A kádári „szocializmus” eszménye szerint minden hatalom a dolgozó népé. A serényen munkálkodó hangyahad elvezeti a világot a dalárdákban megénekelt kommunista utópia felé, melyben mindenki képességei szerint tesz bele a rendszerbe, s szükségletei szerint részesül a javakból. Bárminemű kényszer nélkül.
Persze az oda vezető út során koponyához szegezett kalasnyikovval kell elkalauzolni a lakosságot a földi Paradicsom irányába. A folyamat nyomán keletkező hullahegyeket leírjuk járulékos veszteségként, esetleg költünk róluk egy szép hazafias dalt.
Minden bukott és hamvába holt rendszer egyetlen tulajdonságában tökéletes egyezést mutat: az emberi munkavégzés révén kívánták megteremteni a maguk kis utópiáját. Hogyhogynem ez az egyetlen intézmény, melyet fővesztés terhe mellett a mai napig szigorúan tilos kritizálni. A totalitárius munkadoktrínával szemben akár néminemű finom kritikát megfogalmazni merészelő gondolkodók csakhamar betoncsizmában vagy az éhhalál küszöbén találják magukat.
No nem azért, mert a büdös ingyenélője lusta előállítani a maga szükségleteit, hanem mert a rendszer, mely a munka totalitarizmusát pátyolgatja és annak szabályrendszerét a maga érdeke mentén igazgatja, egyszerűen megakadályozza a renitensek részére a megélhetést. Jön a NAV inkasszó, TB-végrehajtás, hasraütésszerűen kirótt bírság, s a munkáltatói terror alól szökdösni kívánó rabszolgák máris egyirányú jegyet váltottak a hajléktalanszállóra.
Persze az efféle terrornak immár kibontakozóban vannak a következményei. Hamarosan mindenki szembesülhet a folyamat végeredményével, mikor az elnyomottak nem termelnek többé élelmiszert az őket végrehajtogató, elhurcoló, utcára hajító elnyomók részére. Amikor a permanensen szidalmazott, bullyingolt, a második világháború óta hatszoros termelékenységet felmutató, jövedelmére a rabigáztató terroristák szerint mégsem rászolgáló jobbágyhad immár a veszteségekkel sem törődve menekül a rendszerből, mivel ennél az aberrált szisztémánál még az éhhalál is jobb.
Azt hihetné az ember, hogy a pártállami terroristák nem tudnak a gyilkos rendszerük élhetetlen voltáról. Ők mindent megtesznek, hogy az életünket jobbá tegyék, csak hát ez a hálátlan csürhe nem képes a teste és lelke beszolgáltatása révén örök adósává válni a szájuk elől a falatot folyamatosan kiütő bűnözőknek.
Találtam egy dokumentumfilm-sorozatot, melynek tartalma alapján rögvest kukába hajíthatjuk a „szegény, szerencsétlen, választói akaratnak kiszolgáltatott hatalom” meséjét. Bizonyságot nyerhetünk arról, hogy a hatalom jó egy évszázada, vagy annál is régebb óta szánt szándékkal törekszik az elnyomásunkra és kifosztásunkra.
Hogy ugyanama rendszert időnként elnevezik másképp, semmiféle valós és lényegi változást nem keletkeztet sem a rendszer működésében, sem a hatalom attitűdjében. A „kommunizmus” diktatúráját felváltja a demokrácia és szabad piac diktatúrája, a külső terrort a belső depresszió, a megsemmisítést az egzisztenciális kiégés, a munkásszállót a hajléktalanság, a mennyiségi éhínséget a minőségi éhezés. A végeredmény ugyanaz, pusztán a biztos halálig vezető út nyúlt elviselhetetlenül hosszúra.
A „Rendszerváltó Évek” címet viselő sorozatról az égvilágon semmi releváns információt nem találtam, egy roppant szegényes Port.hu-s adatlaptól eltekintve. Ennek tanúsága szerint 1997-ben keletkezett, nem tudni, hány részes. A YouTube-on összesen 5 epizód lelhető fel teljes hosszúságában, melyek mindegyike megérdemel egy rövidke ajánlást. Kiváltképp a „Kizsigerelődő társadalom” című, melyet részleteiben is ismertetek.
Megtorlás, kiegyezés, stabilizáció
Az első elérhető epizód az 1956-os forradalom leverését és megtorlását követő évekről szól.
A munkásosztály (látszólagos) hatalma, a hatalom fegyveres legitimációja, munkásőrség, KISZ megalakulása, TSZ-ek létrehozása, túlélésre berendezkedés a rendszer finom reformálásán, alakításán keresztül. Ezek az 56-ot követő tíz év meghatározó mozzanatai.
Amíg van munka, s étel is akad a munkások szájába, addig azok nem lázadoznak. Nevezett időszak kedvezett a kádári konszolidáció megszilárdulásának, mivel évtizedek vérzivatarát és a magyar nép állandóan vesztes oldalra sodródását a nyugalomra való igény váltotta fel. Az ideológiák véres harca a materializmus látszólagos ideológiamentességére cserélődött. Dolgozzon mindenki, s aztán egyen, addig sem csinál nagy bajt.
Kizsigerelődő társadalom
A teljes sorozat legfontosabb epizódja, abszolút megérdemel egy alaposabb elemzést.
A többi résszel ellentétben, melyek néhány év történéseit vázolják fel, a „Kizsigerelődő társadalom” a teljes Kádár-korszakot felölelő összefoglalóját tartalmazza a munka kultuszának, az 50-es évektől egészen a 80-as évek végéig.
A forradalom leverését követően a hatalom presszionálva volt arra, hogy megoldást nyújtson a lakosságot érintő egyre súlyosabb problémákra, mint a társadalmi elmaradottság (korabeli írások szerint Magyarországon a feudalizmus sem számolódott fel teljesen), a mindkét háborúban vesztes oldalra álló nemzet mély depressziója, valamint a belső viszályok, melyek egy kvázi központi irányítás nélküli társadalom jellemzői voltak.
Hogy a békét elérje, a Kádár-rendszer alkut ajánlott fel a nép részére: amíg a lakosság dolgozik, lesz krumplileves az asztalon, színvonalas oktatás az iskolákban, valamint a kultúráról és szórakozásról sem kell lemondania a népnek, csak a pártállam megmondja, mit szabad és mit tilos hallgatni a rádióban.
A rendszer ideológiai pillére volt az egyenlőségre való törekvés, ám mindezt diktatórikus módszerek révén kívánták elérni. A stabilitás két fő pillére a teljes munkaidős alkalmazotti viszony minden polgár részére, valamint az árkontroll, melynek révén a létszükségletek ára alacsonyan, a luxuscikkeké magasan volt tartható.
Már az új munkaetika kihirdetését követően lelepleződött annak voltaképpen egyenlőtlenséget kibontakoztató volta. Mindez alapvetően aláásta a szocialista ideológia megvalósulását, melynek lényegi motívuma (s ami nélkül nem lehet egy rendszer szocializmusnak nevezni) a bérmunka felszámolása. Amely munkás dolgozik egy adott vállalatnál, az alanyi jogon egyben résztulajdonos is benne.
A Kádár-rendszer szocializmus címszó alatt egy államkapitalizmust valósított meg, melynek egyetlen lényegi különbsége egy neoliberális modelltől a profitmaximalizálás kényszerének kiküszöbölése. Profitmotívum nélkül a szükségleti cikkek árszínvonala alacsonyan tartható, tőkejövedelem hiányában az extrém társadalmi különbségek felszámolhatók. Kizárólag az emberi munka teremt értéket – vallották a szocialisták, mintha egyenesen Mises vagy Hayek osztrák iskolájától vették volna a leckéket. Kádár:
Mindenki teljesítménye szerint részesüljön a javakból… Azt mondják néhányan, hogy ez egyenlőtlenség tulajdonképpen az elosztásban. Ebben van igazság, de jelenleg mást nem lehet csinálni, mint hogy teljesítményük szerint részesüljenek az emberek a javakból.
A szükségleti javak elérhetősége nyomán szerveződött társadalom a puritanizmus eszményére kísértetiesen hasonlító munkaetikát sajátított el, melynek lényege: dolgozz, s ne várj ezért jutalmat. A kádárista szabad piac a kapitalista szószólókhoz hasonlatosan végletekig bízott az emberi leleményességben a fejlődés elősegítésére. Lásd innovatív vállalkozók, akik előre lendítik a világot.
A Kádár-rendszer gazdasága mint monopolista cég tehát államkapitalista szerveződést mutatott. Csakhogy a kapitalizmusban nem kívánságműsor, hogy a cégeknek profitot kell előállítani, különben nem tarthatóak fenn rentábilisan. Az infláció kibontakozásának visszaszorítása érdekében fixen árazott termékek viszont előbb-utóbb lenullázták a profitrátát, melyből további fejlesztések lettek volna finanszírozhatók. Így a rendszer a 80-as évek elejére teljesen behalt, a létszínvonal pedig hanyatlani kezdett.
A sokak által visszasírt kádári „aranykor” következményei katasztrofálisnak mutatkoztak a társadalom részére. A folyamatos süllyedés viszont a rendszerváltást követően sem állt meg, ebből kifolyólag gondolhatják egyesek, hogy a Kádár-rendszer volt nemzetünk modern történelmének legjobb időszaka, pláne három vérzivataros és traumákkal telített évtizedet követően.
Lássuk, mik is voltak ennek az aranykornak a legfőbb tulajdonságai.
A Rákosi-rendszer vérmes önkényuralma és folyamatos lakosságüldözése ellenére egész az 50-es évek végéig rendkívül magas volt a magyarok mobilitása, ami a 80-as évekre szinte teljesen leállt. Az állandóan dolgozó szülők és a munkaerőpiacra bevont nők következtében egy végletekig hanyagolt generáció nőtt fel (X-generáció), akik a harsány boomerekkel ellentétben visszahúzódókká váltak. Közülük nagyon sokan az egyelőre szórványosan elérhető, mindenesetre terjedőfélben lévő kábítószerek, hedonizmus, depresszió, öngyilkosság kötelékében leltek csak menedéket.
Az objektív deprivációt felváltotta a relatív szegénység, melynek ugyanolyan hatása mutatkozott a társadalomra, mint az éhínségnek. A gyerek, kinek szülei nem engedhetik meg egy bicikli megvételét, miközben minden iskolatársnak van már ilyenje, ugyanolyan jellegű szenvedésen és társadalmi exklúzión esik át, mint egy éhező gyermek. Ráadásul a társadalmi különbségek az egyenlősítő törekvések ellenére folyamatosan nőttek, vagyis a relatív szegénység egyre jobban terjedt.
Az emberek erkölcsi tartása megrendült. Nem érezték úgy, hogy a rendszer nyújtotta kereteken belül lehetőségük nyílik a maguk sorsának alakításába. Ide-oda dobálgatták őket családjuktól több száz kilométerre fekvő munkásszállókra, egyre inkább elidegenültek hazájuktól és természetesen a rendszertől is, mely állítólagosan gondoskodni hivatott szükségleteikről.
A 80-as évekre a társadalom mentális alapon vált képtelenné a munka, elfoglaltság és puszta szükségletek dimenziójában való mozgás folytatására. Eddigre az 50-es évek Magyarországához képest 2 és félszeresére növekedett az öngyilkosok aránya. A veszélyeztetett kismamák száma a 80-as évek elején évről évre 10 százalékkal haladta meg az előző esztendő adatait. A rendszer ígérvényeivel ellentétes irányt véve megindult a középosztály lecsúszása, mely folyamat a rendszerváltást követően kapcsolt igazán turbó fokozatra.
Miközben Magyarország vált a KGST legtöbb alkoholistával „büszkélkedő” államává, itt volt egyben a leghosszabb a munkaidő. A Rákosi-rendszer kezdetén az ódivatú félfeudalista társadalmi berendezkedésünk ellenére gazdaságilag a fejlett országok közt foglaltunk helyet. A 80-as évek végére utolsók lettünk a fejlett országok sorában. Ezt a helyet azóta is tartjuk: miután 1996-ban Magyarországot felvették az OECD-be, szép lassan visszasüllyedtünk a leghátsó helyre, mely súlyos átoknak Kolumbia 2020-as felvétele vetett véget – bizonyára csak ideiglenesen.
A szociológusok, pszichomókusok presszionálva voltak megoldások keresésére. Ötleteikkel folyamatosan ostromolták a pártállamot, ám annak Kádár vezette kormánya nem hogy süketnek bizonyult a felvetésekre, de egyenesen sorosista NGO-kként megbélyegezvén őket igyekezett létüket gáncsolni. Párton kelül, aki merészelte témába hozni a szegénység és társadalmi különbségek egyre fojtogatóbb kérdését, kizárásra került a tudományos közegből. Lehetetlenség, hogy szegénység, depriváció, neurózis, öngyilkosság létezzen, hiszen hát van munka! S ha munka van, akkor minden van.
A film még az elején bemutatja egy konkrét személy életén keresztül, miért lehetetlen a rendszer elvárásainak való megfelelés. A nyilatkozó öregúr a Horthy-rendszer idején csak egy büdös paraszt volt, majd Magyarország belépésekor a II. világháborúba már katonahősként ünnepelték. Egy évvel később összefagyva szállították haza, ekkor megkapta a gyáva megfutamodó megbélyegzést. A Szálasi-seregbe munkaszolgálatosként hívták be, ekkor újfent megbecsülést kapott.
Az 50-es évek elején TSZ-elnök lett, ám egy évvel később kulákká nyilvánították, s megkínozták. Az 50-es évek végén az új típusú TSZ alapítója lett, hol becsületesen végezte dolgát egészen a 70-es évek végéig, mikor harácsoló spekulánsnak kiáltotta ki a hatalom, s mért rá büntetést. Végül a 70-es évek közepén nyugdíjba mehetett, 1980-ban pedig megkapta a kiváló dolgozóknak járó kitüntetést, miután nyugdíjazását követően sem hagyott fel a termelőszövetkezeti munkával.
Az értékrendszer folyamatosan változott, ám nem voltak konkrét és jól érthető irányelvek a betartásukra, ehelyett egyszerűen csak jött magától a büntetés. A kiszámíthatatlan módon viselkedő hatalom egyféle paranoid rezignáltságba taszította a társadalmat, amit napjaink fogalomkészletével élve tanult tehetetlenségnek nevezhetnénk.
A rendszer működése, valamint annak hibáival való szembenézés hiánya az elvárt polgárosodás, önálló munkavégzésre való képesség (leleményesség, ugyebár) helyett elvezette a társadalmat a totális függőség állapotába. A 80-as évekre több bérmunkás és kevesebb mobilis, jól képzett munkaerő állt a rendszer rendelkezésére, mint az 50-es években. A kevés számú jómódú család a dzsentrifikáció jegyében elköltözött faluról a nagyvárosokba, sorsukra hagyván a kitaszított szegényeket és tovább mélyítvén a gazdasági egyenlőtlenségeket.
A Kádár-rendszer a munka révén elvezette a lakosságot a totális testi-lelki-szellemi leépülésbe, mely folyamat következményeivel azóta sem képes senki szembenézni. A rendszer utolsó éveiben vagy a rendszerváltást követően nyugdíjba vonult tömegek nem voltak kénytelenek megtapasztalni a vadkapitalizmus brutalitását, így – nyilván értelmi szintjük hanyatlásának köszönhetően is – annak tudják be a világ problémáját, hogy a mai fiatalságnak büdös a munka. Mivel végletekig materialista alapokon szerveződött rendszert „élvezhettek”, sem fogalmuk arról, sem indíttatásuk arra, hogy a gondok gyökerét valahol máshol keressék, mondjuk spirituális szinten.
Fridzsider-szocializmus
Az epizód a hiánygazdaságból eredően 60-as évektől fogva bevezetett megszorítások ismertetésével indul. Az autó-előjegyzésnek köszönhetően 5-10 évet kellett várni egy személygépkocsi megérkeztére. Eme előjegyzési rendszer alól felmentést kaptak a pártállami káderek, kiknek igényeit soron kívül volt kénytelen kielégíteni az elosztást vezénylő hivatal. Ennek köszönhetően jelentősen megnőttek a lakossági várólisták.
A vakációzgató családok részére a magánszállások megfizethetetlen árszínvonalat képviseltek, a lojális pártkáderek viszont SZOT-beutalójuk révén kedvezményesen nyaralhattak. Banánt csak Karácsony előtt lehetett kapni, akkor is pult alól.
Külföldre rendkívül szigorú korlátozások mentén lehetett eljutni, a hazautazókat paranoiás határellenőrzés várta, hol enyhe túlzással élve az autósok végbelét is átvizsgálták.
A rendszer beposhadását lazítások követték. Immár átjárhattak az emberek a szomszédos országokba Gorenje hűtőt venni. Ennek a folyamatnak katasztrofális hatása mutatkozott az államkasszára nézve, mivel a szűkös árukínálatnak köszönhetően idehaza elköltetlen pénzüket elvitték az emberek külföldre, így az államkapitalizmus profitjának újabb forrása szívódott fel.
Válságmélyítő “kibontakozás”
Az újabb részben immár a rendszerváltás előkészítésének időszakába röppenünk. Első körben szó sem volt a rendszer cseréjéről, a pártállam úgy képzelte el, hogy a maga konjunktúráján belül vezet be folyamatos reformokat.
Akárhogy is, a folyamatok mind egy irányba haladtak: a neoliberális gazdasági modell bevezetése felé, hol a munka mellett immár a tőkejövedelem is értékteremtő intézménynek minősül.
Kádár János 1987-es leváltását követően Grósz Károly ülhetett a miniszterelnöki székbe, kinek másfél éves regnuma az átmenet minden szükséges motívumát előkészítette. Bevezetésre került az ÁFA és a személyi jövedelemadó, újra kinyithattak a tőzsdék. Az iszonytató kiadásokkal járó, jövő bebiztosításának céljából indított beruházásokat visszavonták. Így járt a Bős-Nagymaros vízlépcső, valamint a Szovjetunióval közösen építtetni szándékozott szibériai olajkitermelő komplexum is, mely Magyarország mindennemű olajszükségletét teljes mértékben kielégítette volna. Emlékezzünk meg erről így 2023 idusán, az energiaválság kellős közepén.
Egyetlen lényegi mozzanat hibádzott még a teljes értékű kapitalizmus megvalósulásához: az állam nem hagyta az egyre tetemesebb veszteségeket felhalmozó vállalatait csődbe jutni. A Ganz–MÁVAG eddigre élőhalott céggé vált, a bányatársaságok kizárólag nyelték a pénzt. Az új gazdasági rend értelmében a csőd szélén táncoló állami cégeket az adófizetők pénzén tartották életben még néhány évig. Csak hogy tiszta legyen: a lakosság fizetett azért, hogy bérrabszolga maradhasson.
Amiből továbbra sem voltak hajlandóak jottányit sem engedni (s aminek köszönhetően a lakossággal finanszíroztatták a további dolgozás „lehetőségét”), az a munka alapú társadalom szentsége. Kádár János, immár totális testi-szellemi leépültségében még mindig ama mantrát hajtogatta, hogy a rendszer generálta nehézségeken kemény munkával lehet magunkat túltenni. Harminc év dolgozó társadalma elvezette az országot a csődbe, semmi más megoldás nem lehet tehát, mind még inkább élőholttá válni a rendszer fenntartása érdekében.
Grósz Károly arról papolt, hogy előbb a nyugati termelésnek és munkamorálnak kell begyűrűznie az országba, ezt követi a bérek növekedése, majd a nyugati árszínvonal kialakulása.
A nyugati árak tökéletesen beszivárogtak az országba, a termelékenység is többnyire megnövekedett (ide települő multiknál radikálisan, hazai KKV-knál kevésbé), a bérek viszont legkevésbé sem kívántak felfelé mozdulni. Beszédes adat, hogy valamikor 2015 környékén született egy elemzés a reálbérek 80-as évek óta zajló alakulásáról. A 90-es években folyamatos létszínvonal-romlás vált legtöbbek jussává, a 2000-es években stagnálás, ám 2015-ig bezárólag sem érte el a magyar népesség átlagos létszínvonala a „szocializmus” legutolsó évében (1989) mért referencia-szintet. Közben a termelékenység duplájára emelkedett.
Az Antall-koalició gazdaságáról
A legutolsó részben megjelennek a napjainkban is ismert közszereplők (Matolcsy, Surányi, Torgyán, Bod Péter Ákos). Rekord sebességgel bontakozott ki a vadkeleti körülmények között a tőke-és vagyonkoncentráció.
A gyorsított privatizáció révén minden állami (közös) vagyont elloptak, s bagóért magánzsebekbe csempésztek. A kárpótlási jegyek rendszere nevetséges bohózattá fajult, a lakosságot minden vagyonából kisemmizték. Az infláció elszabadult (Matolcsy a 90-es évek elején 40-50%-ot jósolt, mely napjainkra teljesült is).
Minden alhálózat: nyugdíj, oktatási és egészségügyi rendszer is drasztikus reformokon esett át. Az anarchikus állapotok ellenére a közgazdászok és politikusok úgy látták, 1993-ra vége lesz a nehézségeknek. Mint kiderült, a válság kibontakozása csak eztán vett igazán lendületet (Bokros-csomag, budapesti világkiállítás visszavonása, olajszőkítési botrány, bombarobbantgatások).
