezdhet hajtóvadászatot az offshore pénzek után stb.) és ami még fontosabb, az anyaországok szövevényes szabadalmi és szellemitermék-jogainak abszolút tiszteletben tartását és érvényesítését követeli meg a gyarmatosított országoktól.
Ezt azt jelenti, hogy egy keleti állam nem másolhat le vagy találhat fel újra egy nyugati országban már bejegyzett technológiát, ideértve a gyártandó termékek műszaki leírását. Tehát egy keleten letelepített rabszolgatelep kizárólag nyersanyag-kitermelő, összeszerelő vagy értékesítési tevékenységet folytathat, de semmiképp nem ügyködhet egy monopol-technológián alapuló termék olcsóbb és hatékonyabb házi előállításán, neadjisten továbbfejlesztésén.
A szellemi termékek védelme megköveteli a nyugati országok mintájára fogalmazott szerzői jogi törvények (copyright) ratifikálását, melyeknek hála a gyarmati státuszban tengődő országok sem egy már meglévő logóval és márkanévvel ellátott terméket vagy intézményt nem másolhatnak le (Kína tehát nem nyithat hivatalos licenc nélküli McDonald’s-ot, gyárthat Apple-logós iPhone-t). Továbbá importálnia vagy hivatalosan forgalmaznia szükséges a nyugat szellemi produktumait, zeneipartól amerikai sitcomokon át a videójátékokig és konzolokig bezárólag.
Létrejött egy olyan perverz szisztéma, amelyben a szolgaállam fizetni köteles a gyarmatosítójának, hogy fillérekért legyárthassa és az anyaországba visszaszállítsa, vagy pedig odahaza forgalmazhassa ama eszközöket és alkotásokat, melyeknek mindennemű munkafázisát a logó megrajzolásán és név kitalálásán felül száz százalékban maguk végzik, belföldön. Akárhogy nézzük, ez tartósan negatív összegű játszma a fogadó fél részére.
A szabadalmaknak, szellemitermék-törvényeknek és az olcsó világvégi összeszerelő-üzemeknek hála a kész produktumok a nyugati országokban élő lakosság részére néhány százalékkal olcsóbbak lehetnek, míg a keményen dolgozó helyi szolgák számára továbbra is megfizethetetlenül drágák. Vonzó alternatíva lehetne hát olyan termékek bevezetése a helyi piacokon, melyek akár márkajelzés nélkül vagy önálló brand megalkotásával ugyanazt tudnák, mint a nyugati termékek, csak éppen helyi adottságokhoz fazonírozott árszínvonalon. Azonban ennek lehetőségét az IP-törvényekkel körülbástyázott és luxusprofitjaikat minden körülmények között kierőszakoló nyugati multik ellehetetlenítik.
Ebből következően egy gyarmatosított összeszerelő állam lakossága soha a büdös életben nem törhet ki a lélektelen kulimunka világából, örökkön örökké bérmunkás státuszban kénytelen tengődni, vagy pedig emigrál a fejlett nyugatra innoválni. Helyileg új találmányt, szellemi terméket bevezetni gyakorlatilag lehetetlen, mivel dollármilliárdos tőkeellátottság nélkül képtelenség versenyezni az imperialisták évszázadok alatt felhalmozott technológiai és vagyoni fölényével. Egy szegény országban született tudós, feltaláló vagy művész alkotásai tehát örök életen át a fiókban rohadhatnak. Így aztán a gazdag és szegény országok közti szakadék egyre csak tágul, annak szűkülése helyett.