Egy elfeledett kapitalista utópia: az 1939-es New York-i világkiállítás, ahol bemutatták napjaink fogyasztói termékeit

0

Szinte kivétel nélkül mindig a szocialista, kommunista, vagy anarchista lelkületű személyekre sütik az utópikus gondolkodás bélyegét, míg a kapitalisták saját magukat mint józan, két lábbal a földön járó, racionális s mindig az elérhető gazdasági lehetőségeket szem előtt tartó embereket írják körbe. Utazzunk hát vissza jó 80 évet az időben, mikor az utópizmus és mágikus gondolkodás kifejezetten az ábrándos kapitalista kaszt sajátossága volt.

A kapitalizmus az 1930-as évekre a földdel vált egyenlővé. A nagy gazdasági világválság teret engedett a nagyvilágban a kommunista, fasiszta és populista ideológiák elburjánzásának. A kapitalizmus epicentrumában, az USA-ban szintén halálos sebet kapott a rendszer, s évtizedeken át visszaszorulásra lettek kényszerítve a világgazdaság működését madzagon rángató bankárok, spekulánsok és kalmárok.

A 70-es évektől fogva visszavették a hatalmat a pénzügyi diktátorok, kik megkezdték a 2008-as világválságba torkolló folyamatok előkészítését.

A kapitalizmus két nagy, katasztrófába torkolló regnuma közt eltelt mintegy 50 éves átmeneti időszakot mind a bankszektor, mint az ipari kapitalista réteg fogcsikorgatva, az állami tervezésű gazdasággal szemben folyamatos gyűlölködő, valamint szabotőr propagandát bevetvén vészelte át. Bár nem látszódott jele annak, hogy csakhamar visszavennék a kormányrudat s visszafordítanák azt a szakadék felé, a Roosevelt-kormánnyal, valamint a kapitalista kasztot alaposan megregulázó New Deal programmal szemben folyamatos támadásokat intéztek.

pexels-sora-shimazaki-5668792

A kapitalisták gyűlölték a népuralmi demokráciát. Folyton követelték, hogy a gazdasági válság megszüntetése érdekében állítsák vissza a pénzügyi kaszt hegemóniáját az emberiség fölött, számolják fel a rájuk rótt adókat, valamint engedjék végre, hogy a kapitalisták fantáziája újfent szárnyaljon a határtalan kreativitás szárnyán.

Mivel az emberek akkoriban nem voltak még annyira hülyék, mint most, természetesen jóformán senki nem vette be a népirtó bankárok sületlenségeit, s a pénzügyi szélhámosok népe jó ideig nem ülhetett vissza bársonyfotelébe. Helyükbe a jóléti állam modellje került, melynek keretében a napjainkban is használt, valamint látogatott közparkok, nemzeti parkok, hidak, közösségi és kulturális intézmények kerültek felépítésre, majd birtokba vételre a nép által.

1939 szeptemberében kirobbant a második világháború, ám előtte néhány hónappal egy, a történelem részéről feledésbe merült akcióba fogtak a kapitalisták a rémuralmi rendszerük kétségbeesett visszaépítésére. Az 1939-es New York-i világkiállítást öt éven át szervezték. A kor iparmágnásai gyakorlatilag minden dollárnyi profitjukat belehelyezték a megaprojektbe, melynek tétje a tőkés uralom visszaállítása volt a jóléti állam szerető gondoskodása által táplált nép megkísértése révén.

ceo_meeting

A nagyvállalatok vezetői összedugták fejüket, s egy olyan utópiát építettek fel a kiállítási területen, melynek ambíciója, hordereje és képzeletvilága messze felülmúlta a kor emberiségének fantáziaszintjét. A kiállítást bejárván az emberek elkezdtek könnyes nosztalgiával visszaemlékezni a hajdanvolt kapitalista idők szépségeire, mikor az elégedetlenkedni merészelő munkásokat repülőgépekkel bombáztatták vagy magánhadseregekkel lövették agyon, mikor a munkásosztály még a városperemek bűzlő, közművesítetlen és járványok tömkelege áztatta negyedeiből járhatott dolgozni, mikor ezen városrészekre bezárt munkások a belpesti polgárságtól eltérően a munkáltató által üzemeltetett, monopolhelyzetet élvező vállalati üzletekből voltak kénytelenek biztosítani szükségleteiket olykor magasabb áron, mint fizetésük engedné.

A világkiállítás minden idők legambiciózusabb vállalkozásaként vésődött be a történelemkönyvekbe. Mégsem kap elegendő figyelmet, pedig a 80-as évek elejétől fogva újfent kibontakozó kapitalista „aranykort” gyökeresen meghatározó, ezt megelőzően pedig a világ legismertebb sci-fi írói többségének fantáziáját megmozgató eseményről beszélhetünk.

A kiállítás témája a következő volt: meg kellett győzniük a kapitalistáknak az embereket arról, hogy a szabad piac a maga láthatatlan kezével sebesebb fejlődést tesz lehetővé az állami beavatkozások vezette kiszámítható tervgazdálkodásnál. Amennyiben a tömegek ismét a kapitalizmusra bízzák életük rendezgetését, csakhamar (az ígérvények szerint 1960-ra) beköszönt Földünkön a Kánaán.

unnep_people

A meggyőzés machinációja mögött természetesen egy szélhámos megtévesztés húzódott.

A kapitalizmus eredendően és kezdettől fogva egy tökéletesen antidemokratikus rendszer. A kor kapitalistái, egészen az 1929-es gazdasági válság kibontakozásáig úgy jellemezték az embereket, mint roppant primitív ösztönállatokat, akik csak zabálnak és dolgoznak (utasításokat hajtanak végre). Ebből következően a munkaerő, szemben a modern kapitalisták vérmes hazudozásaival nem volt önálló, autonóm emberek sokaságaként kezelve, akik szabad elhatározásukból dolgoznak napi 14 órákat a gyárüzemben, gyakran akár 8 éves kortól fogva, s szenvedik el az ebből következő szellemi, mentális és fizikai leépülések sokaságát.

Hogy a munkavállalói és munkáltatói kaszt két különálló társadalmat alkot, nem Marx fogalmazta meg először, hanem a kor kapitalista iparmágnásai. A munkásosztály teljes szellemi és fizikai elkülönülést „élvezhetett” a gyárigazgatói, államapparátust alkotó és városi polgári kaszttól egyaránt. Nem egy helyen laktak, nem ugyanoda jártak vásárolni, mint az elitek, sőt, oktatás és kultúrafogyasztás tekintetében szintén egyedülálló bánásmódra voltak ítélve.

Ilyen volt a kor vezető eszmeisége. Ez ellen lázadt fel a munkásosztály. A két alapvető osztály között lévő különbségek (kizsákmányolók vs. kizsákmányoltak), illetve feszültségek sokasága abban a korban teljesen nyilvánvaló volt! Maga az uralkodó elit nevezte munkásosztálynak a munkásosztályt, valamint demonstrálta felettük ama szokásjogot, hogy a munkaerő teste, elméje, valamint lelke feletti uralmat egyaránt alanyi jogon gyakorolja. Amennyiben a munkások lázadozni merészeltek, eredménytelen fenyítést követően akár az életüket is elvehette a munkáltató.

hard_working_man

„Bármikor felbérelhetem a munkásosztály egyik felét, hogy lője le a másik felét.” – Jay Gould

A korabeli kapitalizmus nem hogy szabad piac nem volt, de egyenesen a későbbi bolsevista diktatúrákra emlékeztető működéssel viseltettek a kor tőkései.

Eme keserves, az emberek retinájába tartósan beégett trauma-sorozatot kívánta feledtetni a kapitalizmus a lakossággal. Eddigre több, korabeli ellentmondás feloldásra került: a munkásosztályt is beengedték a városközpontokba vásárolni, azok nem feltétlenül szorultak ki a patkányok járta és penész áztatta külvárosokba, a sztrájkjoggal élő demonstrálókkal szembeni fizikai megtorlások is kezdtek visszaszorulni – ám mindezek nem a kapitalizmus jóságának, hanem a munkások temérdek véráldozatot követelő osztályharcának eredményei voltak.

A legtöbb fejtörést a szabad piac apostolainak elméjében az általuk vérmesen gyűlölt demokrácia kérdésének rendezése okozta. Mivel a lakosság a demokráciát nem hogy megszokta, de saját kezűleg tapasztalhatta annak életminőséget javító hatását, öngyilkosság lett volna eme intézmény kivezetése által a kapitalizmushoz való megtérésre buzdítani a lakosságot.

poland-2537067

Így a kapitalisták, élükön a modern piacdiktatúra motorját működtető, a marketing, PR és propaganda fogalmát feltaláló Edward Bernays-sel a demokráciát egyenesen a világkiállítás alapvető tematikájává tették! Minden erejükkel igyekeztek feledtetni a néppel a kapitalizmus alapvetően diktatórikus voltát, és meggyőzni a lakosságot arról, hogy a demokrácia mindig is a szabad piac első számú dédelgetett ideológiája volt.

Bernays maga egyáltalán nem hitt abban, hogy a valódi demokrácia működőképes volna. Filozófiája éppen ellentétes ezzel: nagybátyja, Sigmund Freud felfedezései alapján, aki szerint az emberi cselekvések nem gondolkodás és ráció, hanem tudat alatti, ösztönös és impulzív reakciók szerint történik, veszélyes volna engedni az embereknek, hogy rendelkezzenek saját életük felett.

A konzumerizmus ideológiája az önrendelkezés illúziójának megteremtésére jött létre. Közben a tényleges kontrollt egy kis létszámú elit kezébe adja. Az embereknek így valójában nincs hatalmuk, nem rendelkezhetnek önálló, megfontolt döntésekkel. Autonóm cselekvésre, egymással való együttműködésre viszont atomizáltságuk révén képtelenné váltak. A fogyasztói termékek természetesen megjárnak nekik – ahogy kutyának a csont, mikor gazdája utasításait teljesíti.

– Részlet az Adam Curtis – Az Én Százada (The Century of the Self) c. dokumentumfilmből.

shopping_frenzy

Ennek fényében a kiállítás központi attrakciójául szánt futurisztikus dómot elnevezték Democracity-nek. Körülötte kaptak helyet a szervezésben részt vevő cégek és nemzetállamok pavilonjai, melyek nem a napjainkban szokványos sátrak, illetve mobil építmények voltak, hanem valódi építőanyagokból felhúzott, rendes épületek! Hihetetlen tőke -és munkaerőt mozgattak meg a pénzemberek, hogy demonstrálják a kapitalizmus dicsőségét. Mintha az életük múlna rajta.

A kor szelleme a tudományos gondolkodás mentén rendeződött. A Franklin D. Roosevelt vezette amerikai kormány megbízott a nép bölcsességében, kikkel kérdőívek révén értékeltették a kormányzat munkáját.

Edward Bernays filozófiája homlokegyenest ellenkezett ezzel. Szerinte az emberek fejébe illúziókat és vágyképeket kell ültetni, hogy elterelődjön figyelmük a világ olykor meglehetősen keserű valóságáról.

A világkiállítás menete az ő irányvonalát követte: bár számos neves tudós, mint Albert Einstein is megjelent előadást tartani, jellemzően negligálásra kerültek a kor nagy akadémikusai és mérnökei. Helyettük fogyasztói termékek, látványtervek, utópikus víziók tömkelege került bemutatásra. Mindent a fantáziának, semmit a józan észnek.

A Democracity köré épített impozáns nagyvárosban bemutatásra kerültek napjaink jellemző termékei, melyek révén a kapitalizmus mintegy 80 éven át zajló szélmalomharcot követően leszoktatott minket a demokráciára, önrendelkezésre és kölcsönös együttműködésre való igényünkről, hogy életünket inkább a technokrata osztály, valamint az oligarchia rendezgesse és szabályozza.

Legalaposabban kidolgozott víziójuk a központi bizottságok által tervezett nagyvárosok koncepciója volt emeletes társasházakkal, sugaras városszerkezettel. Minden közigazgatási hivatal, tömegközlekedési pályaudvar, egyetem és pláza a központi üzleti negyedben foglal helyet. Nem itt él a lakosság, hanem a körzet peremvidékén szétszórt kisvárosokban. Egy kör alakú territórium a maga központi üzleti negyede mellett átlagosan 70 kisvárost foglal magában, összesen kb. 1,5 millió fő lakossággal.

nywf1939_puskas_arena
A Puskás Arénához hasonló megastadion impozáns tervrajza 1949-ből

A városokra vonatkozó látványterveken megjelenik a Puskás Aréna modellje. Kis templomok helyett a központban helyet foglaló óriástemplomban akár több hitgyülire való gyülekezet is tarthat egyszerre keresztény gore metal-lal tarkított istentiszteletet. 20 kisebb és gazdaságtalan kórház helyett a városokban egyetlen központi szuperkórházban látnák el az összes beteget, kiket a legmodernebb eszközpark és legképzettebb dolgozói állomány fogad. A településeken csak egy kis rendelőt meg egy elfekvőt tartanának fenn, melyekben előkészítik szállításra a mozgásképtelen beteget.

Bárhol is élünk a kör sugarán belül, mindenhonnan 30 percen belül beérünk a központba. Ez annak köszönhető, hogy az autópályák szintesítésre kerülnek, az útkereszteződéseket felszámolják, helyettük alul -és felüljárókkal kötnék össze a gyalogutakat és közparkokat. Dugók nincsenek többé. A kereszteződésmentes utaknak köszönhetően a gyerekek akár egyedül is elengedhetők az iskolába. Közlekedési eszközül választhatunk autót vagy buszt, de ideális körülmények és geográfiai helyzet esetén a központban univerzális terminálok épülnek, melybe minden busz, repülő, vonat és hajójárat befut.

Nem csupán a biztonságos utak végett járhatnak-kelhetnek szabadon a fiatalok, hanem a felszámolódó bűnözés miatt is. Egy ilyen édeni utópiában senkinek nem mutatkozna igénye vagy szüksége a bűnözésre. A modern külvárosok izolációja, bűze és szennye helyett mindenki egy építész vállalat által elgondolt és felhúzott, csaknem teljességgel uniformizált látványvilágú lakásban élhetne, így negligálván a társadalmi különbségeket.

A polgárok tökéletes komfortban élvezhetik az életet: lakásukban légkondi és automata fűtésszabályozás gondoskodik a fagyoskodás múlt időbe pakolásáról. Mosogatógép, automata mosógép, gépesített beépített konyha révén a háziasszonyok mentesülnek végre a fárasztó házimunka nagy részétől.

Apuka is megkapja a maga jutalmát, amennyiben a kapitalista mennyek országa építése mellett teszi le voksát. A kifinomult ízléssel megáldott férfiak modern és elegáns sportkocsikkal róhatják az utakat, tekintélyt parancsoló mérettel és nem mindennapi látványvilággal megáldott vonatokon járhatnak munkába. Az újonnan építendő autópályák a vezető és utasok biztonságának előtérbe helyezésének mentén kerülnek felhúzásra, melyek nem mindennapi látványt nyújtó impozáns hidak, szerpentinek, sugárutak által kötik össze a világ minden elérhető zegzugát.

A gyermekek nem csak kinn az utcán, de otthon is igazán elevennek élvezhetik magukat. Halastóval tarkított kövezett kertben játszhatnak önfeledten, üvegházakkal és automata tápanyag-adagolókkal ellátott modern farmépületekben sajátíthatják el az önellátás alapjait. Ebédjüket Miki Egérrel közösen fogyaszthatják el, aki reklámfilmjeivel be is mutatja a legmenőbb kajákat, melyeket egy valamire való szülőnek kötelessége leemelni a boltok polcairól és kosárkájába helyeznie.

A szomszédoknak és egymástól távol élő rokonoknak nem szükséges többé levelezni, elegendő átszólni mobiltelefonon, s máris percek alatt megszervezhető egy kedélyes családi összejövetel.

A magányos vagy egyedi társaságra vágyó emberek beszélgető robotot vásárolhatnak maguknak, ki két tonnás súlya ellenére képes magától mozogni, s amennyiben megkínáljuk cigarettával, jóízűen rá is gyújt.

Az 1939-es New York-i világkiállítás nevezetű utópia óriási sikernek bizonyult: a megnyitást követő héten napi átlagban 200 ezernél is több látogató volt kíváncsi a kapitalista Paradicsomra. A látogatókat számláló automatákkal tartották nyilván.

Magyarország is képviseltette magát egy pavilonnal, melyben magyar találmányokat, cserépedényeket, faragványokat állítottak ki, valamint szőnyegeket, üvegtermékeket, halasi csipkét és Zsolnay porcelánt lehetett vásárolni. A pavilon éttermében magyar ételeket és italokat szolgáltak fel.

NYWF1939_magyar_pavilon
Magyar pavilon az 1939-es világkiállításon

Nem maradt más hátra, mint az összefoglaló, néhány észrevétellel tarkítva.

A tömbházakba tömörített lakosság meg az „okosvárosok” eszményét egyértelműen a szocialista vagy kommunista törekvések közé sorolják napjaink piacmágusai, holott az első ízben mint kapitalista utópia képviseltette magát a tisztelt publikum előtt. Persze a kapitalizmus is kénytelen volt önmagát mint őkotudatos és szociálisan érzékeny rendszert feltüntetni, különben nem számíthattak volna a kizsákmányolható munkás réteg támogatására.

A vázolt nagyvárosi utópia tervezői nem adtak választ ama kérdésre, hogy mégis kik fogják a kapitalista falansztereket tulajdonolni, illetve irányítgatni. Minden bizonnyal azonnal lelepeződtek volna, amint kiderül, hogy igazából egy korabeli Great Reset tervet szándékoztak volna keresztül verni a lakosságon.

Gyakorta hangoztatták prospektusukban, hogy a mai (individuális szabad piaci szereplők elképzelése alapján felhúzott) nagyvárosok nem felelnek meg a kor követelményeinek, mivel a véletlenszerűen összeokádott épületrengetegek sem nem esztétikusak, sem nem fenntarthatók, s a nagyvárosi gyártelepek környezetszennyező működése nagy mértékben erodálja a lakosság egészségét.

Amíg ki nem rugdosták a kapitalista kasztot az irányító székből, addig vajmi kevéssé izgatták őket az efféle aggodalmak, lelkiismeret-furdalást mellőzve tologattatták a csillét 8 éves kisgyerekekkel, valamint idéztek elő girbegurba lábakat a szmogfelhőben úszó gyártelepeket látogató munkások körében.

További érdekesség, hogy folytatólagosan hangoztatják az interdependencia fogalmát. Illúziójuk szerint mindenki függ mindenkitől: a társadalom olajozott működése az irányítóktól, a gazdasági prosperitás a pénzemberektől, a lakosság és elit élelemellátása a parasztságtól, az energiaellátottság a bányászoktól és gyáripari munkásoktól, és így tovább.

Az elmúlt évtizedek alatt kibontakozott kapitalista visszarendeződés bebizonyította, hogy ez mennyire nem igaz. A pénzemberek sakkban és zsarnokság alatt tarthatják a munkást, a lobbisták kizárólag a maguk érdekei mentén késztetik törvényváltoztatásra az államot. Mit sem törődnek azonban a szélesebb társadalom érdekeivel, sőt, jobbára azok ellen mennek. A hatalmasok nem hagyják a lakosságot a szükségszerű törvények betartása mellett szabadon élni, hanem mikromenedzselik részükre, hogyan legyen kötelező a napi szintű életvitelüket rendezniük. Visszafelé semmiféle viszonyrendszer nem érvényesül, a gazdagok nyakló nélkül verheti át a szegényt, a hatalmasok elszámoltathatatlanok, a régebben önellátó paraszt pedig napi szintű létbizonytalanság dependenciájában tengődik.

confused_man

Az álomba ringatásukért hatalmas árat fizettek az emberek, hiszen néhány hónap múlva a kapitalista éden után vágyakozó látogatókat vitték a frontra meghalni.

A leglesújtóbb ítélet a rendszer fölött viszont ez: a vázolt utópiák többségét az elmúlt mintegy 80 év során elértük. Mégis, az emberiség boldogtalanabb, mint valaha, mert egy valami nincs soha egy kapitalista vagy pszichopata elit által megálmodott utópiában: lélek.

0 hozzászólás
Beágyazott kommentek
Minden hozzászólás