A fogyasztást tehát három tényező is nyomja lefelé: zuhanó reálbérek, rekord infláció, kiáramló kereslet.
Ezután citálja a cikk a megtakarítás-hazugságot: a magyarok azért nem költenek, mert megtakarítanak. A valóságban meg hitelkártyákat maxolgatnak kifele, akárcsak az amerikaiak:
Nagy Márton itt saját, NGM-es számításaikra hivatkozik, de nem nehéz belátni, hogy a magyarok valóban egyre többet tesznek félre. Ezt támasztja alá, hogy a Magyar Nemzeti Bank (MNB) egy friss jelentése szerint az idei első félévben 4440 milliárd forinttal nőtt a magyar háztartások pénzügyi vagyona, ami átlagosan háztartásonként 1,1 millió forint megtakarítást jelent. (Ez persze nem egyenlően oszlik el, a pénzügyi vagyon kétharmada a felső tíz százalék kezében van, és az átlagot így ők húzzák fel.)
Tehát magyarán a magyarok nem takarítanak meg, hanem a burzsuj oligarchia halmozza a vagyont, miután az nem költ befektetésekre. Német modell pepitában.
Miközben a karhatalom a lakosság megsemmisülő fogyasztásáért aggódik, a libikóka másik, termelési és befektetési oldalán még áldatlanabb állapotok bontakoznak ki. Példának okáért alaposan bezuhant az építőipar:
A nyers adatok szerint 1,4%-kal elmaradt az egy évvel korábbitól az építőipari termelés volumene júniusban, jelentette csütörtökön a Központi Statisztikai Hivatal. Az építményfőcsoportok közül az épületek építésének termelése 4,2%-kal csökkent, az egyéb építményeké 4,3%-kal nőtt.
Az idén májusihoz képest pedig a szezonálisan és munkanaphatással kiigazított indexek alapján 6,4%-kal volt kisebb júniusban az építőipar termelése. 2024 II. negyedévében az építőipar termelői árai 6,0%-kal emelkedtek az előző év azonos időszakához viszonyítva.
Bamm. Íme a bizonyíték, hogy a kemény munka társadalma nem képes gondoskodni jólétünkről, hiszen a fogyasztás megsemmisítése mellett a termelési oldalon is folyamatos megfenekléseket kelt.
Mialatt a gazdaság agonizál, a hatalom fű alatt immár a nyugdíjkorhatár további emelését készíti elő. Vége az élethosszig tartó kemény munkáért cserébe járó békés öregkor korszakának, ami eleve egy szélhámos hazugság volt a kezdetektől fogva, hogy az embereket benne tartsák a soha véget nem érő bér -és adósrabszolgaság körforgásában:
Megállíthatatlanul emelkedik az idős munkavállalók száma Magyarországon: csaknem kétszer annyi 65 évnél idősebb dolgozik most, mint 2018-ban – írja a Dívány a Pénzcentrum cikkére hivatkozva.
Kötel (sic!) 115 ezer 65 évnél idősebb magyar polgár dolgozott hazánkban 2023-ban, ami azért sokkoló, mert 5 évvel ezelőtt, tehát 2018-ban ez a szám még alig 57 ezer volt, 2010-ben pedig még a 28 ezret sem érte el – derül ki a KSH adataiból.
A lap szerint Európában és világszerte is aktívan dolgoznak a nyugdíjkorhatár emelésének előkészítésén, ennek kapcsán a most 30-59 évesek egyre borúsabban látják a nyugdíjas éveiket.
Ez a korosztály ráadásul úgy gondolja, hogy a nyugdíjas éveik egyáltalán nem a pihenésről fognak szólni, hanem a munkáról, ők ugyanis úgy látják, hogy 70 éves koruk felett is dolgozniuk kell.
Tehát éppen idomítják az embereket a még magasabb nyugdíjkorhatár elfogadására. És a sok hülye még mindig ama mantrával kábítja a népet, hogy a legnagyobb valószínűséggel eleve meg sem ért, vagy totál testi-lelki-mentális roncsként abszolvált nyugdíjazásunk érdekében szükséges oly hevesen hajtanunk az igát kora tizenéves korunktól fogva (igen, az idomítás és betörés kora is beleszámít a rendszer táplálására ingyen feláldozandó életidőnkbe, nem csak a nyugellátás számítására kényszerűen az ültetvényen töltött évek).
A globális dél végzetes leszakadása
Ne legyünk felszínesek, nem kizárólag a „haldokló nyugat” részesül a vadkapitalista ideológia és karhatalmi téboly igazgatta összeomlás mesés ígérvényében. A harmadik világ is nagy boldogan kiveszi részét a folyamatból, akár még nagyobb hévvel és lelkesedéssel, mint az öreg kontinens haldokló gazdaságai.
Szegény globális délnek és posztszovjet államoknak a vasfüggöny feloldását követően felzárkózást ígértek, aminek kiváltképp 2008-at követően fatális leszakadás lett a vége.
A legrémisztőbb adat, hogy milyen sok ország gazdasága áll jelenleg hiperinfláció alatt. Ennek nyilvántartását az IMF World Economic Outlook (WEO) végzi. Legfrissebb jelentésük szerint, mely épp a napokban érkezett, 2025 első félévében a következő nemzetek valutáit szorongatja épp hiperinfláció: Argentina, Burundi, Etiópia, Ghána, Haiti, Irán, Laosz, Libanon, Malawi, Sierra Leone, Dél-Szudán, Szudán, Suriname, Törökország és Venezuela.
Mindezek mellett négy további ország van kitéve az idei évben hiperinfláció veszélyének. Ezek Angola, Egyiptom, Jemen és Srí Lanka.
Nigéria jelenleg totális gazdasági összeomlás alatt áll (ennek miértjéről immár többször értekeztem), ám ami ennél is érdekesebb információ, hogy Libanon a 2020-as nitrátrobbanás óta teljes gazdasági teljesítménye felét elvesztette, azaz gyakorlatilag egy failed state-ről beszélhetünk.
Annak ellenére, hogy a hiperinfláció szinte a komplett harmadik világ leglátványosabb betegségtünete, léteznek deflációs válságban szenvedő országok is. Indonézia 2024 második felében hosszú hónapokon át agonizált deflációs krízisben, Kína pedig két éve szenvedi immár az ország gazdaságát szétfeszítő deflációs krízist.
Michael Roberts közgazdásznak az európai válság okait taglaló értekezése mellett akad némi keresetlen szava a globális délt immár bő másfél évtizede sújtó totális leszakadás miértjének megfejtésére.
Marxista terminológia szerint a kapitalisták tőkebefektetéseit mozgató egyetlen és kizárólagos tényező az abszolválható profitabilitás mértéke. Sem a vadkapitalista kereslet-kínálat, sem a keynesiánus aggregált kereslet nem játszik szerepet a termelés-kapacitások bővítésére hivatott üzleti befektetésekben, kizárólag a potenciálisan abszolválható profitráta.
Egyszerűbben: a kapitalizmust nem érdeklik a népesség szükségletei. Ha egy ország lakosságának szüksége volna temérdek élelemre, mert áruhiány feszélyezi az országot, hiábavalóan is bízzák a szükségleteik kontrollját kapitalistákra, ha nincs megfelelő profitforrása (kereslet + kisajátítható értéktöbblet a fogyasztói árakból), akkor biza az emberek éhezni fognak, de senki nem fog új farmokat, feldolgozóüzemeket, kereskedelmi üzleteket felhúzni csak úgy pacsira, mert az embereknek létszükségletük az élelem.
Ilyenkor ugye az állam átvehetné a termelés vagy legalábbis a kapitalista hiány által érintett gazdasági szektorok irányítását, csakhogy az imperialista Amerika és annak vazallusai által harmadik világra kényszerített kereskedelmi egyezményeknek, magántulajdon szentségét és a szabad tőkeáramlást védő nemzetközi szerződéseknek hála ezt az államok nem tehetik meg. Aki mégis megpróbálkozna ilyesmivel, az rögvest embargó és blokád alá kerül, illetve komplett kizárásra a nemzetközi kereskedelemből.
A 2000-es években tehát egyéb lehetőségeik nem maradtak a jelentős többségükben dél-amerikai és afrikai államoknak, mint vakbuzgó hűséggel bízni a szabad piac láthatatlan kezében, amely magasztos bölcsességénél fogva automatikusan elrendezi a népesség szükségleteinek kielégítését.
És hát nagyon nem ez történt, a 2010-es években Kína kivételével az összes, korábban felemelkedésre ítélt ország visszacsúszott a posványba.
Brazília, Oroszország és Dél-Afrika egyaránt rendíthetetlen gazdasági növekedésnek örvendhetett egész a 2008-as válság kirobbanásáig, majd ezen országok a GDP-jük 30-50 százalékát vesztették el az elkövetkező 15 évben. Chilét 2012-ben az IMF hivatalosan a magas jövedelmű országok közé emelte, majd a következő évek során szépen ők is visszacsúsztak a szegénységbe.
A kis-közepes jövedelmű országok felemelkedési kudarca mellett temérdek egykoron gazdag ország csúszott vissza a gyakorlatilag permanens stagnálásba vagy akár recesszióba. Ilyenek az öreg kontinensen Görögország, Magyarország és az Egyesült Királyság, Ázsiában pedig Dél-Korea és Japán. 2020 óta Németország és Ausztria is csatlakozott a csapathoz.
2008-tól 2025-ig kizárólag a következő országoknak sikerült szabadulniuk a közepes jövedelem csapdájából, ám ezeknek is megvan az esélyük a visszacsúszásra: Lengyelország, Észtország, Litvánia.
A folyamatok miértje és gyökéroka Roberts szerint magában a kapitalista rendszerben keresendő. Mára muszáj kimondanunk, hogy az 1980-as évek óta a neoliberális tömbhöz csatlakozott országok gyakorlatilag mindegyike kudarcot szenvedett el a felzárkózásban, s lakosságaik sem egy főre jutó GDP, sem termelékenység terén nem fejlődnek semmit.
A Világbank összesen 108 országot tart nyilván közepes jövedelműként, mely kategória egyébként roppant tágan értelmezett keretekkel bír: 1136 és 13845 dollár közti per capita GDP-jű országok mindegyike e kalapba kerül.
A harmadik világ lakosságának átlag jövedelme 2000-2020 közt egyharmadával zuhant(!), miközben GDP-növekedésük a 2008-as válságot megelőző 5 százalékról 3,5-re mérséklődött.
Michael Roberts megfejtése szerint a messze nem elégséges profitráta tehet a kapitalista tőkekivonásról az érintett országokban. Mivel ezen nemzetek lakossága szegény, nem létezik elegendő belső kereslet a helyi piacok kiszolgálására, a kihelyezett gyártósorok túl távol helyezkednek az anyavállalat pozíciójához képest, s eme kombó hatására a tőke kizárólag azon országokba vándorol, ahol eleve létezik a termelt cikkeket felszívni képes piac, vagy pedig kellően közel helyezkednek el a magas belső kereslettel bíró anyaországokhoz. Az első kategória képviselője egyedülállóan Kína, ahol viszont központi állami irányítás alatt áll a tőke mozgása, mesterségesen szabván meg a nemzetgazdaság növekedési irányát.
A profitabilitási csapda tényéből adódóan kizárólag termelő (vö. összeszerelő) tevékenységre alkalmas gazdaságokba, melyek lakossága a termékek legalább egy részét nem képes felszívni, a profitabilitás hiánya végett nem érkezik tőke.
Mivel Kína államilag támogatja a termelő cégeket, jelentős szubvenciókkal ajándékozván meg az áruk előállítóit, a profitabilitás hiánya kizárólag ebben az országban nem befolyásolja negatívan a beruházási rátát, mert a kieső profitot pótolja az állam.
Minden más ország felzárkózás helyett folyamatos leszakadozást szenved el az imperialista centrumtól, s végső soron a harmadik világ végletes elszegényedése vezet ezen területek extrém tenzióihoz, egyre nyilvánvalóbb visszadiktatúrásodásához és a magországok belső biztonságát fenyegető erőteljes migrációhoz.
A kapitalizmus pusztulása
A „Végstádiumú kapitalizmus” c. írásomban temérdek tényezőt felsoroltam, melyek a rendszer hamarosan elkerülhetetlenül bekövetkező kimúlását indikálják. E gazdag felhozatal mellé találtam néhány újabb adatot, melyek itt alább böngészhetők. Ezek kiváló kiegészítői az eredeti cikknek.
Végstádiumú kapitalizmus: így ringatja át magát a rendszer a végső elmúlásba
Pusztán ismétlésként jelentsük ki a tényt, hogy a modern kapitalizmusban a profit -és kamatráták egyaránt a nulla felé tendálnak. Ez a Marx által megfogalmazott „csökkenő profitráta tendenciájának” nyilvánvaló következménye. Ha nem marad többé profitforrás a rendszerben, a kapitalizmus elhal.
Eme igazság nyomán az alább sorolt adatok még nagyobbat ütnek.
A magas jövedelmű országok GDP-növekedési szintje hamarosan eléri a zérót. Összehasonlításképp, az 1960-as években 6 százalék volt az átlagos éves GDP-növekmény, a 2008-as válság óta pedig 2 százalék alatt.
2024-ben minden egyes kinyomtatott dollár 0,58 dollárnyi GDP-növekedést generált, azaz kevesebbet, mint a pénz nominálértéke. Az 1960-as években minden forgalomba állított dollár 9,8 dollár GDP-növekményt produkált, de még a millennium évében is legalább 4-et.
Hét évtizedes távlatban a munkaerő produktivitás-növekedési szintje egy 0 felé tartó függvényt rajzol ki.
1985-2015 között úgy zuhant 65%-kal a kutatás-fejlesztési projektek megtérülési mutatója, hogy nevezett időszakban 250%-kal több tudós és mérnök dolgozott az innovációs részlegekben.
2000-2017 között az amerikai kereskedelmi bankok 43%-a ment csődbe még úgy is, hogy a felelőtlen pénzintézeteket a 2008-as válságban kimentették. Jelenleg az USA-ban alig 5 ezer bank maradt talpon. A bankok száma az 1920-as években 30 ezer volt, melyek fele akkora létszámú lakosságot szolgáltak ki.
Lassan a termelő szektorok (ipar + mezőgazdaság) mindegyike masszívan improfitábilis, ezért az összes tőke spekulatív ügyletekbe és a bérlemény-gazdaságba (rentier economy) vándorol. Mindezen tényből következik a nyilvánvaló igazság, hogy egy munka alapú társadalom soha nem hozhat jólétet a lakosság számára. Kizárt, hogy ez megtörténhessen.
1996-ban 8000 amerikai cég volt tőzsdén, 2022-re már csak 3700 maradt.
1975-ben száznál valamelyest több vállalat biztosította az amerikai nagytőke profitjának felét. Mára a top100 vállalat 84%-ot birtokol. Ami még érdekesebb, a 200 legnagyobb tőzsdei vállalat bármelyikének (!) profitja magasabb az alsó 3500-nál, ugyanis azok mindegyike veszteséges hozamot ad a részvényekre!
A Goldman Sachs szerint az amerikai cégek több mint fele üzemel immár tartós veszteséggel. Az 1960-as években ezek száma 10% volt.
A soha nem látott startup-mánia ellenére az 1977-2013 közt indított startup-vállalatok részesedése az összgazdaság tortájából 16,5%-ról 8%-ra zuhant.
1944-62 között a 30-as éveiben járó amerikai férfiak 6,7%-a volt vállalkozó. 2013-ban már csak 4%.
2022-ben az S&P 500 index 11 billió dollárt (!) vesztett piaci kapitalizációjából. Ez az összeg nagyobb, mint Németország, Japán és Kanada kombinált gazdasági teljesítménye.
2022. július 6-a és 2024. július 22-e közt rekord ideig, 747 napon át fordult negatívba az állampapírok hozamgörbéje, amikor a hosszú lejáratú kötvények hozama meghaladja a rövid lejáratúakét. A hozamgörbe inverziója a legmegbízhatóbb recessziós indikátor: minél tovább tart, s minél később köszönt be az első inverziót követően a recesszió, annál súlyosabbnak mutatkozik a válság. A fenti adat szerint valahol a nagy gazdasági világválsághoz hasonló súlyosságú összeomlás vár a kapitalizmusra.
