Az igazi poén, hogy az 50 éves jelzálogot Japánban egyszer már kipróbálták, s pontosan a megjósolt eredménye keletkezett. Japánban – ellentétben Amerikával – nincsen hiány új építésű vagy akár felújítható régi házakból, ezért ott azok egy normális országhoz méltóan folyamatosan erodálódó értéket képeznek: minél öregebb és lepusztultabb egy ház, annál kevesebbe kerül. Egy ilyen környezetre ráeresztvén az 50 éves hiteleket a fiatal párok házának értéke átlagosan 20 év után alámegy a felvett hitel összegének.
Ekkor, ha a család mégis költözne, nem tudják többé eladni a házat, mert a hiteltől való szabaduláshoz a hátralevő törlesztők összegét valahogy elő kéne teremteni, márpedig a ház eladási ára nem elég erre. Aki gazdag, az temérdek pénzügyi veszteséget elszenvedvén költözhet, ám a szegények akár haláluk napjáig be lesznek zárva egy pusztuló és leépülő városba. Ennek köszönhetően a társadalmi mobilitás rendkívül alacsony, miközben vidéken komplett megyék néptelenednek el, mert akinek marad bármi életlehetősége, elköltözik Tokióba vagy Oszakába, ahol a jól fizető munkahelyek vannak. A nagyvárosok cipősdoboz-lakásaiban viszont nem képződnek családok, sem stabil távkapcsolatok, így a városi nők nem szülnek, vidéken pedig a zuhanó értékű házaikba 50 éves jelzáloggal leláncolt párok szintén nem vállalnak gyereket, mert a törlesztő elviszi az összes jövedelmüket, megélhetésüket szavatoló munkát meg nem kaphatnak.
Kanadában és az Egyesült Királyságban szintén kipróbáltak 30 évnél hosszabb jelzálogot, mindkét országban 40 éveset. Egyetlen és kizárólagos hatásuk ezeknek a konstrukcióknak a lakásárak égbe lövellése a felfutó keresletnek hála, miközben új otthonok nem épülnek, a reáljövedelmek pedig még csökkennek is, mert a munkáltatók jól tudják, hogy az eladósodott dolgozó majd nem mond fel akkor sem, ha az ő fizetése nem növekedik együtt az inflációval.

Magyarországon a Gyurcsány-kormány által elszabadított devizahitelezésnek hála már 2004 decemberétől, 4 teljes évvel a globális válság beköszönte előtt elkezdett csökkenni a munkaerő reáljövedelme, amely folyamatnak hála az elkövetkező évek során egyre többek hitele dőlt be, és már 2007-ben recesszió sújtotta az országot, amikor a nagyvilágban még (látszólagos) konjunktúra volt.
A halálunk napjáig fizetendő adósságszolgálat egyenes ági következménye, hogy az amerikai kormány ígérvénye szerint az emberek örökké dolgozni fognak, csakis és kizárólag a koporsó mentheti fel őket eme univerzálisan érvényesített követelmény alól.
A végtelen munka kívánalmát nem gátolják mindenféle ócska kifogások, mint hogy az ember megrokkan, súlyos beteggé válik, nem bírja fizikailag a vézna vén testére vetett megterhelést.
Az egyik híradásba foglaltatott egy 93 éves öregasszony esete, ki elfertőződött sebek hadával a karján és a lábán görgeti telefonjával a házi ápolók kontaktjai mellett az álláshirdetéseket, merthogy neki 14 kéztöréses balesete után is muszáj visszamennie dolgozni.
Amerikában 1,4 millió fő 65 év feletti rokkantnyugdíjas jár munkavégzésre alkalmatlan kondíciója ellenére dolgozni, kik közül 550 ezren a 80 éves kort is túlhaladják. Mindezen viselkedésükkel olyan krónikus betegségek a testi megroggyanások terhét kockáztatják, melyekkel életük utolsó keserves éveiben-hónapjaiban ágyhoz kötött, gondozásra szoruló, maguk alá piszkító magatehetetlen hústömegekké válnak, kik a munkavégzésük miatt több kárt, nyomort és szenvedést okoznak a társadalomnak, mintha megtanulnának végre nyugodtan megülni a seggükön, aztán békében távozni a magukat élőknek képzelő halódók sorából.

Természetesen a rendszer lehetetleníti el az ő életben maradásukat munkavégzés nélkül, hiszen az USA szociális hálójára a „súlyosan hiányos” kifejezés igencsak eufémisztikus szólamként hat. Ezért hát az ember 93 évesen is kénytelen magára venni a negatív megtérülésű munkavégzés súlyosan társadalomkárosító következményeit, amikor az egyéni teljesítőképesség határait messze meghaladó hosszas műszakok bevételét az ember maradéktalanul a sok tízezer dolláros ápolási díjára kénytelen fordítani.
A dolgozó 93 éves nőnek elmondása szerint hó végén már nem futja egy bevásárlókosárnyi élelem megvételére. Ebből is látszik, hogy a modern munka világa az egykori gulágok és koncentrációs táborok könnyes szemekkel felelevenített romantikáját is lekörözi az általa kínált élménycsomag tekintetében.
Hála az égnek pozitív hozadékai is mutatkoznak a 80 év felettiek munkavégzésének: a szigorúan specializált primitív részfeladatokra bontott munkának hála a Business Insider által megkérdezett 175 fő érintett személy szerint artritiszük, mozgási nehézségeik, szívbajaik, halláskárosodásuk, kibontakozó demenciájuk egyáltalán nem gátolja őket a rájuk rótt feladatok teljesítésében.
Ez a munka alapú társadalom igazi csodája! Meg kéne fontolnia a mi derék kis Viktorkánknak is a 80 felettiek visszacsábítását az ültetvényre, hiszen személyükben kiaknázatlan rejtett erőforrások valóságos aranybányájára lelhetünk!

Természetesen nem szüksége minden embernek a végső elbomlása napjáig dolgoznia, vagy még annál is tovább. Akadnak szerencsések, akik az amerikai álom kimaxolása által akár korai 30-as éveikben is nyugdíjba vonulhatnak, vagy folytathatják örök időkön át a nyakló nélküli vagyonhalmozást.
Ezek egyike Elon Musk, kinek személyében hamarosan a világ legelső dollárbilliomosát köszönthetjük. A Tesla részvényesi köre 75%-os többséggel megszavazta Musk juttatási csomagját, aminek hála hamarosan mintegy 424 millió Tesla részvény kerül vissza közvetlen az ő kezébe. A tízéves üzleti ciklusban szétterítendő kompenzációja révén Musk 1 billió dollár összértékű pénzügyi eszközhöz jut, aminek egyetlen feltétele, hogy a cég a határidő lejártáig érje el a 8,5 billió dollár piaci kapitalizációt. Jelenleg, 2026 januárjában a vállalat piaci kapitalizációja 1,5 billió dollár, úgyhogy azért igencsak meg kell izzadnia Elon bácsinak a vágyott jutalma bezsebeléséért, még az is meglehet, hogy kissé vissza kell vennie a Twitter-függőségéből.
A végére néhány igazán letaglózó, bizonyos esetekben sokkoló hír jutott.
Egy virálissá lett blogger a maga fősodratú médiában is heveny vitát gerjesztő posztjával visszaigazolta a negatív reáljövedelem teóriám érvényességét, vagyis a tényt, hogy az emberek kisebb fizetésért rabigáskodnak, mint amennyiből a csakis és kizárólag foglalkoztathatóságuk fenntartásának és munkahelyi követelmények teljesítésének költségeit fedezni tudnák.
A mínusz munkabér immár globális léptékben igazolt és bizonyított tényének hála a munkavégzés hamis erkölcsi és morális indítékai kivétel nélkül mind semmisnek mondhatók, hiszen a rendszer megkérdőjelezhetetlen és megcáfolhatatlan ítélete szerint aki dolgozik, ne is egyék.

A negatív jövedelmüknek hála a mai kor dolgozó zsellérjei szegényebbek és nincstelenebbek a középkori jobbágyoknál, ókori rabszolgáknál, de még az 1970-es évek modern fiatalsághoz képest luxus dőzsölésben füröszkélő boomer szociopatáinál is.
A fejlemények következtében nem véletlen, hogy az amerikai lakosság negyede szerint elfogadható akár az erőszak is a politikai rendszer megváltoztatására, holott historikusan a véres forradalmat pártolók aránya rendre 10 százalék alatt maradt.
A munka negatív megtérülése végett a mostani dolgozó emberek örök és soha le nem járó adósrabszolgaságban fognak tengődni, miközben serényen végzett gerincroppantó munkáiknak hála évről évre még lejjebb és lejjebb csúsznak a mélyszegénységbe.
A blogger úriember ugyanezen témához kapcsolódó másik posztjában hitelt érdemlő statisztikákkal bebizonyította, hogy Amerika és a legtöbb nyugati állam szociális ellátórendszere egyfajta trójai falóként olyan áthatolhatatlan vagyoni és jövedelmi fallal van körbebástyázva, amely által a dolgozói mélyszegénységben tartott rendszeráldozatok bár kajajegyekben vagy jövedelem-kiegészítésben kell részesüljenek, ezen könnyebbségek egy átlag jövedelemben részesülő háztartásban már nem igényelhetők, és a segélyre, szociális támogatásra jogosultság hiánya végett a medián 84 ezer dollár háztartási jövedelmet megkeresők anyagi helyzete ugyanolyan rossz vagy akár még rosszabb lehet egy minimumjövedelem mellett tengődő családhoz képest.

A szociális juttatások eltűntével párhuzamban az égbe lövell a személyi jövedelemadó mértéke, miközben a millió dollár feletti bevételű háztartásokban már nem fizetnek ilyent, hiszen ők legnagyobb valószínűséggel abszolúte minimális befizetést megkövetelő tőkejövedelemből élnek.
Az így létrejövő „halál völgyében” a középosztály felfelé mobilitását a vagyonosodás irányába megakadályozza a rájuk nehezedő elhordozhatatlan adóteher, miközben a mélyszegénységben tengődők a nyilván agyonadóztathatatlan jövedelem hiánya mellett jelentős többlet-juttatást nyerhetnek, amennyiben a rendszer minden szóba jöhető segélyforrását kimaxolják.
Az agyonadóztatással érvényesített halál völgye feladata teljes körűen elszeparálni a munkás osztály felkapaszkodni igyekvő tagjait a tőkésektől (akik már regresszív adóknak örvendhetnek), és ezzel a láthatatlan, érzékelhetetlen csellel örökre lenn tartani őket. Ez a szakadék megugorhatatlan önerőből, kiváltképp kőkemény munkával és pedáns teljesítménnyel, így újabb meggyőző bizonyítéka született a szorgos munkavégzés meddősége és haszontalansága tényének.
Kiváltképp ajánlanám drága „”””családbarát”””” kormányzatunk figyelmébe a csávó konklúzióját, miszerint a hitvány adókedvezményeitekkel cseppet sem növelitek meg a formálódó családok és születő csemeték számát, mert maga a rendszer lényegéből eredően magában hordozza a kemény és alázatos munka gerjesztette biztos csőd, mentális kiégés, végül korai elhalálozás elkerülhetetlenül bekövetkező ajándékát.

Mivel a negatív reáljövedelem és perverz, burzsoázia hatalmának bebetonzását szolgáló adórendszer kettősének hála munka által lehetetlen anyagi függetlenséget abszolválni, továbbá a mediánjövedelmek szintje a munkavégzési képesség (a munkában való részvétel kötelezően munkásokra rótt költségei) szintje alá süllyedt hosszú évtizedek óta, így a családi adókedvezménynek álcázott vénuszi légycsapójával a hatalom egy fatális financiális csapdába tereli a fiatalságot, ami a rendszer működési rendjét meghatározó kettős könyvelés szabályai szerint garantált csődöt hoz a házasokra, pláne amennyiben további gondosan kihelyezett halálcsapdákba, mint CSOK, babahitel vagy Otthon Start Plusz szintén öntudatlanul belesétálnak.
Mivel a negatív reáljövedelem – adójóváírás ide vagy oda – eleve megakadályozza a családok formálódását, nem véletlen, hogy a kedvezményes hiteleknek behazudott financiális átverések az önálló életkezdés totális ellehetetlenítésén felül semmiben nem járulnak hozzá a fiatalság helyzetének jobbításához, hiszen a létfenntartáshoz minimálisan sem elegendő jövedelem miatt a rendszer strukturálisan inszolvens, magyarán a részéről megkövetelt munka által képtelen előteremteni a fiatalok alapvető létszükségleteinek biztosítását. Minden piacra eresztett újabb meg újabb hitelkonstrukció az eleve gazdagoknak segédkezik abban, hogy elorozzák a lakásokat a munkás osztály elől, hajléktalanságra vagy soha véget nem érő bérlésre, hiteltörlesztésre kárhoztatván a dolgozó fegyház-lakókat.
A kétféle ragyogó szakmai kvalitásokról és szellemi képességekről tanúskodó esszé konklúziója szerint az amerikai létminimum szintjének 140 ezer dollárnak kellene lennie, hogy az 1950-es évek közepén tapasztalt csúcsukat a jövedelmek reálértéke megtarthassa. Azóta az amerikai lakosság termelékenysége több mint megduplázódott, miközben fizetésük megfeleződött. Jelenleg a hivatalos létminimum alig 35 ezer dollár, ami messze alatta van a puszta létfenntartás minimálisan elégséges szintjének.
Magyarország látástól mikulásig dolgozó lakossága természetesen az amcsi világnál is sanyarúbb mélyszegénységben agonizál, de erről majd később esik szó egy vonatkozó esszében, melyben e két blogposzt zanzásított fordítása mellett bebizonyítom, hogy az emberek nemhogy nem élnek jobban a neoliberális vadkapitalizmus ernyője alatt bármely megelőző kor jellemző létszínvonalához képest, de a rabszolgáknál meg a jobbágyoknál is nincstelenebb a modern munkatársadalom szolgahada.
Elegendő előzetesnek annyi, hogy a negatív munkabér intézményét történelmileg kizárólag a gulágok és koncentrációs táborok lakói ismerték, még a rabszolgákat is legfeljebb ingyen lehetett dolgoztatni, de nem mínusz létszínvonalért, ahol minél többet dolgoznak, annál tetemesebb mértékű adósságban fulladoznak.
A rendszer megdöntésére irányuló egyre határozottabb és népesebb (immár 25%!) szólamok mellett a lakosság szabvány boldogsági szintje és mentális állapota egyaránt mélyzuhanásban száguld a padló felé. A „keep smiling” képmutatását globálisan meghonosító amerikai álomgyár lassan horrorfilmeket meghazudtoló rémálommá válik.
Egy friss felmérés szerint az amerikai Y és Z-generációs fiatalság abszolúte visszafogott elvárásokkal sodródik bele a 2026-os évbe, s a fentiekkel harmóniában elsősorban a pénz hiányát citálják boldogtalanságuk elsődleges okaként. Legnagyobb szorongásra indokot nyújtó félelmeik a lakbér kipengetésére és a diákhitel törlesztésére vonatkoznak, miközben a statisztikába bevont nyugdíjas boomerek szerint a boldogságukat hátráltató legfőbb tényező az ő akaratgyengeségük. Meglepő szakadék a generációk attitűdjében, hogy a fiatalok szinte kivétel nélkül külső tényezőket okolnak a maguk nyomorúságáért (mint a korábban már említett semminél is kevesebb fizetések), míg a boomerek legfeljebb azt sérelmezik, ha kudarcaik nyomán nem sikerül elsajátítaniuk a levonható következményeket.

A Z-generáció erre cinikusan megjegyzi: jah persze, könnyű annak tanulópénzt fizetgetni, akinek temérdek fölösben elverhető jövedelme van, az örök deprivációban tartott fiatalsággal szemben, akiket egy szem fizetéslevonás, minimális bírság vagy néhány százalékot ugró hitelkártya-kamat az aluljáró térkövére taszít.
Összességében az amerikai lakosság alig 10%-a értékelte a 2025-ös évet nagyszerűnek, míg háromszor ennyien rossznak vagy egyenesen szörnyűnek ítélték meg azt. Igencsak fagyogat lefelé az a fránya mosoly az emberek arcán.
Az osztálykülönbségek immár tagadhatatlanul áthidalhatatlan valóságát mutatja, hogy a dollármilliárdos oligarchia tulajdonában álló tévécsatornák műsorvezetői nyíltan beszélnek arról, hogy a szegényeket és hajléktalanokat ki kell irtani.
A Fox News-on, tehát Trump egyik baráti tévéjén kapták lencsevégre egy műsorvezető ez irányú javaslatát, hogy a rendszer által dögrovásra ítélt nincsteleneket drága és hatástalan „integrációs programok”, illetve börtönbüntetések helyett inkább halálos méreginjekciókkal vagy egyéb módszerekkel kellene eltenni láb alól.
Mindezen törekvés harmonikusan rímel a kanadai kormány portájából kiszivárgott tervezetre, melynek szövegezése szerint az eleddig kizárólag menthetetlen betegek szenvedését megrövidítő legutolsó mentsvárként felajánlható eutanáziát elsődleges opcióként ajánlanák fel mélyszegénységben nyomorgók, kábítószerfüggők, fedél nélküliek és idős nyugdíjasok számára, hogy 20 év leforgása alatt mintegy 15 millió fővel legyen csökkenthető Kanada populációja.



















