A Silicon Valley Bank csődje pusztán az előszele volt egy mindent elsöprő gazdasági viharnak, melyet az ún. minden-buborék, vagyis a mesterségesen felinflált tőke-és vagyoneszközök árfolyamának kipukkanása hív létre.
A minden-buborék azt jelenti, hogy minden, a felső 5 százalék kezében lévő vagyoneszköz (részvények, kötvények, biztosítások, ingatlan, vagyontárgyak) értéke papíron ugyan a végtelen felé tendál (s folyamatos inflációjuk által akadályozhatják meg a 95 százalék részére, hogy ők is hozzájuthassanak ilyesféle előnyökhöz), azonban egyetlen váratlan gazdasági esemény hatására, melyet fekete hattyúnak hív a közgazdász szleng oly jellegű válságba keverednek a kizárólag papír szerinti értéket reprezentáló kamuvagyonok, hogy azok értékesíthetőségének esélye gyakorlatilag megszűnik.
A gazdagok folyamatosan kutatják a lehetőséget, hogy ebül szerzett – s kizárólag ide-oda firkálgatott számjegyek által létező – vagyonuk biztonsága bebetonozható legyen. A Silicon Valley Bank csődjét követően egymásnak adják a kagylót az alternatív vagyonkezelők ügyfélszolgálatán a kétségbeesetten telefonálgató ügyfelek, hogy mit tegyenek, miképp szavatolhatnák továbbra is, hogy a semmi mint milliárd dollár értékű vagyoneszköz tartozhasson továbbra is a nevük alá?
A kripto ugye bedőlt, a libertárius szabadságeszményt eláruló, cenzúrázgató és tiltogató antiszociális médiumok és digitális startupok lehanyatlottak – a legtöbbjük épp annak dilemmájával küszködik, miképp eszközölhetnék a dolgozók 80%-ának elbocsájtását anélkül, hogy velük együtt magának a szolgáltatásnak is mennie kelljen a levesbe.
A legtöbben vagy államkötvényekbe, vagy a nagyobb, szemlátomást magasabb szintű pénzügyi biztonságot jelképező bankokba helyezik bizalmukat, mint a JP Morgan, a Citigroup vagy a Wells Fargo. E „too big to fail” titulust elnyerő intézmények szívélyesen fogadják be a feléjük forduló milliárdosok adományait, hiszen amennyiben bedőlnének, a házaikból kihajigált csóringer munkások jövedelméből levont adómilliárdokon mentik ki őket.
S itt rejtezik a kapitalisták végzetes tévedése. Azt képzelik, a jelenleg kibontakozó összeomlás tökéletesen megfeleltethető a 2008-as válsággal, s kezelésére is ugyanazon szabályok vonatkoznak, mint 15 évvel korábban.
Pedig azóta történt egy s más. Példának okáért kimerültek a kapitalizmus ama tartalékjai (bufferzónái), melyeket ki lehetett aknázni a rendszer stabilitásának fenntartása érdekében.
2008 előtt Észak-Amerikát és Nyugat-Európát kivéve a föld gyakorlatilag minden országa cselédállama volt a nyugati hegemóniának. A válság után azonban Kína oly mértékű tőkeexpanzióba fogott – mégpedig a komplett államapparátus által mozgásba lendített gazdag erőforrások bevetésével, hogy az ország mára részt követel magának az imperialisták számára évtizedeken át megalázkodva végzett bérmunka gyümölcseiből.
Itt sem áll meg a történet: Kína immár tőkét biztosít komplett harmadik világbeli régiók részére – elsősorban Afrikának –, hogy azok a maguk népességének létszínvonalát növelő infrastruktúrát emeljenek- miközben a nyugattól csak gazdasági gyarmatosítást kaptak.
A demográfiai folyamatok szintén nem a kapitalisták malmára hajtják a vizet. Szerte a „fejlett nyugati világban” negatív rekordokat döntögetnek a születésszámok. Mindez karöltve az elöregedő társadalommal egyre értékesebbé teszi a kevéske megmaradt hadra fogható dolgozót. Vége a „van száz másik a helyedre” vérgőzös korszakának.
A financiális mérnökség lehetőségei úgyszint kimerültek. 2008 után sem a lakosság nagy része nem mer hitelt felvenni, sem a bankok nem utalnak ki szívesen kétes megtérüléssel kecsegtető kölcsönöket. Mindenütt az államnak kell beszállnia a sarokba szorított fiatalok támogatására, ám intézkedéseik annyit érnek, mint halottnak a CSOK. Amekkora a támogatás mértéke, annyival drágulnak a lakások. A lakhatás árszínvonalának további felfelé sfórolása mesterséges kínálati hiány keleteztetése mentén arra kényszeríti az embereket, hogy még kevesebb utánpótlást nyújtsanak az ültetvények részére.
Végezetül, a négy évtizeden át regnáló neoliberalizmus képtelennek bizonyult mindennemű kockázat kezelésére, melyek a korábbi rendszerek összeomlását is keletkeztették. Ahogy a COVID-riogatás nyomán láthattuk, egyik pillanatról a másikra válhatnak kámforrá a globális ellátási láncok, a pénzügyi csalások nemzetállami keretek helyett offshore adóparadicsomokban, valamint a komplett globális gazdaságban burjánzanak, az adósságok gyarapodása messze meghaladja a gazdasági teljesítmény növekményét. A geopolitikai feszültségek fokozódóban vannak: egyre nagyobb a veszélye globális áruhiánynak olyan termékekből, melyeket kizárólag harmadik világbeli gyártósorokon állítanak elő.
A felső 5 százalékot jutalmazó zéró jegybanki alapkamatnak köszönhető busás gazdagság egyáltalán nem emelte meg az abszolút többség csónakját. Kizárólag a tőkejövedelemből élő, produktív tevékenységek nem folytató rétegek vághatták zsebre a vagyoni növekmény oroszlánrészét.
A kapitalizmus természetesen reagál a rendszert ért kihívásokra, ám mindezt roppant kontraproduktív és az összeomlást felgyorsító módon teszi.
Az amerikai bankok 620 milliárd dollárnyi realizálatlan veszteségen csücsülnek, melyet a kötvények jegybanki alapkamat-emelésnek köszönhető elértéktelenedése hívott létre. Utóbbi folyamat ellen úgy védekeznek a kapitalisták, hogy mindenütt radikális áremeléseket eszközölnek, így húzogatván ki egyre több petákot a lóvá tett dolgozó munkásság zsebéből. A 2022-re vonatkozó statisztikák szerint a reálbérek a legtöbb országban, így Magyarországon is alaposan lecsökkentek. Azokat károsítják meg leginkább a tőkések, kik napjainkban kizárólagos értékteremtő rétegét jelképezik a szisztémának, miután a segélyen kitartott milliárdosok a semmiért cserébe kapták alanyi jogon az ingyen pénzt.
Míg idehaza mindent felemésztő infláció sújtja a népességet, a Brexittel befürdött Angliában egy évtizedes gazdasági depresszió körvonalát vélik felfedezni a közgazdászok, melynek hordereje a 90-es évek Japánjának elveszett évtizedét is messze felülmúlja.
Japánban a 90-es éveket a ledolgozhatatlan, fullasztó adósságok árja hatotta át. Ez időszakban a részvénypiac 60%-ot zuhant, a telekárak pedig földbe fúródtak. A folyamatot a gazdaságpusztító zombibankok felemelkedése és nagyvállalatok tömegeinek csődje követte. A 2020-as évek Britanniája ennél is szomorúbb képet fest a szigetország gazdasági lehetőségeiről: míg a 90-es évek Tokiójában legalább működött a tömegközlekedés és az állami szolgáltatások legnagyobb része, Anglia kormánya szteroid üzemmódra kapcsolt megszorításokra készül, melyek az állam funkcióját is alaposan visszanyesik.
Akármerre is tekintünk, mindenütt a kapitalizmus pusztító összeomlását gerjesztő cunami gyülemlésének jeleit látjuk. A tőkések legutolsó erejükkel is igyekeznek megakadályozni menetrendszerű vagyonvesztésüket, ám minél kétségbeesettebben kapálódznak, annál erőteljesebbé válik a pusztulás.
