A mai napon sem voltam produktív. Nem keltem hajnali fél négykor, a kakasszó nem zavarta meg édes álmomat, a vekker csörgése nem vágta taccsra csodás ébredésem.
Az elmúlt éjjel sem álmodtam munkáról, napközben nem fantáziálgattam az általam vágyott álommelóról, meg hogy hogyan látom magam a nem létező karrieremben tíz év múlva.
Ma sem mentem el munkába, nem zötykölődtem oda-vissza három órát a buszon, nem adtam le egyetlen önéletrajzot sem, nem igényeltem karrier-coach segítségét a „szakmai fejlődésem” kibontakoztatásához, nem tanultam új szakmát, nem istenítettem az élethosszig tartó tanulás kultuszát. Nem fizettem be tanfolyamra, hogy nincstelenként több százezer forintért elsajátítsam az üzleti siker bombabiztos receptjét. Nem iratkoztam be közmunkára, nem álltam sorba segélyért, ma sem sikerült elsajátítanom a kemény és alázatos munka jellemet építő és hasznot hajtó tevékenységének doktrínáját.
Ma sem érintett meg a CSOK-ra és babahitelre való ellés lehetőségének csodálatos melódiája, a családi adókedvezmény, a házastársi kötelesség, nem vert cöveket elmémben az idilli családmodell rózsaszín ködfátyollal átitatott mételyező propagandája.
Ma sem tettem semmit ama civilizáció fennmaradásáért, amely szisztéma az emberi létet napról napra, hónapról hónapra, lépésről lépésre ellehetetleníti.
Ma sem fizettem bírságot, nem jelentkeztem önként a tekintélyes hivatalnál az én megbüntetésemre és rongyember mivoltom hivatalos pecséttel ellátott visszaigazolására. Továbbra sem nőtt be a fejem lágya, még mindig azt képzelem, fölötte állhatok a törvényeknek, kivétel lehetek az agyhalott droid módra való sorban állás követelménye alól. Ma is rosszul gondolkodom, kizárólag én látom így a világot, mindenki más tökéletes hűséggel és teljes odaadással építgeti ama mesés munkaparadicsomot, melynek vesztesei minden szóba jöhető fokmérce szerint immár meghaladják a nyertesekét, a kemény munka kultusza totális gazdasági csődbe és társadalmi összeomlásba taszítja a világot, a szabályoknak való megfelelés és az uralkodó hierarchiába való engedelmes beilleszkedés előidézi milliárdok depresszióját, nihilizmusát, maradék kevéske életkedve végső elillanását.
Ma sem vállaltam magamra egyéni felelősségemet, továbbra sem hiszem, hogy a gyilkos karhatalmi szisztémát én magam építettem fel a két kezemmel, hogy annak oktalan terrorja a saját jól felfogott érdekemet szolgálja, hogy az elviselhetetlen és teljesíthetetlen követelmények hadának abszolválása érdekében bármit is tehetnék. A totális feladás peremén vergődök.
Még a saját háztartásomat sem vagyok képes képmutató példás rendben tartani. Ma sem takarítottam ki a szobámat, söpörtem fel a konyhát, porszívóztam ki a szőnyeget. Nem vittem le a szemetet, nem sétáltattam meg a kutyát, nem cseréltem ki a vécéillatosítót. Nem töltöttem ki az adóbevallást, nem újíttattam meg a jogosítványt, nem váltam digitális állampolgárrá, nem oltattam magam és nem szorongattam rimánkodva a szociáliskredit-kartonomat, hogy csak engedjenek végre létezni. Nem főztem háromfogásos vacsorát a nemlétező páromnak, kivel nem láncolt össze örök életre a sors valami dohos mesekönyvből mormolt mantra mentén.
Soha életemben nem voltam ilyen boldog.
Ma is szégyellhetem magam, hogy így vélekedek. Biztos jól el voltam kényeztetve, nem neveltek meg kellőképpen az élet pofonjai, nem tanultam meg kesztyűben dudálni. Nem ártana nekem egy kis katonaság.
Ahogy bandukolok az élet országútján, látom a gyűlölködő söpredék tömeget, ahogy ökölrázva követeli az én kivégzésemet, a családfám kiirtását, a velem parolázók börtönbe vetését, mert ezen a földön kizárólag hatalom istenség és az ő tekintélyes rabszolgahada birtokolhat jogosultságot a létezésre.
Nézem ezeket a torzult arcokat, az egyre felfokozottabb ricsajjal bömbölő hordákat, a tudattalan árjába alászálló tömegeket, s elmosolyodok. Nem kell keményen bedolgoznom magam a mennyek országába, mert már ott vagyok. A kemény és alázatos munkát csak a pokol udvartartása követeli meg.
