Újfent pénzügyi lecke következik az érdeklődő szemléletű olvasók részére. Ennek apropóját egy cikk + agymosó előadás kombinációja adja, melyek szerzői sopánkodva értekeznek a magyar lakosság pénzügyi tudatosságának hiányáról, és hogy nem tudják az állítólagosan oly nyilvánvaló és egyszerű használatú instrumentumot a sehol nem részletezett előírásoknak megfelelően kezelni.
Az Index firkálmánya szerint a magyarok temérdek párnacihába varrt készpénz, vagy banki számlán pihentetett számlapénz felett ücsörögnek, mégsem fektetik azokat állampapírokba vagy fix időre lekötött bankbetétekbe:
Kivételesen erősen indult az év a lakossági betétek szempontjából: a Magyar Nemzeti Bank adatai szerint február végére történelmi csúcsra, 13 365 milliárd forint fölé ugrott az állomány. Ez azt jelenti, hogy éves összevetésben bő 13 százalékkal növekedett a lakossági folyószámlákon lévő pénz mennyisége.
…A lakossági állampapírok kamatkifizetéseiből származó összeg igen jelentős része a lakossági számlákon kötött ki, és még nem kezdtek vele semmit a háztartások, ami szomorú képet fest a pénzügyi tudatosságról. Ennek nyomán történelmi csúcsra ugrott a parlagon heverő folyószámlabetétek állománya, miközben készpénzből is rengeteg van a lakosságnál. Mindez annak ellenére van így, hogy a lakossági állampapírok mellett már lekötött bankbetétekkel is szép kamatokat lehet elérni egyes pénzintézeteknél.
Nem tudják ezek a fenenagy intelligenciával felvértezett pénzügyi tanácsadók, hogy az emberek válságban nem kötik le pénzüket, mivel bármikor mozgósítható forrásokra van szükségük a megélhetési krízis kezelésére. Az illikvid vagyon nyakló nélküli felhalmozása az olyan milliárdos hajléktalanoknak való, mint Elon Musk.
A szakértő szerint viszont nem is a lakossági betétállomány újabb rekordja a különösen figyelemre méltó, hanem az, hogy a magyar háztartásoknál lévő, lekötés és bármilyen befektetés nélküli pénzeszközök részesedése igen magas a megtakarításokon belül. Gergely Péter felhívta a figyelmet: a lakossági betéteken belül mára már csak 8,7 százalékot tesz ki az éven belüli, és további 7,2 százalékot az éven túli futamidőre lekötött pénz aránya, vagyis a folyószámlabetétek súlya meghaladja a 84 százalékot.
Ezek az arányok a pénzügyi tudatosság szempontjából akkor is aggasztók, ha figyelembe vesszük, hogy a most, frissen beérkezett pénz nagy része nem marad tartósan a folyószámlákon – hívta fel a figyelmet.
A bankok elvesztették a renoméjukat, de az emberek az elmeprogramozás végett nem képesek vállalható alternatívára váltani. Marad tehát a pénz a bankszámlákon meg párnacihában, csak mert azt sehova máshova nem lehet tenni. Hosszú évekre lekötni ezt a vésztartalékot kész öngyilkosság.
A továbbiakból kiderül, hogy a felpumpolt bankszámlák mellett az emberek 7 ezer milliárd forintnyi készpénzt is rejtegetnek odahaza, továbbá hogy a bankok immár a cikk publikálásának pillanatában épp 6,5%-ra nyúló jegybanki alapkamatnak megfelelő kamatot is hajlandók fizetni a lekötött betétek után. Micsoda joviális ajánlat! A rabszolgák meg csak fizetgessék tovább a 8%-os jelzálogot meg a 19-34 százalék közt mozgó hitelkártya-kamatokat. A diákhitel kamatai is csaknem 10 százalékra nőttek az idén.
Nem állunk meg itt, hanem citálom ama YouTube videó tartalmát, amelynek dilettáns gyártója a pénz szó jelentését sem ismervén osztja nem létező eszét a pénz szerepéről.
Úgy kezdi mondókáját a csávó, hogy a szegények és gazdagok közt fellépő áthidalhatatlan szakadék fő gyökéroka, hogy a két társadalmi osztály tagjai homlokegyenest ellenkező módon gondolkodnak a pénz szerepéről. Ezután belép a képbe a biológia (jóhogy nem az eugenika), ami megmagyarázza, hogy a pénznyereség dopaminhullámot indít be az agyban, míg annak elvesztése a halálhoz hasonlatos gyászt és fájdalmat indít be.
A pénz tehát a gazdagok számára egy kábítószer, amiből minél többet halmoznak fel, annál többre van igényük belőle. Persze a csávó konklúziója ezzel homlokegyenest ellenkezik, figyeljünk csak!
Szerinte az emberek nem tudják, mi az a pénz. Milyen kár, hogy a nagy pénzemberek se tudják. Ezután részletezi a pénz fogalmához semmilyen szinten nem kapcsolódó pszichológiai tényezőket. Például egy nagy gazdasági válság idején felnövők pénzhiánytól való félelemben tengődnek, egy konjunktúrában felnövők viszont gyakorta vérmesen pazarolnak.
Mindemellett pénzügyi szokásaink átlag 7 éves korunkra kialakulnak. Ily körülmények közepette vajh’ hogyan beszélhetünk akkor pénzügyi tudatosságról, egyéni pénzügyi felelősségről meg egyéb fiktív fogalmakról?
Ezután a „Gazdag papa, szegény papa” c. könyv kottájából játszván kifejti, hogy a spórolós, kuporgatós szülők gyerekei szegények lesznek, mert ők a hiány gazdaságára és a folyamatos depriváció elfogadására trenírozzák csemetéiket, nem pedig arra, hogy a pénz olyan végtelen energia, ami minél jobban szórod, annál nagyobb számban érkezik hozzád. Na jó, most nagyban karakírozok, de ismerjük ezeket a bullshit tréner dumákat a pénz szerepéről (isteni eszköz, meg egyéb baromságok).
Ezután elmerülünk a pénzügyi okkultizmus tudattalan óceánjában, majd valamilyen úton-módon kilyukadunk az Instagram generálta luxizási vágynál, amikor az influencerek olyan termékeket sóznak ránk, amelyek beszerzését ők maguk sem engedhetik meg. A csávó okkultista ráolvasása szerint tíz perc Instázgatás után mindenki automatikus impulzusvásárlással reagál a képernyőn vonagló aktor marketing-szólamaira. Ám ha nem engedhetjük meg magunknak az impulzus-vásárlás luxusát, a celebek hirdette szemétről való kényszerű lemondásunk életre hívja bennünk a relatív depriváció állapotát, amikor a társadalomból kirekesztve érezvén magunkat bánkódunk, amikor a másiknak hozzánk képest látszólag kicsivel több jutott.
Természetesen a fogyasztási versenyben való lemaradásunkat konstatálván az agyunk ellenünk fordulván a folyamatos lemaradásunk tényét suttogja füleinkbe. Erre való reakcióképp kompenzálhatunk (még több fölös szemét kosárba pakolásával), mely akciót később megbánunk.
Ennél a pontnál végre kiderül, ki is az a bizonyos háttérben rejtező összeesküvő, aki az életedben eleddig felsorolt mindennemű öntudatlan pénzügyi „döntésed” szálait szövögeti: ez pedig a te saját agyad. Micsoda fordulatos leleplezés! Ez a csávó pályát tévesztett, mehetett volna inkább hollywoodi forgatókönyvírónak ennyi kreativitással.
A végére tökéletesen széteső előadás utolsó perceiben a „freakonomics” alaposan megcáfolt okkult tanaiba merítkezünk. Ilyesféle hittételek a veszteséges befektetésekhez való ragaszkodás, amikor a kocka fordulásának reményében HODL üzemmódra váltunk; a jelen jutalmak előnyben részesítése a későbbi busás megtérüléssel kecsegtető késleltetett kielégülés (delayed gratification) ellenében; keretezés, mint készpénzzel fizetők kedvezményes vásárlásaként aposztrofálni a kártyás tranzakciók megdrágítását.
Annak taglalása kimarad az előadmányból, miért is számít kártékony pszichológiai trükknek a készpénzzel fizetők kedvezménnyel illetése, amikor a karhatalmilag kötelezővé tett, lassú, bonyolult és rendkívül kockázatos digitális fizetés kötelező tételével a kereskedőket jelentős többlet-költségekkel sarcolják a bankok és vállalatok, mely kiadásokat különben a felelősen készpénzzel fizetők vásárolt termékeibe is kénytelenek azok beépíteni. Hol van itt kereskedői részről az átverés, ennek a kígyónyelvű csávónak a szájából meg az igazság, amikor a parazita bankszektor készpénzes vásárlók általi kierőszakolt segélyezése a valós átverés?
Ezek után már csak az igazán csattanós konklúzió maradt hátra:
ha az ember tökéletesen tudatosan kezeli a pénzt, akkor is maradhat boldogtalan.
Hát ezzel a mondatával a csávó egész eddigi előadmányának érvényét lehúzza a vécén, teljesen feleslegesen lobogtatta tehát a szél a száját.
Reagálnék két vallási dogmára: az egyik az instant vs. késleltetett kielégülés tana, a másik az ún. relatív szegénységi kísérlet, amelynek alanyai ha választhatnának, hogy inkább kevés pénzük legyen, de a többieknek még kevesebb jusson, vagy legyen temérdek pénzük, de másoknak még több, akkor a legtöbb ember automatikusan az egyes opciót igényli, ami nyilvánvaló visszaigazolása a szegények irigységének.
Az azonnali és elhalasztott kielégülés vizsgálatait pontosan jól ismerem. Ezekben általában iskolás kisgyermekek elé helyeznek fejenként egy szelet csokit vagy más vonzó édességet, majd a tanár néni a fejükbe ülteti, hogy vagy választják az előttük magát ellenállhatatlanul kellető édesség azonnali elfogyasztását, vagy pedig várhatnak egy órát annak magukhoz vételével, és a türelmükért cserébe két szelet csokit kaphatnak!
E kísérlet lefolytatási helyétől gyakorlatilag függetlenül rendre ugyanazon konklúziókat mutatta. A diákok egy bizonyos hányada azonnal lecsapott a potya csokira, mások képesek voltak várni az extra jutalom bezsebeléséhez. Amíg le nem lepleződött e kísérlet eredendően részrehajló volta, maguk a tudósok is rendre egyéni pszichológiai jellemzőknek tulajdonították a türelmesen várakozok vs. mindent azonnal akarok mentalitás közt fennálló különbségeket… egész addig, míg különféle mélyvizsgálatok nem kezdődtek a kísérletbe bevont gyerekek szociális hátterének feltérképezésére.
Ezekből kiderült, hogy rendre a szegény sorban, deprivációban tengődő családok gyermekei csaptak le halasztást nem tűrvén a csokikra, s a gazdag szülők gyermekei bizonyultak képeseknek a várakozásra.
Amennyiben az egyén pszichológiája akár csak tényezőként szerepet játszott volna az eredmények formálásában, szociális helyzetüktől függetlenül a gyermekeknek nagyjából véletlenszerűen kellett volna az azonnali zabálás vs. türelmes várakozás opciói mellett dönteniük, csakhogy döntéshozó akcióikat semmilyen mértékben nem befolyásolta az ő személyes vágyakozásuk az édességre. Kizárólag az számított – s ez is vált végül a vizsgálatok érvényes konklúziójává -, hogy a gyermekek AKTUÁLISAN módosabb anyagi helyzetű vagy szegényebb családokban tengették létüket. Azaz nemhogy a pszichológia, de a biológia és genetika sem játszott komoly szerepet a döntéshozatalukban, csakis és kizárólag a létüket épp meghatározó külső körülmények.
A gazdag gyermekek szülei nyilván napi szinten megengedhetik maguknak a csokivételt, ezért az ő igényeik, tanár néni osztogatta édesség ide vagy oda, alanyi jogon kielégülést nyernek, tehát megengedhetik maguknak az aktuális jutalomról való lemondást a sóvárgás kibontakozásának veszélye nélkül. Ezzel szemben a szegény gyermekek hosszú napokig, de lehet, hogy hónapokig nem látnak a maguk környékén édességet, ebből kifolyólag a csokoládé puszta látványa, nem genetikai meghatározottságaik, hanem kizárólagosan aktuális élethelyzetük miatt beindítja a heveny és késleltethetetlen vágyakozás folyamatát.
Emellett a szegények állandó jellegű létbizonytalanságban élnek, amelyben a későbbre beígért dupla csoki legfeljebb üres szólam részükre, de semmiképp nem hitelt érdemlő kijelentés. Tudják a szegények temérdek tapasztalat nyomán, hogyan veri át őket rendre minden alkalommal a burzsoázia. Nem hiszik el, hogy ennyi vagy annyi várakozással nyerhetnek.
Később (összességében több száz alkalommal) lefolytatták ezeket a kísérleteket, többek közt mélyszegénységből felemelkedett, illetve viszonylagos gazdagságból szegénységbe visszacsúszott szülők válogatott gyerekeivel is, s az eredmények pontosan az eddigre kiforrottá lett várakozásoknak megfelelően alakultak: genetikai, biológiai háttértől függetlenül néhány marginális kivétellel rendre mindig az adott pillanatban szegénységben tengődő gyermekek választották az azonnali kielégülés ajándékát, a módosabbak pedig a kis várakozásért cserébe bezsebelhető extra jutalmat.
Tehát a választásunkat nem a mi pszichológiai vonásaink, genetikánk, biológiai örökségünk meg a pénzhez való hozzáállásunk diktálja nekünk, hanem csakis és kizárólag a pillanatnyi helyzetet meghatározó körülményeink.
Másik bonckés alá vonandó téma a relatív depriváció, ami nyilván a proli irigység hozadéka.
Említettem anno a Csernus fércművét boncolgató cikkemben, hogy pontosan emlékszem ama 2005 környékén kelt híradásokra, melyek szerint a sevizahitelen városszéli utcákban és eldugott településeken frissen házat vásárló prolik panaszkodtak a környékükön álló (javarészt szegény magyarok és cigányság által lakott) bomladozó parasztházak és koszos putrik színvonaltalanságán, hogyan húzzák le azok az ő mesés családi házaik piaci értékét!
Marx ugyanezen jelenséget már 150 évvel korábban megfigyelte, hogy nem feltétlen rendre mindig a szegények irigykednek a gazdagokra, hanem sok esetben a gazdagok a szegényekre! Amely tényt ő nyilván a hatalmi pozíciójukból eredően hatásosan hárítják át elnyomottaikra.
Marx az akkoriban burjánzásnak indult „burzsoázia utcái”, a modern dzsentrifikáció előd-jelenségének megfigyelésével vonta le konklúzióit a burzsoázia attitűdje kapcsán a szegények felé.
Ezekben az önkényesen kisajátított utcákban tömegével vásárolták fel vagy dózeroltatták le újgazdagok a szegények olykor hosszú generációk óta istápolt aprócska ingatlanjait, hogy helyükbe vagy melléjük valóságos palotákat emeltessenek, amelyek első körben eltorzították az utcaképet, második körben eltakarták a kilátást és fényt a kisebb ingatlanok elől, végül különféle mentális és fizikai kényszerek kombinációival kiüldözték a szegényeket a burzsoá rétegek kisajátította lakónegyedekből.
Ezekben az időkben nem léteztek még építési szabályok és nem volt szükséges az ingatlanokat engedélyezni, ezért a mélyszegénységben tengődő munkások szálláshelyeit tökéletesen kiismerhetetlen, zegzugos, horizontálisan vagy akár vertikálisan ide-oda kanyargó szűk sikátorokban építették a lehető legprimitívebb esztétikai és funkcionális kívánalmak mentén. Ezek a koszos, büdös, közművek nélküli hodályok olykor komplett városrészek őshonos népességének létét tették pokollá a városkép rondításával, az ezernyi egy helyre összepréselt agresszív és alkoholista melós keltette dajdajozással és utcai agresszióval. Végül rendre elűzetésre kerültek az időtlen idők óta ugyanazon lakóhelyen élő parasztok és kisiparosok a városszélekről.
E évszázados tanulságok nyomán tehát ha az emberek többsége inkább választja a szegénységet, hogy a többiek még szegényebbek legyenek, semmint legyen sok pénze úgy, hogy a többiek még gazdagabbak, akkor a pénz szerepének e tudatlan előadó által feltáratlanul hagyott, igencsak gondosan elrejtett tényezőire hoznak igencsak józan és racionális reakciót.
Tudniillik az öncélú vagyonhalmozás egyetlen és kizárólagos értelme a harácsolt pénz hatalommá váltása. A temérdek pénzt hatalommá konvertáló gazdagok simán megengedhetik maguknak, hogy ne a maguk élethelyzetén javítsanak, hanem a többiekén – kiváltképp a náluk kevésbé tehetősekén – rontsanak.
Ha mindenki szegény, a pénz nem képezi hatalmi visszaélés eszközét, ám ha mi magunk gazdagok vagyunk, a nálunk még gazdagabbak a dzsentrifikáció által eszközölhetik elüldöztetésünket a természetes lakóhelyünkről, olyan jogi és zsarolási potenciálokat aknázhatnak ki, amelyek lehetősége kizárólag a gazdagok részére áll fenn, továbbá hangozzék akármilyen groteszkül, a vagyonosoknak több lehetőségük van a maguk társadalmi pozíciójához mérten elvárt pénzügyi költéseik visszatartására, az öncélú halmozástól kezdve az adóelkerülésen át a milliárd dolláros ingyen állami segélyek alanyi jogú bezsebeléséig bezárólag.
Mára bebizonyosodott, hogy a gazdagok busás vagyonukat nem a bővített újratermelésbe forgatják vissza (ahogy Marx hitte), és még csak nem is annak további fialtatására kötvényekben és részvényekben (legfeljebb egy részüket), hanem csakis és kizárólag az ő pénzügyi alapú uralkodói pozíciójuk bebetonozására. Amely által ők játszi könnyedséggel slisszolhatnak ki az adóellenőrzések alól, megfizethetik ama hosszú évekre-évtizedekre nyúló perek díját, amelyek által megakadályozhatják pl. egy milliárdos kártérítés kifizetését (itt nem is az a lényeg, hogy ne veszítsenek pénzt, hanem másé se legyen, amit elvesztenek), százezerszeresen megszeghetik a lavórban mosdó cigányoktól és rőzsével fűtő nagyanyóktól heveny kegyetlenséggel bevasalt klímakvótákat. Simán tarthatják minimálbéren és állandó deprivációban keményen dolgozó munkásaikat, s minél vagyonosabb a vállalkozó, annál kevéssé van késztetve a munkaerő igazságos megfizetésére.
Magyarán az abszurd mértékű vagyon felhalmozása mentesíti őket ama kötelezvények alól, melyeket gyakorta ők maguk oktrojálnak erőszakkal az uradalmuk alá tartozó jobbágy népekre. A pénz az isten-uralkodói pozíció betöltésének lehetőségét szavatolja a burzsoázia képviselői részére, amely lehetőségtől náluk szegényebb embereket automatikusan és alanyi jogon megfoszthatnak.
Tehát az egyetemes szegénység józan és racionális választása a burzsuj téboly ellenében nem a proli, hanem a burzsoá irigység következménye. Ehhez hozzátenném, hogy a pénzrendszer rabszolgatatás kibontakozását elősegítő volta a társadalmi-vagyoni különbségek eszkalálásával szavatolható. Ha tehát rajtam kívül mindenki másnak is volna nagyon sok pénze (második választható opció ugye), akkor a napjainkban tapasztalható állapotoknak megfelelően lassan százmilliomosként is kiárazódnék a fedélhez jutás lehetőségéből, ahogy az élelem is a megfizethetetlenség szintjére srófolódik. Tudniillik a nálam is gazdagabbak simán és öncélúan felmarkolhatják előlem az összes rendelkezésre álló ingatlant és élelmiszert. Relatív szegénységben az alapvető szükségletek hiánya nem valószínű, hiszen senkinek nincs annyi elkölthető pénze, hogy abból mindenki mást kiárazzon a létszükségletekhez való hozzájutás jogából.
A relatív különbségek a „pénzügyi tudatosság attitűdjében” tehát oda vezethetők vissza, hogy ki mire szeretné használni a temérdek vagy éppenséggel apránként kuporgatott pénzét: fizikai és remélhetőleg mentális szükségletei biztosítására, vagy pedig ezek másoktól való megvonására.
A „pénzügyi guru” konklúziója igencsak ingatag lábakon áll. Szerinte a te agyad gondolkozik rosszul a pénzről (s veled együtt nyilván mindenki más). Mindenki hülye ugye, csak a pénz urai a helikopterek.
Amennyiben ez mégiscsak így volna, ugyan hogyan lehetséges a pénzt a társadalomszervezés fő instrumentumának kikiáltani? Amelynek úgymond helyes használatát szükséges „élethosszig tartó tanulással” elsajátítani?
Ha a pénzzel úgymond professzionális módon szükséges bánni, akkor a pénz alkalmatlan társadalomszervező instrumentumnak, hiszen az képtelen kitalált funkciójának betöltésére: az alapvető szükségletek beszerzési lehetőségének biztosítására.
