Az alábbi esszé még a 2016-ig bezárólag töltött Férfihangos koromból ragadt a félkész bejegyzések közé csaknem tíz évre, ám mivel egészen előrehaladott irományról beszélhetünk, és a woke korszak is hivatalosan véget ért, mégiscsak a befejezése és publikálása mellett döntöttem. A benne kifejtett megállapítások nagyját már nem tudom magaménak, de bizonyos szinten ezek is alkalmasak a világ nagy megoldókulcsa szerepének eljátszására.
Arra keresem a választ, miféle fokmércék szerint válik a férfiember a nők jelentős része bugyijának meghódítására képes népszerű csajozógéppé, vagy épp ellenkezőleg: válik szexuális, párkapcsolati vagy egyéb nemek közti dinamikák értelmében elutasítottá. Természetesen a köztes fokok is bonckés alá kerülnek, amikor az ember nagy társadalmi megbecsültségnek örvend ugyan, párkapcsolataiban azonban sikertelen, vagy amikor nagy ritka kivételes alkalmakkor egy társadalmi megfelelés törekvéseitől elforduló, anyagilag bizonytalan vagy megbízható társ érzetének puszta illúzióját kelteni sem képes férfiember válik a nők leplezett rajongásának céltáblájává.
Nagyon nincs könnyű dolgunk, amikor az emberi kapcsolatok dinamikáját szeretnénk tudományos módszerekkel leképezni, lehetőleg úgy, hogy a keletkezett megfigyelési eredmények abszolút választ adjanak arra a kérdésünkre, miért viselkednek az emberek egy adott szituációban egymással úgy, ahogy. Még ennél is tovább tetézzük a bajt azzal a vággyal, ha az ellenkező nem hozzáállását szeretnénk analizálni azzal a szándékkal, hogy a keletkezett reprezentatív mintát felhasználva végre megfejthessük a nők minden titkát, azaz hogy felfedezhessük a nőknél való érvényesülés abszolút szent Grálját.
Azt hiszem, a „világ legnagyobb embere” elismerést az fogja megkapni, aki valaha is képes lesz örök érvényű és minden kétséget eloszlató válasz gordiuszi csomójának kibogozott tálalását szállítani.
Jómagam szeretem kinevetni azokat az elemzéseket, amelyekben pár mondatban szerepel a szerző állítása szerinti igazság a világ valamely tényezőjével kapcsolatban. Modern világunkban természetesen ezekre a felszínes, semmire sem jó, elkapkodott írásokra van igény, belőlük viszont temérdekre. Úgy döntöttem, én csak azért sem ezt az utat választom, és egy olyan nagystílű elemzést állítottam össze, melynek köszönhetően mindannyian jóval közelebb kerülhetünk az abszolút igazsághoz.
Elemzésemben alaposan ismertetem, milyen típusai vannak a férfinemnek, mik az alapvető jellemzőik, hogyan viszonyulnak hozzájuk az ellenkező nem képviselői. Természetesen az elemzés megfordítva is értelmet nyer: azt is megtudhatjuk, miféle genetikai, szociális és személyiségbeli tulajdonságokkal kell rendelkeznünk ahhoz, hogy egy általunk preferált kategória tagjaivá válhassunk.
Azt mindannyian tudjuk, mi a nők reakciója arra a feltett kérdésre, mely típusú férfi lenne számukra az ideális társ. A válaszok elsöprő többsége határozottságot, udvariasságot magabiztosságot, intelligenciát, kedvességet és az érzelmek felvállalását várnák az ideális jelölttől. Ezzel szemben a férfiak egy nem elhanyagolható létszámú csoportjának tapasztalata ennek homlokegyenest az ellenkezője: a nők olyan férfiakkal szeretnek ágyba bújni, kiknek felvonultatott tulajdonságaik akár a nyíltan előadott kívánságaik egyikét sem képesek prezentálni, ehelyett bírnak viszont más, látatlanban érthetetlen módon preferált tulajdonságokkal, mint impulzivitás, manipulációs készség, bűnözési vagy megcsalási hajlam, instabil személyiség, totális anyagi bizonytalanság.
Máskor ugyanazon tanúsított viselkedést teljesen másképp reagálnak le nők, amennyiben azt egy vonzó kinézetű szépfiú műveli, mint amikor a kevéssé attraktív egyed mutatja ki ugyanazt. E jelenség boncolgatásába is érdemes némi időt és energiát fektetni.
Férfiasság a biológiában és a társadalomban
Az emberiség, amennyiben biológiai értelemben vizsgáljuk a fajt, része az állatvilágnak, hiszen rendszertanilag az emlősök osztályába tartozunk. A legelső akadályt saját magunk megismerésében itt találjuk, hiszen az embertől eltekintve minden létező állatfaj mentes ama tulajdonságtól, hogy öntudattal rendelkezzen, ezáltal az emberek ismert dilemmáinak se híre, se hamva.
Az állatvilág összes többi lénye egy genetikailag determinált program szerint működik, ahol a hibás utasítások kitörlődnek a genetikai állományból (akár szaporodási ösztöneik sárba tiprásával, akár életük elvesztésével), míg az életképesnek bizonyuló ösztönprogramok életben maradnak. Ezt az emberi természet úgy haladta meg, hogy a genetikai mechanizmusra ráépített egy finomhangoló berendezést, melyet nevezhetünk mondjuk kommunikációs rendszernek, vagy személyesen végrehajtható szoftverfrissítéseknek.
A férfi (és természetesen a nő) fogalma tehát egy viszonyulási rendszer. Először is, rendszertanilag viszonyulunk az állatvilághoz, ahol az emberi faj alap tulajdonságai (öntudat, kommunikáció, testi működés, szaporodási ösztön) közel megegyeznek az emlősök osztályának temérdek tagjáéval, másrészt egyéni, csoport, nemzeti, vagy akár társadalmi szinten eltérhetünk ezek követésétől, és helyükbe ültethetünk saját gyártású vagy másoktól kopírozott elmeprogramokat, amelyek adhatják a természetes ösztöneink más interpretációját (értelmezését), módosítását (nem mindenki éli ki azokat), végül törlését, azaz bizonyos természeti cselekedeteink gyakorlásáról való lemondást.
A természetes ösztönprogramjaink módosulása történhet önerőből és saját elhatározásból (önfejlesztés, érdeklődés stb.), külső forrás nyomán (mint médiapropaganda, tankönyvek, vagy valami tekintélyként tisztelt személytől ellesett példák), s végül akár kényszerítő körülmények által, mint manipuláció, fenyegetés, mentális vagy fizikai erőszak, illetve társadalmi dinamika (össznépi játszma, konkurenciaharc, hierarchikus versengés, önkényuralom).
Eme szinte kibogozhatatlan, vegyesen önállóan hozott, kényszerített és eltanult szabályrendszereink közepette viszonyulunk fajunk nőnemű képviselőihez. Az állatvilághoz való (biológiai) láncoltságunk ténye megmarad a genetikánk és öröklött tulajdonságaink nyomán úgymond kész körülményekként elénk prezentált fizikai jellemzőinkben, elérhető magasságunkon, testalkat-típusunkon, betegségekre való fogékonyságunkon, majd ezen fix és módosíthatatlan tulajdonságokra építve próbáljuk meg az élet öldöklő versengésében a magunk túlélési, fejlődési s kiváltképp akarat-érvényesítési pozíciónkat a lehető legelőnyösebb helyzetbe hozni.
Ha létezik öldöklő versengés, annak logikus és elkerülhetetlen hozadéka, hogy emberek egy csoportja – nem kivetvén a sikertényezők listájából a puszta szerencse meglétét – csúcsra kerül az ádáz konkurenciaharc folytán, s szabadon rendelkezhet erőforrások és akár más emberek széles skálája fölött. Bizonyos rétegek rendelkezési jogot nyernek körülmények egy része fölött, de nem mindegyiken. végül a vesztesek, kik vagy lejjebb szorulnak a hierarchia ranglétráján, vagy elutasítja őket a társadalom uralmi jogokkal felvértezett része, kiesnek a biológiai fajfenntartás űzésének jogából.
Az emberiség biológiai és társadalmi programja lehet közel megegyező, de általában véve temérdek ponton ellentmondanak egymásnak. A biológia primitív programjaira ráépült összetett rendszerek valójában nem teszik semmissé a természet törvényeit, nagyban sértik viszont az emberiség evolúciós programját, ugyanis öntudatunk révén képesek vagyunk saját elménkkel felfogni és érzékelni azt az állapotot, amelyben a sarokba szorultságunk és torkunk átharapása hiányában is nagy veszélyben vagyunk. Ez azt jelenti, hogy már a tragédia tényleges bekövetkezte előtt elveszejthetjük természetes életben maradási törekvéseink nagyját. Beköszönt a mentális zavar, depresszió, nihilizmus.
Arra is akadnak példák, amikor egyes csoportok a biológia szabályaiban rést lelvén kijátsszák azokat a genetikai fejlődés követelménye ellen. Ekkor torzult, beteg lelkű, önmagukra hagyván a vadonban biztos elhalálozásra ítélt egyedek a fentebb kifejtett „szoftverfrissítési” aktusok által eltérítik a természetes szelekció útját maguk felé. Olyan pozícióba lavírozzák magukat, amelyben befolyásolhatják mások létszükségletekhez való hozzáférésének, erőforrások áramlásának, az utódlás programja kibontakoztatásának irányát a maguk tetszése szerint. Ezek a kontraszelektált egyedek akár egy hierarchikus társadalom uralmat gyakoroló elitjévé is válhatnak.
Az állatvilágban pofonegyszerű leírni a szaporodás jogához való hozzáférés feltételét:
Az erősebb kutya baszik.
Ez azt jelenti, hogy a fizikai értelemben vett legerősebb példányé a szaporodás joga egy fajon belül, amely tulajdonság azonban nem csupán a puszta erőkifejtés nagyságában nyilvánul meg, hanem olyan tényezők is szerepet kaphatnak, mint az állóképesség, vagy az alapvető taktikai érzék (egy gyengébb harci kutya is betanítható például arra, hogy nyakra támadjon, ami a legtöbb állatfaj legsérülékenyebb pontja).
A társadalmi kontroll lehetőségének kibontakozását a Maslow-hierarchia megfelelő fokain tett uralkodói beavatkozások szavatolják. Akár a legerősebb (őskorban a mamut levadászására termett) személyek gyarapodási és szaporodási programja is elfojtható, amennyiben benne tartjuk őket az anyagi depriváció legsúlyosabb állapotában, azaz egy gyenge fizikumú és semmirekellő képességekkel felvértezett személyként mondjuk uradalmat gyakorlunk a piac jövedelmeket és javakat elosztó funkciója felett. A hierarchia legmagasabb fokait, melyekhez önkényesen csatolják oda a szaporodás jogát a nemi szerveink feletti kontroll megteremtésére hivatott aktorok, már csakis és kizárólag a természeti körülmények közepette és hagyományos erőviszonyok között alulmaradó, ámde fondorlatos és a biológia törvényeit a maguk érdekei mentén kijátszó aktorok érhetik el.
A biológiai fajfenntartás, vele a szexuális ösztön kiélése ugyanis nem hiába nem kötődik az egészséges fizikumon és a minimális szükségletek teljesítésén felül egyéb feltételhez. Az mindenki úgymond alanyi jogon rendelkezésre álló alapcsomagja, amelytől az uralkodó hierarchia megfosztat minket.
Természetjogból hierarchiába
Ha a természetes testi funkcióink és nemi szerveink feletti rendelkezés joga automatikusan és alanyi jogon idegen aktorok kezére kerül, felmerülhet a kérdés, hogy miképpen szavatolja a rendszer a szelekció és öröklődés érvényesítését.
A válasz pedig meglepő: sehogy.
Ehelyett egy újfajta, mondhatni mesterséges hierarchia épül ki, melynek megfelelő fokai betöltésével szavatolható vagy épp adható fel a szexhez való jutás, stabilnak mondható házasság és vagyoni helyzet, illetve az utódlás lehetősége. A három, korábban szorosan egybe tartozó viszonyrendszer elválasztódik egymástól.
E folyamat nyomán, bár egyre csökkenő jelentőséggel, de a kontraszelektált pénzügyi, politikai vagy genetikai elit (szépfiúk, izom Gyurik és társaik) kizárólag az elérhető szexuális kapcsolatok kontrollálásával és újraosztásával egy új, a természeti törvényektől mereven eltérő hierarchiát hozhat létre, melyben saját magukat és a részükre kedves személyeket bevonják a szex újraosztásának műveletébe, másokat pedig kizárnak belőle.
A köznépnek marad a szaporodás és házasság kényszere, csakhogy a részükre akár reálisan, akár illuzórikusan elérhető partnerek jelentékeny része vagy résztvevőként szolgált a szex beosztása felett uralkodó elit afférjaiban, vagy megutálván e viszonyrendszert köszönik szépen nem kérnek a kizárólag hátrányos alkukat felvonultatni képes elköteleződésből.
A férfiak is alkalmazkodnak valamelyest az uradalmi hierarchia szokásaihoz: igyekeznek maguk számozatlanul hajtani az alkalmi légyottokat, vagy minimalizálni a rendszer iránti elköteleződésüket (ezzel önként lemondván az egzisztenciális stabilitásukról), vagy készek lemondani a diszkriminatív elvárásokat megfogalmazó kapcsolatokról, amikor mondjuk egy 30-as koráig kicsapongó viselkedést tanúsító nő hirtelen figyelmes, stabil, megértő társra vágyván szűzies alapossággal igyekezik a maga réges-rég felszámolódott erkölcsi integritásának bizonygatására.
A hierarchia aljára nyomott vagy a viszonyrendszerből száműzött férfiak ugyanezen szokásjogot nem gyakorolhatják, mert önkéntelenül is lemondani kényszerülnek a csúcsközeli férfiakra utazó nők felhajtásáról, így azok kicsatlakozván vagy kizáródván a szexhez jutás esélyéből a szexpiac elhagyására kényszerülnek.
A természeti népek nagy része bár nem exkluzívan, de jórészt akképp oldja fel e problémát, hogy a szexuális viszonyok feletti központi kontrollt poligámia legalizálása mentén megszünteti. Ez által a nők szinte mindenki szexuális igényeit kielégítik, magukat is beleértve, miközben a megfogant és felnevelendő gyermekek apja az egész közösség lesz, teljességgel eliminálván a végletes hanyagolás veszélyét, amikor a férfiak nem gondoskodnak utódaik és asszonyaik szükségleteiről.
Így nem egyetlen hímnemű palimadárra hárul a családfenntartás mindennemű terhe, aki vagy látja gyermeke felcseperedését, vagy nem, vagy mellette marad az asszony, vagy elhagyja. A szexhez jutás joga nem kerül egy néhány százaléknyi kivételezett elit kontrollja alá, kik a sérelmet szenvedő felek kontribúciójának felmondásával az abszurd jövedelmi és hatalmi különbségek nemlétének hála a törzs fennmaradását is veszélybe sodorhatják.
A nők nem kényszerülnek kizárólagos jelleggel a legmagasabb haszon ígéretével kecsegtető férfiak hajtására, hogy aztán csúnyán koppanjanak, a kevéssé vonzó férfiaknak meg ha más indok mentén nem, hát azért nyújthatnak egy kis örömöt, hogy azok hálájuk tanúsításának jeléül maguk is hozzájáruljanak a törzs anyagi stabilitásához és a nők egzisztenciális biztonságához.
Szigorúan megkövetelt monogámia alatt, miközben a szex elosztása teljesen más viszonyrendszert követ, ép elméjű férfi nem fog örök életen át kizárólag a saját vállán minden kockázatot elhordozni egy olyan világban, ahol temérdek országban immár 50 százalék feletti a válások aránya, és a család életben maradása a férfi értelmi és fizikai készségei latba vetése helyett az erőforrások kisajátítását űző aktoroktól kapott fizetési csekktől függ. Miközben ugyanezek egyébként előre átlyukasztják az összes elérhető randipartnert, mialatt minimális kezdeti egzisztenciánk egybegyűjtéséért való keserves gürcölésre kényszerítik őket.
A férfitársadalom szexuális hierarchiája
Köztudott tény, hogy a delfineken kívül az ember az egyetlen olyan faj, melynek egyedei puszta örömből, a szaporodás kizárólagos céljának mellőzésével is képesek szexelni. Ez a tény szükségszerűen maga után vonja azt a logikai kapcsolatot, hogy az emberi faj egyetlen egyedének sem kellene szexhiányban szenvednie, hiszen a szaporodás programjának kizárólagos érvényesítési kényszere hiányában a legelőnyösebb genetikai készlettel rendelkező egyed kiválasztásának kényszere kikerül a tényezők kalapjából. Ennek az állításnak a megértéséhez természetesen szükségszerű a szexet, mint szabadidős tevékenységet, és a szaporodást, mint genetikai programot különválasztani egymástól.
Ha a szex és szaporodás nem jár szorosan kéz a kézben, felmerülhet a kérdés, hogy akkor miféle rendezőelv igazgatja a szexuális együttlétek számát és elosztását? Természeti törzseknél ez a már emlegetett „mindenki mindenkivel” szokásjoga, vagy minimum a Bibliában is elismert poligámia és elköteleződés nélküli kapcsolatok gyakorlása.
De jól tudjuk, hogy jelen világunk még a legliberalizáltabb és papíron szexuálisan legfelszabadultabb országokban sem így működik. Szelektív és kézzel válogatott kupacokban bár, de elvárt a modern kapcsolatok hajtásában is a későbbi monogám házasság kötésének és fifti-fifti viszonyban való gyerekvállalásnak legalább a törekvése, a pártállamok meghatározzák a közös háztartás és a benne szeretettel várt gyermek elvárt körülményeit, s a fiatalságot bár egyre satnyább hatékonysággal, de továbbra is az egyetlen és kizárólagos örök szerelmet garantáló nagy Ő kétségbeesett hajtására ingerlik.
2016-ban ez még nem ilyen módon volt beszédtéma, mindenesetre 2025-ben, az Epstein-osztály lelepleződésével és a szélesebb lakosságtól korábban nem pusztán fizikailag, de szellemileg egyaránt elzárt elit létmódjának megismerésével nyilvánvalóvá lett részünkre a modern világ ama képmutató működésének ténye, hogy társadalmi osztálytól függően is különböző elvárásokkal illet minket az ellenkező nem képviselőivel építendő viszonyaink terén, a hagyományos red pill tanok szerint pedig eleve tudvalevő volt, hogy bár rendszerszinten az elvárások rigidek és világosak, egyéni téren az ember úgy hágja át ezeket a szabályokat, ahogy akarja, vagy amilyen módja van rá.
Beígérhetjük egymásnak tanúk hada előtt a két boldogító igennel kísért holtomiglan-holtodiglant, de eme üres frázisok pufogtatásának nem igazán keletkezik a későbbiekben tényleges hatékonysággal számon kérhető pozitív foganatja. Megígérhetjük az adott estére partnerül választott hölgyeménynek, hogy majd keressük, aztán nyugodt szívvel támolygunk ki a lakása ajtaján, hogy soha többé ne is lássuk. És természetesen mindezek mellett rendelkezésre áll ama lehetőség is, hogy ténylegesen komolyan vévén a holtomiglan-holtodiglamot egymás mellett öregszünk meg. De ténylegesen, úgymond ellentmondást nem tűrő módon érvényesíthetően egyik választásukat sem üthetik át a partnerek a másik félen.
Mégis azt látjuk, hogy egyesek bárminemű lelkifurdalás nélkül hajtják az alkalmi légyottokat, mások látványosan szenvednek egy boldogtalan házasságban, valakik (2025-ös állás szerint egyre jelentősebb számban) szex -és kapcsolatmentesen tengődnek. És akkor még nem is beszéltünk kerülőutak meg alternatív életmódok sokaságáról, melyek közül néhány, mint incelség vagy hikikomoriság rendszerkényszerek által kerülnek érvényesítésre, mások pedig, mint egyneműek házassága, bejegyzett élettársi viszony, különféle fétisek kiélése, ideiglenes házasságok (a muszlim világban legális) úgymond individuális vagy csoportos érdekérvényesítés útján nyernek maguknak teret.
Mi határozza meg a személyes választásokon felül, ki melyik féle szexuális létmódot űzheti? A kizárólag egyoldalú egyénileg preferált opciók választásának lehetősége tökéletesen kizárható a valid kapcsolati dinamikák közül, ugyanis minden létező viszony lefolytatásához legalább két fél szükségeltetik, s az egyetlen személy kizárólagos akaratára építő aktust szituációtól függően vagy maszturbációnak hívjuk, vagy nemi erőszaknak.
Tehát nyilvánvaló módon kizárólag legalább két egyén kölcsönös beleegyezésével köttetett kapcsolati vagy szexuális viszonyok számítanak validnak. E kritériumnak megfelelően azt szükséges vizsgálni, hogy lehet, amennyiben az egyik (jelen esszé tematikájának megfelelően a hímnemű) fél szeretne valamilyen módon kötődni a másikhoz, e szívből jövő kívánalmát vagy kiélheti, vagy – ismét példaként citálván az inceleket – nem?
Ehhez a férfi szexuális hierarchia ismerete szükséges, amelynek nyomán a nők minden érdeklődő férfit bizonyos időtartamú ismerkedési periódus után belehelyeznek egy neki megfelelőnek ítélt kalapba.
Mielőtt megindulnának az ilyenkor szokásos hörgések a nőnemű képviselők részéről, a férfi kategóriák jellemzése előtt álljon itt egy rövidke megjegyzés. Mivel sokfélék vagyunk, nem kizárható, hogy nők sokaságának néhány tagja ugyanazon férfit tökéletesen más kalapba helyez, ám a férfi valós társadalmi státuszát az emberiség szignifikáns többségének ítélete fogja meghatározni, minimum azoké, akikkel az adott ember élete során érintkezik. Továbbá, a piros pirulás tanok által ismertetett férfi szexuális hierarchia kifejezetten a modern emberi társadalmakban kialakult kategóriákat (és ezekbe tartozás kritériumait) fejtegeti, nem a régi korokét, nem az állatvilágét, nem a természeti népekét, nem valami ideálisan elképzelt utópiáét, hanem kizárólag a XXI. századi társadalmi dinamikák szerint tudatosan vagy tudattalanul meghatározásra jutott kategóriákat.
Tehát ez a hierarchia nem tökéletesen rigid és örök érvényű, lehet rajta változtatni a társadalmi rend vagy az erkölcsi szabályok átírásával, de jelen világunkban az alább prezentált lista és jellemzők hada a mérvadó.
