A fiktív tőke nagy rákfenéje, hogy a gazdaság bedőlésével a tőkések is jelentős vagyont veszítenek, és bekövetkezik a csökkenő profitrátának egy igencsak tragikus következménye, a vállalatok tömeges csődje. Olyan ez, mint egy lefelé tartó végtelen spirál: csökken a kereslet –> kirúgjuk a munkaerőt, vagy megvágjuk a jövedelmeiket –> még inkább zuhan a kereslet –> még több embert rúgunk ki, vagy értékesítjük a vállalati vagyon egy részét –> mindenki ezt teszi, így a hosszú évtizedek alatt halmozott tőke elértéktelenedik –> még több embert rúgunk ki –> még inkább bezuhan a gazdaság –> BUMM, totális összeomlás.
Hogyan lehet ennek elejét venni? A financializáció által a már emlegetett „too big to fail” szektor nevezetességei és a hatalom által stratégiai fontosságúnak ítélt vállalatok nagyja visszatőkésítés révén megmenthető. A csődbe jutott céget vagy cégeket kimentjük semmiből nyomtatott ingyen dollármilliárdokon.
A financializációval egyben szavatolható a tőkés-munkás tengely radikális megdöntése a tőke irányába. Míg az ember a túléléséért dolgozni és hiteleit halálba menően törleszteni kénytelen, akkor is, ha éppenséggel élő tőkés nem kívánja őt rabszolgaként foglalkoztatni, addig a vállalat bárminemű gazdasági akcióként értékelhető tevékenység tanúsítása nélkül egyszer csak busás pénzek sokaságát kapja.
A financializáció már értékpapírok bemutatásához vagy tőkeeszközök likvidálásához sem kötött, ez voltaképpen a milliárdos tőkés osztály segélyezése. Ahol mondjuk egy éhen halás elkerülését igen, de a munkaképesség újratermelődését már nem szavatoló segélyezési szisztémára hörögve mondják, hogy csődbe viszi a gazdaságot, ugyanezen összeg tízszeres-hússzoros mennyisége nyugodt szívvel kiszórható a nepotista burzsoá elit képviselői között.
A financializációnak hála egy felelőtlen gazdálkodást folytató bankhálózat totális inszolvenciája után is lefolytathatja az intézet az átvert adósai utcára hajigálását, a becsődölő végrehajtó paraziták magasabb fizetések ígérvényével folytatván a toborzást szívhatják továbbra is el az emberiség maradék vérét és lelki erejét. Ha nem volna financializáció, a becsődölő vállalatok egyszerűen felszámolásra kerülnének, nyilvántartott tőkeeszközeik árverezésre, és könnyen előfordulhat, hogy behajthatatlan követeléseik átvételére nem jelentkezik jogutód, azaz az emberek felszabadulnának az adósrabszolgaságuk alól.
Ha a sevizahitel válság alatt hagyták volna a bankokat dőlni, az emberek a nagy gazdasági világválsághoz hasonlóan egy dollárért visszavásárolhatták volna házaikat, amennyiben nem érkezik licitáló a csődbe ment bankban nyilvántartott adósságok átvételére.
A financializáció következménye a spekulációk és pénzügyi csalások felfutása. Mivel a pénzmozgás maga a tranzakcióindítás kivételével semmiféle ellentételezés felmutatásához nem kötött, ezeket az önmagukban mozgó pénzeszközöket lehetséges eltéríteni eredeti útjukról, akár hackeléssel, akár pénzpiacok shortolásával (lásd Soros és az angol font esete, vagy az 1997-es ázsiai válság), akár újonnan kitalált fiktív tőkeeszközökbe öntéssel, mint kriptók, NFT-k.
További kártékony következménye a financializációnak az általa érintett vagyoneszközök árfolyamának oly mértékű felfutása, hogy kiárazzák a munkásosztályt a lakhatáshoz, részvényekhez, s lassacskán az alapvető létszükségletekhez jutás esélyéből.
Algoritmikus gazdaságkontroll
A kapitalizmus épp kibontakozás alatt álló legvégső stádiuma, ahol a munkásosztály totális kifosztatása, illetve fiktív tőkeeszközök szélsőséges elburjánzása után a tőkének nem marad más lehetősége, mint az eleddig szentként tisztelt fogyasztóik, ügyfeleik és vásárlóik kizsákmányolása által visszaállítani ebek harmincadjára jutott profitjaikat.
A dinamikus árképzésnek hála a magasabb jövedelemmel rendelkező, vagy egy adott terméket (pl. gyógyszert) létszükségletként kezelő munkások részére a termékek ára személyre szabottan megnövelhető. E szisztéma már nagyban üzemel a fapados repülőjáratoknál (a gyakran utazók magasabb áron juthatnak jegyekhez), a komplett biztosítási piacon, illetve a digitális termékek egy jelentős hányadánál.
A kapitalisták megfigyelő árazással állítják a termékeik árát a lehető legmagasabb szintre, miközben gig economy-val és prekariátus státuszba süllyesztéssel az ember immár bárminemű munkaidő vagy bértörvény figyelembe vételének szüksége nélkül a végletekig kizsákmányolható marad.
A financializált végrehajtó-hálózatok elől az ember még menekülhetett (nem minden országban) csődbe, mamahotelbe, extrém minimalizmusba, tüntethette el elérhetőségét a paraziták szeme elől.
Az algoritmikus gazdaság korában a rendszer másodperc alapon figyeli és közvetíti gyakorlatilag bárki megrendelő részére tűpontos tartózkodási helyünket, emeli le automatikusan nem csupán bankszámlánkról, de digitális pénztárcáink tartalmából a tőkések által kigondolt összeget, személyválogató módon engedélyez vagy épp tagad meg hozzáférést a rendszer részéről kikerülhetetlenné tett szolgáltatások használatához, továbbá szabályozza szociálismédia-történetünk nyomán a foglalkoztathatóságunk vagy épp vállalati feketelistázásunk tényezőit, a személyünkre kirovandó bírságok mértékét, illetve használja fel azokat a rendszer a dinamikus árképzése finomhangolására.
Az algoritmikusan kontrollált gazdaság nem kéri a mi aláírással szentesített bejegyzésünket egyetlen emberiségellenes akciója végrehajtásához sem. Nem vet ki a hagyományos értelemben bírságokat, melyeket mi befizetünk, vagy az behajtja rajtunk: minden gazdasági tranzakció automatikussá válik, azaz nemes egyszerűséggel magától leemelésre kerül számlánkról a befizetendő összeg, tekintet nélkül tartozásunk vagy bírságunk elismertségének tényére, fizetőképességünkre vagy az automatikus végrehajtások nyomán digitális pénztárcánkban maradó összeg elégtelenségére az életben maradásunkhoz.
A fenti felsorolás még mindig nem tartalmazza a kapitalisták által a profitráták csökkenésének megállítására indított összes akciót, mindenesetre ezek váltak a tőkések részéről időrendiségben legnagyobb gyakorisággal alkalmazott machinációkká.
A kapitalista agenda távolodása a kizsákmányolás hús-vér valóságától az édeni szabad piac mesevilága felé
A kapitalizmus mostani mindent elsöprő nagy válsága a rendszer regnumát életben tartó mítoszok egyenes ági következménye.
Az egyik ilyen gyilkos mítosz a tőke és erőforrások mindenkori hatékony allokációja. Ha így van, miért megy csődbe immár a vállalkozások 90%-a? Mitől keletkeznek buborékok és válságok? Miért kényszerülnek a kapitalisták a fentebb sorolt, egyre intruzívabb intézkedésekre az életünk megrontásához?
A szociáldemokrácia idején a vállalkozások túlnyomó többsége profitábilis volt, és csak 10%-uk üzemelt tartós veszteséggel, vagy ment csődbe. Most 90%-nyi új vállalkozás csődöl be 5 éven belül, miközben az emberek 92%-ának soha nem sikerül megvalósítania az álmait.
A „kritikus gazdasági fontosságot” jelképező multimilliárdos cégek adófizetői pénzből kerülnek kimentésre vagy akár feltőkésítésre, a kiszolgáltatott polgárokat meg egyetlen befizetetlen csekk után az utcára hajítják, plusz még be is vasalják rajta az eredeti összeg ötszörösét, ha egyáltalán életben marad még.
Az állam nyomtatta, elszámolás szerint államadósságként gazdaságba jutó pénz és a gazdasági szereplők felvette hitelek visszafizethetőségének egyetlen és kizárólagos fedezete a gazdasági növekedés, ám mikor a lakosság totális kivéreztetésének következtében sem a GDP, sem a produktivitás szintje nem nő többé, a nyakló nélküli állami pénznyomtatás komoly inflációt gerjeszt, az eladósodott vállalatokat hiteleik visszafizetésére képtelen zombicégek hadává alakítja, a lakossági fogyasztási cikkek és szükségletek árába pedig egyre magasabb százalékban kerül beépítésre a vállalati adósságok törlesztése. Az élelmiszeripari termékek fogyasztói árának immár 40%-a hitelköltség.
Miközben a lakosság és a reálgazdaság agonizál, a vállalati CEO-k arany ejtőernyőkkel ugornak ki kormányozhatatlanná lett cégeikből, a tőkések részvényvisszavásárlásaikkal nyomják egekbe a még kint levő részvényeik árfolyamát, miközben az akció által leépítésre jutó pénzügyi tartalékok a nagyvállalatok működőképességének fenntartását akár a viszonylagos gazdasági konszolidáció állapotában is rendkívül kockázatossá teszik.
Mivel a munka többé nem ad megélhetést, az emberek szabad hányada (kik nincsenek család, autó, ház, gyerek által leláncolva a rendszerhez) immár a várható veszteségekkel vagy akár éhhalál fenyegető rémével mit sem törődvén kifelé menekül a vadkapitalizmus kaszinógulágjáról, mert még az azonnali halál is elviselhetőbb alternatívája a 45-50 éveken át heti 70 órában folyamatosan zajló lelki halódásnak.
A reálgazdaság leépülésével és a fiktív tőke hatalomátvételével a kapitalizmus spektákulum-gazdasága immár szinte kizárólag a hasznavehető termék vagy szolgáltatás keletkezése nélküli pénzügyi machinációkra, csalásokra, élősködő transzferekre (mint bérleti díjak, kamattételek, bírságok, büntetések, alanyi jogon kivetett fizetendő tételek) épül, melyek árának kipengetésében nem segít az alázatos, kemény és szorgos munkavégzés, hiszen a gazdatestüket is kompletten felemésztő élősködő szerveződések mit sem törődnek az ember fizetőképességével, így a kötelező fizetnivalók kumulatív árszintje rendre a pedáns munkavégzéssel szavatolható jövedelem fölé áll be.
A komplett kapitalizmus világa egy mítoszok, mesék, babonák és mendemondák hadával megtámogatott délibábbá vált, melynek minden egyes rendszerfunkciója létjogosultságát önmagára való hivatkozással érvényesíti. Persze ez a jobbik eset, mert olykor még mindig jönnek azzal a rendszerapologéták, hogy ez a moslék rendszer a mi jólétünket szolgálja, értünk vetik ki ránk rendre minden egyes hónapban újból meg újból megújítván az elhordozhatatlan díjtételeiket, a mi fogyasztói komfortunkat szolgálja a bevezetett technológiai terror, ahol a rendszer egyszerre fosztat meg minket minden pénzünktől és összes életidőnktől egyaránt, a mi pénztárcánknak és egészségünknek kedvez a polcra felpakolt többszörösen feldolgozott méreg.
Ha már semmi valóság nem búvik meg a kapitalizmus szemünk előtt lehúzva tartott bársonyfüggönye mögött, bizton tudhatjuk, hogy a rendszer végórája itt és most elközelgett.
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a globális kapitalizmus 2026-ra fatális sebeket szedegetett össze magának. Mindez egyáltalán nem költői túlzás, sem nem az én kapitalizmus pusztulására irányuló vágyam szuggesztív kivetülése (na jó, félig igen), hanem a rendszer szép lassú pusztulási-hanyatlási folyamatának roppant látványos fináléja.
Ahogy Charles Hugh Smith közgazdász megállapította: a hanyatlás először hosszú éveken-évtizedeken át zajlik, majd a végső összeomlás tragikus hirtelenséggel, akár néhány esztendő vagy hónap leforgása alatt bevégződik.
Az amerikai gazdaság kiváltképp súlyos válságban agonizál, mindennemű ellenkező irányú valóságtagadó propaganda ellenére. Kiderült, hogy az ottani gazdasági szereplők (ideérve magát a lakosságot) 80%-a recesszióban vergődik. Ez azt jelenti, hogy mindennemű gazdasági növekmény gyümölcsét kizárólag a felső 20 százalék (voltaképp a vállalatirányítók és részvényesek köre) élvezheti. Ilyen statisztika még soha nem született az amerikai gazdaság történetében, hogy a szélesebb lakosság elszegényedésével párhuzamban az elitek szárnyaljanak.
A folyamatnak hála végérvényesen lelepleződött a kereslet-kínálat nevű szélhámosság hazugsága, hiszen a gazdasági elit normál esetben kizárólag úgy gazdagodhatna még tovább, ha általuk kínált termékeikre és szolgáltatásaikra vásárló is jutna. Most mégis azt láthatjuk, hogy a kapitalisták pénzügyi helyzete kvázi független a lakosság gazdasági állapotától és fogyasztásától.
Miközben a világ reálgazdasága (a fogyasztói szükségleteket előállító vállalatok pénzügyi teljesítménye) folyamatosan hanyatlik, az amerikai tőzsde szárnyal.
Októberben a világtörténelemben először az Nvidia 5 milliárd dolláros valuációt nyert magának, miközben a gazdasági folyamatok kapcsán tisztánlátó szakértők immár egy dotkomlufi, 2008-as válság és COVID-krízis együttes erejét meghaladó tőzsdebuborék kipukkanásának veszélyét látják eszkalálódni! Az AI-lufi kipukkanása oly erejű lehet, mint volt az 1929-es nagy gazdasági világválság.
A globális polikrízis keretében most egyszerre egy sokszoros méretű dotkomlufi, fogyasztói hitelválság, recesszió és súlyos áruhiány kezd kibontakozni a globális gazdaságban, melyek együttes ereje túltesz még a csaknem 100 évvel ezelőtti nagy kapitalista összeomláson is.
Tökéletesen nyilvánvalóvá lett, hogy a COVID-válságot követő, végül kérészéletűnek bizonyult gazdasági visszaállás (vagy ahogy lódították: visszatérés a normálba) egy K-alakú kilábalást hívott életre, amely folyamat a közgazdász zsargonban a különböző társadalmi osztályok vagyoni és jövedelmi státuszának szétszakadását jelenti: a gazdagok minden korábbit meghaladó mértékben gazdagodnak, a szegények egyre súlyosabban elszegényedvén és egyre kétségbeejtőbb anyagi deprivációban vergődvén lassacskán legelemibb szükségleteik megteremtésére is képteleneknek bizonyulnak, kemény munka ide vagy oda.
Maga a középosztály is kettéhasad, majd megszűnik: felső 20 százalékuk felzárkózik a gazdasági elithez, maradék 80 százalékuk végérvényesen leszakadván hamarosan a dolgozói mélyszegénység szerető ölelését élvezheti.
A kapitalista kaszt legutolsó, tényleg cérna vékonyságú reménysugara az AI-transzformáció messiás hatásába vetett vakbuzgó hit marad, amely instrumentuma a kapitalizmus megmentésének körülbelül olyan erőteljes vehemenciával lendíti a rendszer szekerét a mesés földi Paradicsom felé, amilyen varázserővel anno az ószövetségi próféták korában az ilyesféle képességek skizofrén illúziójával felruházott, istenekként imádott karók és botok vezették a kánaánita bálványimádó népeket az örök üdvösségbe.
Az AI-t eleddig bevezető és munkafolyamataikba integráló cégek 95%-a semennyi produktivitás-növekedést nem tapasztalt, a munkásokat viszont annál inkább agyonterhelték a haszontalan semmirekellő gépezet betanításának szigorúan hivatalos munkaidőn kívülre eső kötelezvényével. Más kutatások az AI gazdasági hasztalanságának tényét erősítették meg, hogy az azt alkalmazó munkaerő sem munkaidő-csökkenést, sem fizetésnövekményt nem érzékel.
Az OECD viszonylag friss statisztikája szerint csaknem 3 teljes évvel az AI-hype felfutása után a vállalatok mindössze 5 százaléka alkalmazza munkafolyamataiba beépítve az AI megoldásokat, amely adoptációs tempó fényében a mesterségesintelligencia-vállalatoknak legalább 20 évre volna szükségük az össznépi behódolás kikényszerítésére, miközben profitot, sőt puszta bevételt generálni képtelen üzleti modelljük már legkésőbb 2027 során összeomlik. Eddigre élesednek az e vállalatok által felvett hitelek és kiállított kötvények, értékpapírok fizetési kötelezettségei.
A zászlóshajó ChatGPT-nek jelenleg 600 millió közeli aktív felhasználója van, ám ezek mindössze 10%-a csenget valamely prémium csomagért előfizetési díjat.
Michael Roberts marxista közgazdász szerint kizárólag úgy hajlandóak az AI adoptálására a kapitalista vállalatok, amennyiben hitelt érdemlően bebizonyosodik annak profitnövelésre irányuló alkalmasságának ténye, azaz vagy lehetővé teszi dolgozó értelmiségiek tömeges leselejtezését mesés munkateljesítménye által, vagy a munkás osztály még hathatósabb kizsákmányolásának lehetőségét biztosítja a jelenleg alkalmazott módszereknél is szorongatóbb megfigyelés, kontroll és produktivitás-ellenőrző módszerek bevezetésével.
Csakhogy temérdek kutatás és esettanulmány kimutatta immár, hogy a munkaerő teljesítménye egyenesen bezuhan, morálja pedig szétporlad a másodperc alapú totalitárius munkáltatói kontroll tudatában, mert élő ember (aki nem agyhalott zombi vagy elmeprogramozott droid) nem képes elviselni a közvetlen megfigyelés és büntetgetés pszichés terhét, amikor a személyes lelkiismeret helyett egy külső szeszélyes, véletlenszerűen büntető-jutalmazó istenség szabályozza tevékenységünk minden mozzanatát.
A klasszikus marxista közgazdászok ítélete szerint, mivel az AI nem aknázható ki hatékonyan a vállalati profitok növelésére és a munkás osztály sakkban tartására, a profitabilitás visszaállítása az immár jó 50 éve elfeledett kreatív rombolást követeli meg a profitabilitás abszolválására önerőből nem képes vállalatok becsődöltetésével.
A kapitalizmus végső pusztulásának elkerülhetetlensége
A 2008-as válság óta a komplett kapitalista világban 20 százalék fölé növekedett az ún. zombicégek aránya (ezek természetes aránya egy egészséges gazdaságban legfeljebb 5-6 százalék), melyek nem képesek az általuk felvett hitelek kamatain felül semmilyen pénzügyi vállalást teljesíteni, így ezen cégek garantáltan nem válnak soha profitábilissá. Ennek ellenére temérdek munkaerőt lekötnek az „örülj, hogy van munkád” doktrína mentén, akiket így nem lehet magasabb hozzáadott értéket jelképező tevékenységek felé terelni.
A zombicégek elburjánzásának hála mára teljesen statikus munkaerőpiaccal találkozhatunk, ahol a meghirdetett új állások száma folyamatosan hanyatlik, a felvételi eljárások egyre többször megrekednek a „majd értesítjük” szintjén, ugyanakkor személyes teljesítményüktől függetlenül a feleslegessé váló munkaerő elbocsájtása sem szavatolható, mert e megmerevedett álláspiacon a valamit is érő alkalmazottak le vannak láncolva a sehol földjére vezető karrierutakat istápolgató zombivállalatokhoz.
Igazán emberes kérdés e probléma megoldása, mert a zombimunkáltatók kivéreztetésével és az ex-alkalmazottak selejtes létbiztonságának megszűntével tömegek válhatnak földönfutókká. A mesterséges intelligencia szemlátomást mit sem segít a gordiuszi csomó feloldásában, mivel az nem képes a kirúgott munkaerő mobilizálására, sem új álláshoz juttatására. Azt pedig már a korábbi bekezdésekben megláthattuk, hogy a személyi produktivitás és jövedelem növelésében szintén nem segédkezik.
Magyarán a tömegével kirúgottak újbóli elhelyezkedési esélye tendál a nulla felé, a jól fizető állások abszolválásához meg olyan – elsősorban pénzügyi – kötelezettségeket kellene felvállalniuk, amelyek teljesítésének feltételeivel nem rendelkeznek. Ja és a munkaerő „felszabadítása” nemhogy növelné a profitabilitást, hanem egyenesen megsemmisíti azt, hiszen a lakosság kieső kereslete garantáltan nem a vállalati bevételek nagyobbítását szolgálja.
A zombitalizmus felfutása egyenes ági következménye a fiktív tőke elburjánzása mellett a kapitalizmus fenntarthatóságának elemi feltételét képező kreatív rombolás rendre folyamatos elmaradásának.
A haszontalan, nyereséget termelni többé nem képes vállalatok bezáratásának hiánya végett a zombicégek felfutása immár oly kritikus rendszerrizikót rejt magában, hogy ha most megkezdenénk leeresztésünket, az akár totális rendszerösszeomlást generálna. Nem feltétlen akkorát, mint az AI-lufi kipukkanása, de egy 2008-asnál nagyobb krach benézne azért a világba.
Jelen körülmények közepette nem elképzelhetetlen, hogy a zombitalizmus kimúlása és az AI-buborék leeresztődése egyszerre következzen be. Akkor aztán kösse fel mindenki jól a gatyáját, mert hatalmas kakiban leszünk.
Önmagában az AI-krízis és a zombitalizmus problémája azonban nem tökéletes visszaigazolója a kapitalizmus kikerülhetetlen és immár biza tökéletesen időszerű totális megsemmisülésének, mert a rendszer működési logikája és tevékenységének fókusza megengedi akár a lakosság végletes kivéreztetését azok létfenntartási szükségleteinek megvonásával, továbbá a financializáció végett a rossz lóra tett befektetések kárának összege simán visszacsorgatható a tőke urainak zsebébe.
Ahhoz, hogy visszaigazolhassuk a kapitalizmus végső összeomlásának tényét, szükséges magát tőkét, illetve tőkés társadalmat közvetlen érintő válságjelek után kutakodnunk. Hát tegyük meg!
