Találtam egy igen érdekes esszét, melynek tartalmával ugyan nem feltétlen értek egyet teljes mértékben, mindenesetre a közvetített üzenete szempontjából igencsak elgondolkodásra sarkalló információkra lelünk.
Ted Gioia techblogger arról regél, hogy napjaink MI-transzformációjának igencsak vehemensen erőszakolt és félelemgerjesztő mantrák sokasága övezte folyamata (nem lesz munkád, földönfutóvá válsz, ha nem tartod az iramot stb.) kísérteties hasonlóságot mutat az 1700-as évek során gyakorlatilag egyeduralkodóvá lett tudományos racionalizmus, később ipari forradalom hasonszőrű törekvéseivel.
A kapitalisták torz értékítélete szerint az élet egy futóverseny, amelyben egyetlen és kizárólagos törekvésünk lehet a mókuskerék egyre hevesebb hajtása. Mindezen követelmény mögött nyilván meghúzódik egy igencsak racionális és objektív hátsó szándék, hiszen minél keményebben dolgozunk, minél többet teljesítünk, annál szélsebesebben potyognak a milliárdok az uralkodó osztály zsebeibe, minket pedig annál hatékonyabban és szorosabban lehet a tökeinknél fogva rángatni, minél több kielégíteni való szükséglettel, vággyal, kívánsággal bombázzuk magasságos uralkodóinkat.
Ám akad ebben a roppant racionalista képletben egy aprócska bibi: amit az egyik kaszt kívánatos és prosperitást garantáló körülményként él meg, az más csoportok számára előbb-utóbb az elviselhetetlenség és élhetetlenség mocsarába süllyeszti a társadalmat.
A technokrácia, bár életünk mindennemű aspektusát egy tökéletesen értéksemlegesként beállított algoritmus-hálózattal kontrollálná, ezen mesterséges intelligenciák működési módozatát eredendően meghatározza a beléjük plántált össznépi kognitív torzulások sokasága (hiszen milliárdnyi ember generálta szöveganyagokon trenírozzák őket), továbbá maga az uralkodó kaszt totál szubjektív erkölcsi értékítélete, amelynek semmi köze holmi isteni rendhez vagy ihletettséghez, hanem halott aktorok tömkelegeinek évezredekig visszamenőleg papírra vetett vagy szájhagyomány útján elterjedt önkényes morális diktátumainak toldozgatásai-foldozgatásai a modern uralkodó aktorok személyes érdekeihez fazonírozva.
Az is megérne egy misét, hogy ha ennek az uralkodó osztálynak java része ateista vagy minimum agnosztikus, kizárólag a tudományos racionalitás szentségében hívő személy, akkor miért akarnak a fejünk fölé egy szilícium-lapkákból összetákolt istenséget emelni? Na de eme értekezés témája most nem ez.
Fel akarnak tehát építeni egy MI-istenséget 8 milliárd ember életvitelének másodperc alapú kontrollálására, csakhogy eme felszínen roppant célszerű és bizonyos nézőpontból áldásos akció mögött ott lapul egy totál irracionális, a valóságot egy roppant szűk réteg igényeihez fazonírozni kívánó erőszakmotívum.
Ha meghallgatjuk az ilyen Harari-féle önjelölt próféták dumálmányait, minden modern értelmiségi aktor szájából elhangzik ennek az MI-kontrollálta technokrata totalitarizmusnak a tökéletes elkerülhetetlensége, és ezzel nyilván annak automatikus és alanyi jogú bekövetkezte. Amennyiben valaki kikezdené eme szánalmas okkultista ráolvasás érvényét, egyből kapja arcába a laikusként és tudományellenesként bélyegzés mellé az úgymond haladás és fejlődés nyilvánvaló és elkerülhetetlen útvonalát kinyilatkoztató doktrínákat.
Ugyanezen pökhendi emberellenesség már többed alkalommal bezárta a tudományos racionalitás pusztító szellemét a palackba, ám az rendre más (de)formában és módosított ideológiai báránybundát magára öltvén újra meg újra megjelenik, hogy az emberiség megtéveszthető hányadának lelkét magával ragadja a kárhozatba.
Miről is van szó? Az 1700-as évek ateista és materialista racionalizmusa első ízben plántálta tömegek fejébe az elméjük tartalmát különféle uralkodó érdekeknek megfelelő irányba manipuláló algoritmusokat. E szemlátomást tökéletesen személytelen, semleges, objektív és kivétel nélkül mindenki fejébe egységes valóságképet ültetni szándékozó intézmény volt a frissen kibontakozó tudomány. Eme új vallás mindenki által kötelezően hallelujázandó szent Bibliáivá az enciklopédiák váltak, melyek többnyire egyetlen személy ízlése szerint válogatott és fogalmazott szócikkek mentén voltak hivatottak elfogadtatni az emberiséggel az egyetlen és kizárólagos szóba jöhető objektív valóságot.
Az enciklopédia és a tudományos haladás szentségébe vetett megkérdőjelezhetetlen hit következménye az ipari forradalom lett, melynek időszakában ama kizárólagosan szóba jöhető cselekvést műveltek az emberek, amelyre a rajtuk áterőszakolt rendszerkövetelmények kényszerítették őket.
A kapitalizmus lehetővé tette a termelőeszközök kevés kézben összpontosuló akkumulációját, egyszersmind a gépeket nem birtoklók totális kifosztatását, bérmunkára kényszerítését és napi szintű bizonytalanságban tartását.
E körülményeket a korabeli enciklopédiák valahogy nem magyarázták el nekik, hogy miért vannak, mely folyamatoknak köszönhetően alakulhatott ki az önálló létfenntartásától megfosztatott bérmunkás réteg, és mi a következménye, ha valaki kisgyerek korától fogva a szövőgyárak heti 90 órás monoton, unalmas, lélekgyilkos és végletekig elbutító szolgálatára van kárhoztatva.
Megtették persze mindezt nagy készséggel a kapitalisták, kiknek mantrái szerint az ő szorgalmuk, tehetségük és találékonyságuk vezette őket oda, hogy rabszolgatartók lehessenek, holott a busás gazdagságukhoz vezető tényleges útvonalak a szociopátia, korabeli nemesi, kereskedői vagy kisiparosi privilégiumaik átmenekítése és az éppen hogy formálódó tőkepiacokhoz való korai hozzáférés lehetőségeik voltak.
A lényeg, hogy ők a kizsákmányoló uralkodói pozíciójukhoz legkisebb mértékben sem szorgalmuk okán jutottak, kiváltképp nem volt szükséges részükről ugyanannyi időt, ugyanolyan körülmények között eltölteni a gyilkos gyáraikban, mint amekkora tehertételt önkényesen a szolgáikra vetettek.
Ha minden érvük kifulladt a korai munkásfelkelések leszerelésére, elegendő volt nekik annyit kinyögni az elnyomottak szájának örök befogására, hogy márpedig ezek a piaci törvények, kereslet-kínálat, és ha nem termeltetek meg az alkalmazottaimmal napi kétszáz rőf vásznat, jövő héten meg már kettőtizet, akkor jön valaki, és elveszi az én piaci részesedésemet, és ti, hálátlan munkások mindegy szálig hajléktalanok lesztek!
És a maga enciklopédista, álracionalista szemszögéből minden kapitalistának igaza volt a maga korában. Pusztán ama csekélyke tényről „feledkeztek meg egész véletlen” beszámolni, hogy mindezen elmebeteg szabályrendszert ők maguk, egy rendkívül szűk réteg néhány száz tagot számláló köre hozta létre, majd erőszakolta azt rá a komplett emberiségre. Szó nincs tehát semmiféle általuk oly előszeretettel hangoztatott természeti törvényről, a szabad piac láthatatlan kezének örök idők óta köztünk élő vezérelvéről, melynek doktrínája 1776 előtt soha nem is létezett. Úgy vált nevezett absztrakt fogalom élővé, hogy egy elmeprogramozó teoretikus, Adam Smith körbeírta, hogyan működik az ő totál szubjektív elképzelése szerint egy mindent és mindenkit alanyi jogon megrendszabályozó szabad piac.
Az elmúlt mintegy háromszáz évben életünk rendezgetésére haptákba állított fogalmaink mindegyike ugyanilyen módon került bevezetésre. Valaki megírta az elmeprogramot, vezérlő algoritmust, melyeket aztán a kor lehetőségeinek megfelelő adathordozón (jobbára könyv formájában), ha kellett, erőszakkal is, de beplántáltak az emberiség fejébe az átprogramozásukra.
Eme fokozatosan felfrissített doktrína-hálózatnak hála regnálhatott közel száz éven át zavartalanul a kapitalizmus, mire a végeláthatatlan kizsákmányolás és rabszolgatartás folyamata odáig eszkalálódott, hogy elkerülhetetlenné vált az enciklopédiák, munkáltatói ukázok és közgazdaságtani elmeprogramok kisülése a korlátok nélkül nyomorgatott munkásosztály fejében.
A tudományos racionalizmus diktátumát az elitek által irracionálisoknak, igen gyakran szendelgő bolondoknak vagy egyenesen élősködő munkakerülőknek hívott művészek tevékenységének felemelkedése kísérte, kik aztán a maguk eszközeivel rendre egy racionalitáson túli, matematikai formulákkal nem leképezhető világ valóságáról tettek tanúbizonyságot.
A szentimentalizmus a korabeli vadkapitalizmus terrorisztikus kegyetlensége nyomán indult hódító útjára. Bár a művészi önkifejezés tömegekre exportálásra kezdetben rendes befogadó közeg és alapszintű műveltség híján reménytelen vállalkozásnak tűnt, a XIX. század első felében egyeduralkodóvá lett tudományos racionalizmus rideg és elviselhetetlen diktatúrája odáig vezette a népeket, hogy a különféle festmények bámulása, versek szavalása vagy munkásmozgalmi pamfletek felolvasása elkezdett valahol legbelül olyan érzelmi húrokat pengetni bennük, melyeknek korábban tán a létezéséről sem tudtak, a megfelelő stimulus felszívása után pedig nem tudták azt hova tenni.
Mindenesetre százötven év enciklopédiák végtelen sora körítette materialista racionalizmus után emberek millióiban csírázott ki a változás igényének későbbiekben feltartóztathatatlanná gerjedt hevülete.
Az évszázad második felében megszületett a nemzettudat, a személyes szellemi szabadságot mindenek fölé helyező liberalizmus eszménye, a kultúra és műveltség áhítása a tömegek részéről (egyelőre pamfletek, népdalok és szavalt versek formájában), az érzelmi alapú működés és cselekvés feltétlen igénye, melyek kiélése a börtöngyárakban abszolúte nem bizonyult lehetségesnek.
A tudományos racionalitás hitelvesztett hívei, kik enciklopédia-szócikkeiket rendre a maguk uradalmának bebetonzására forgatták nagy elánnal, hirtelen szép számmal találták fejeiket nyaktiló alatt vagy kötél hurkában.
Az intézmények, melyek a kisemmizett munkások részére busás jólétet és végeláthatatlan „munkalehetőségeket” ígértek, sötét sátáni üzemekké avanzsálódtak a romantikus terminológiában, melyek kizárólagos tevékenysége az eltagadott emberi lélek megrothasztása.
Bár a tudomány és technika felkent apostolai egymás után okádták ki ötletgyáraikból az emberiség megváltására hivatott találmányaikat, ezek gyakorlatilag mindegyike a már eleve uralkodó oligarchia karmai közé került, illetve kizárólagosan a munkásosztály egyre hathatósabb kizsákmányolására kalibrálták őket.
A tőkések emberiségre oktrojált enciklopédista elmeprogramjaik varázserejének tova illanását konstatálván az egyetlen szóba jöhető reakciót vágták le az egyre elégedetlenebb és lázadozóbb munkás osztály leszerelésére – felkeléseiket rendre bérelt magánhadseregekkel verették le.
A racionalizmus és szentimentalizmus libikókája azóta hol egyik, hol másik irányba lendül. Az 1700-as évek mechanisztikus gondolkodását a szentimentalizmus és romantika váltotta, ugyanakkor a XIX. század végére újfent elharapódzott az „objektív valóság” erőszakos diktátuma – ennek köszönhetően élhettük meg a századfordulón az ún. aranyozott kort és a minden létező történelmi éránál súlyosabb gazdasági-vagyoni különbségeket. Ismerős? Ebben a korban vergődünk ismét.
Bár a XIX.-XX. század fordulója temérdek, emberiség fantáziáját alaposan megmozgató találmányt (repülők, vonatok, telefon-tévé-rádió, tudományos-fantasztikus irodalom) szállított, ezek egyike sem volt képes csillapítani ama évtizedeken keresztül kumulálódott feszültségeket, melyeket a kibírhatatlanul és áthidalhatatlanul széles vagyonegyenlőtlenségek idéztek elő. A tudomány és ráció hegemóniájának további összetartása érdekében ki kellett törjön az első, majd második világháború, hogy az ember kartoték adattá silányulván immár százmilliós tömegekben válhasson a rendszer fronton ledarálható nyersanyagává.
A szentimentalizmus első hulláma a francia forradalommal érkezett az éterbe, majd következett mintegy 5 évtizednyi számjegy-uralom a korai kapitalizmusnak hála. Ezután az 1840-70-es évtizedekben erőteljes forradalmi hévület hatotta át a komplett Európát. A századforduló és XX. század elejének időszaka megintcsak a racionalizmusé, majd a két világháború közt feléledt egy végül igencsak kérészéletűnek bizonyuló érzelmi hullám (roaring twenties), amelynek eltűntével a ráció véghez vitte a mai napig felülmúlhatatlan gyilkos tombolását: eugenika, tömegmészárlások, emberkísérletek, fajunk kipusztítására alkalmas fegyvernemek, erőltetett termelés, iparosítás. Mindezt az „objektív mérőszámok” jegyében.
Azóta is robbantak ki „irracionális” szentimentalizmus-hullámok, ám ezek rendre mindegyike jóval rövidebbnek bizonyult a megelőzőeknél, s néhány év „eltévelyedést” követően újfent visszatérhetett a rideg és embertelen ráció kora.
Ilyen kérészéletű fellendülés volt 1965-73 között a hippimozgalom, a szinte túlbuzgó optimizmussal átitatva fogadott 1988-92-es rendszerváltások és a keleti blokk összeomlása, az alig 1-2 éven át kitartó (1998-2001) millenniumi technooptimista láz, a kapitalizmus 2008-as összeomlását követő első, majd mint kiderült, egyben utolsó fellendülési évek (2016-17), s végül a COVID-karantén feloldását követő, csakhamar véres inflációba fojtott fogyasztóibonanza-mozgalom (2022).
Az emberek immár szinte sírva vágyódnak az érzelmek megélésének lehetőségére, a szentimentalizmusra, ám a fejünk fölé települt technokrata diktatúra mindezt megakadályozza részünkre, totális passzivitásra, nihilizmusra, magatehetetlenségre kárhoztatván őket.
Ha fellapozzuk a Wikipedia „szentimentalizmus” szócikkét, igencsak ismerős leírását találhatjuk nevezett fogalomnak, mely mintha egyenesen a XXI. század derekán szökkent volna szárba, nem pedig kétszáz évvel ezelőtt:
A szentimentalizmus irodalmának tipikus szereplői azok a szenvedélyes emberek, akik különböző okok, gyakran társadalmi-vagyoni különbségek miatt nem lehetnek egymáséi, nem élhetnek boldog házasságban. Ezek a hősök és hősnők, bár érzelmeikben rendkívül gazdagok, valójában cselekvésképtelenek, csak szenvedni, gyötrődni, lemondani tudnak. Nem képesek harcolni a boldogságukat lehetetlenné tevő akadályok ellen, ezért sorsuk a lassú rejtett sorvadás, majd a halál. A külvilág minden ütésére, minden megpróbáltatására kétségbeeséssel, visszahúzódással reagálnak.
Hát nem pont ugyanezt éljük át most? Szeretnénk szabadulni a bennünket fojtogató, gyilkoló, lehetetlenítgető rendszer rabságából, de valahogy képtelenek vagyunk rá. Miközben az enciklopédista provokátorok az egyéni felelősségvállalás meg az elkerülhetetlen digitális transzformáció pörölyét vetik ránk erőszakkal, egyre többek mozdulni is képtelenek a léthelyzetük legalább elviselhetőbbé alakítására, mert a legalapvetőbb bátortalan próbálkozásaikat is minimum alapos megszégyenítéssel, de leginkább elkerülhetetlen büntetgetéssel honorálja a rendszer.
Mindebből egyenes ágon következik, hogy ennél a világnál immár a halál is vállalhatóbb alternatívának számít legtöbbek számára, de legalapvetőbb törekvésként is minimum a kivonulás szándéka fogalmazódik meg bennük, a várható veszteségekkel immár mit sem törődvén:
A szentimentalizmusra egyébként is jellemző vonás az elfordulás a társadalmi kötöttségeket jelentő várostól, az elvágyódás a társasági élettől a szabad természetbe, a csendes erdők, a fenséges hegyek világába, mely némaságával megőrzi a sebzett szívű ember titkait.
Napjaink vezérlő algoritmusai szofisztikáltabbak, intruzívabbak, s ami még szörnyűbb, szabadulhatatlanabbak a felvilágosodásnak hazudott korszak mázsás enciklopédiáinál. Akkoriban az emberek abszolút többsége analfabéta volt, az elnyomást szemtől szemben és egyénenként, legfeljebb csoportonként volt lehetséges érvényesíteni, s nem lehetett egyazon időben milliók fejébe plántálni az uralkodó réteg hegemóniáját kiszolgáló doktrínákat.
Az írástudás elterjedése is leginkább csak a tömegpropaganda kiexportálását segítette elő, nem az önálló gondolkodás fejlődését.
Az 1800-as évek elitjének önreflexióra képes kisebbsége észrevette, hogy a szűk szabályok és mozgási keretek közé szorított emberiség nemhogy nem szabadulhat az uralkodó osztály által rá erőszakolt nyomorából, de a kérdezősködés nélküli engedelmesség egyenesen mélyebb és mélyebb egzisztenciális pokolba taszítja őket.
Minden törvény és jogszabály, etikai előírás, hatalmi intézmény kizárólag az elitek pozíciójának bebetonzását, mellette a köznép elsüllyesztését és egzisztenciális kiszolgáltatottságba taszítását garantálja.
Az előírt munkavégzési, viselkedési normák, melyek betartását egyre fojtogatóbb algoritmusok sora kontrollálja, az emberiséget minden megelőző kornál nyomorultabbá és magatehetetlenebbé tette, holott a kettős szorongatás jegyében a hatalom egyben büntetgeti a passzivitást és kényszeríti a lakosságot a rendszer hegemóniájának fenntartásában való aktív részvételre.
Ez az elvárásrendszer totál betarthatatlan, hiszen önmagának is ellentmond a passzív behódolás és mellé az aktív és akaratlagos szolgaság kettősének megkövetelése. A következmény az emberiség totális kiégése, depresszióba, nihilizmusba, alkoholizmusba zuhanása, amelyből kizárólag a kevéske rendelkezésre álló szünetben pörgethető TikTok-klipek képesek őket néhány másodperc élettartamú mosolyra deríteni.
Napjaink MI-algoritmusai a globális lakosság milliárdjaira skálázván hajszál pontosan ugyanúgy működnek, ahogy tették azt a francia forradalom kirobbanásához vezető „racionális” társadalomszervező elvek:
– A komplett politikai rendszer racionális szabályok közé szorítása, melyeket az uralkodó osztály, mint a törvények megalkotója úgy hágott át, ahogy csak akart.
Ezt hívjuk napjainkban szabály alapú világrendnek, vagy ha úgy tetszik, neoliberalizmusnak. A törvények és jogszabályok minden országban úgy kerülnek megalkotásra, hogy általuk az uralkodó elit korlátok nélkül gyarapodhasson, a lakosság alsó 99%-ának mozgástere pedig az abszolút minimumra szorulhasson vissza. Az elitek szabadon áthághatják akár a saját maguk hozta törvényeket is, mindezen akcióiknak rájuk nézvést jobbára semmilyen, vagy legfeljebb minimális következményük keletkezik.
– Az elérhető tudás totális szisztematizációja, kategorizációja és szelektív elterjesztése a lakosság körében, attól függően, ezek közül melyek szolgálják az uralkodó elit személyes érdekeit. A kategorizáció nagyját elszámoltathatatlan és a széles plebstől elkülönülő francia enciklopédisták, valamint germán nyelvészek végezték.
Hajszál pontosan ugyanígy működik napjaink munka alapú társadalma. Az ember kötelező érvénnyel kizárólag az uralkodó oligarchia közvetlen haszonszerzését szolgáló szakmányt (monoton mozdulatsort) sajátíthassa el, azt azonban végezze modern olimpikonokat megszégyenítő precizitással, teljesítménnyel és szorgalommal. Minden másban, kiváltképp az élet nagy kérdéseiben és a rendszer hegemóniáját megkérdőjelezni képes kételyek megfogalmazásában bizonyuljon totál imbecilisnek a keményen dolgozó kisember.
– Totális dehumanizáció. A racionalista elme kigyomlálja a maga taxonómiájából az emberi tényezőket, így az általuk népességre erőszakolt szisztéma eredendően antihumánus.
Napjainkban humán értékek vagy akár erkölcsi útmutatások helyett különféle absztrakt mérőszámok, mint a GDP vagy munkanélküliségi ráta igazgatják komplett életvitelünket.
Maga az emberi élet szentsége vagy megszűnik létezni, vagy az is a statisztikai számjegyek mögé rendelődik prioritásban, lásd a kormány csúfosan felsült asszonyelletési programját, melynek tényezői mindegyike kizárólag a materialista szaporíttatásra irányul, hiába hivatkoznak amolyan alibiként mindenféle elferdített keresztényi, nemzeti meg konzervatív eszményekre.
A mértéktelen bürokrácia, számjegy-imádat és erőszakos kontrollmánia immár a komplett emberiséget halálra fojtogatja. Minden idők legharsányabb prosperitási hazugság-propagandája ellenére az emberiség nagy átlagban tán soha nem volt még ennyire depressziós, magányos, elhagyatott és kizsákmányolt, továbbá az egyéni felelősségvállalás diktátuma mentén önrendelkezési jogától megfosztatott.
A totális fragmentációt és ellenségeskedést az elmúlt évszázadok során rendre vagy szentimentalista forradalom, vagy véres tömegmészárlás kísérte. Napjaink háborús készülődésének fényében inkább az utóbbi látszódik eszkalálódni, de most első ízben elérhető részünkre egy harmadik lehetőség: a spirituális ébredésé, melyet követően többé nem leszünk képesek feltétel nélkül hinni a személyes megváltásunkra törekvő karhatalom meséjében, és úgy hagyjuk magunk mögött a rendszert, mint a huzat. Mielőtt még ránk csukódna annak totális szabadulhatatlanságot garantáló börtönrácsa.
