Immár megszámlálhatatlan, a rendszer működését leleplező esszében és híradásban értekeztem a kapitalizmus, illetve az ennek hajtómotorjaként szolgáló munka alapú társadalom csakhamar bekövetkező vesztéről.
Az alább válogatott híradások, értelmiségi diskurzusok és közgazdász blogposztok a 2024-es év során elemzés alól kimaradt tartalmak zanzásított összegzését tartalmazza négy fejezetre tagolva, melyek megerősítik az európai kontinens, Magyarország, az újonnan globális délnek hívott harmadik világ, ezen területek orvosolhatatlan válságállapotának konklúziói nyomán pedig a komplett kapitalista rendszer totális összeomlását.
Európa válsága
Michael Roberts marxista közgazdász felveti a német EU-hegemónia keserű végét, ami egyben a kudarcos Willkommenskultur végső elhalását is magával vonja.
Beszédes adat, hogy csak 2023-ban 334 ezer menedékkérelmet fogadott be a német állam, melynek listája hiába telítődik csodásnál csodásabb képességekkel megáldott iraki mérnökökkel és szíriai orvosokkal, csak nem kíván a német gazdaság kilábalni az immár ötödik éve hiábavalóan megfékezni kívánt recesszióból.
Azért a nyakló nélküli bevándorlás nem maradt következmények nélkül, hiszen a szélsőjobboldali AFD párt immár meglehetősen előkelő helyezést tudhat magáénak a pártszimpátia-szavazásokon.
A szélsőjobb újbóli felemelkedése azonban pusztán egy nagyon jól látható tünete a nép félelmi agóniájának: egy össznépi közvélemény-kutatás szerint a német lakosság 56%-a heveny félelemmel szemléli a bezúduló migránsok millióit, kiváltképp azok nemzetgazdaságra gyakorolt negatív következményeit.
Ami egy-két éve félelem, az mára egyértelmű tény. Épp az elmúlt hetekben írtam meg a német gazdaság bukásának okait részleteiben kifejtő esszémet, melyben felfedtem, hogy a lakosság központi létszínvonal-csökkentése a belső fogyasztás visszaszorításával és a felfokozott export-tevékenység erőltetésével a 90-es évek közepe óta, tehát harminc éve aktívan zajlik.
A folyamatnak hála a lakosság reáljövedelme hosszú évtizedek óta stagnál vagy hanyatlik, s ily állapotok közepette kívánja bemesélni nekik a pártállam, hogy a nyakló nélkül erőltetett migránsinvázió nem a fizetések s vele a létszínvonal újabb földbe állítását generálják.
Ez a következménye, amikor két, egymásnak ellentmondó közgazdasági doktrínát erőltetünk párhuzamban a népességre. Egyfelől gatyásítsuk el őket a végletekig, másfelől meséljük be nekik, hogy a folyamatosan zuhanó létszínvonal kompenzálására a bevándorlás fokozása jelenti a gyógyírt, hiszen akkora a munkaerőhiány, hogy a vállalatok megengedhetik maguknak a helyi népesség egyre kisebb bérekért való dolgoztatását.
Remélem észreveszi a kedves olvasó, hogy az erőszakos bevándoroltatás valós, háttérben meghúzódó indoka nem egyezik sem a neoliberálisok, sem a szélsőjobboldal hivatalos narratívájával. A bevándorlók nem törik le a béreket, őket csak felhasználja a hatalom a hosszú idők óta jobbára észrevétlenül zajló létszínvonal-csökkentés igazolására alibiként. Habár a bevándorlással együtt a bűnözés mértéke is alapos lendületet vesz – ne legyünk képmutatók -, a migránsok millióinak lakosságra erőszakolásának kizárólag gazdaságpolitikai, nem pedig alantas mód behazudott erkölcsi-morális okai vannak.
Ugyanazon okból hibásak a totálisan naiv és tudatlan bevándorlók az ország hanyatlásáért, mint voltak anno a rabszolgák saját szabad akaratuk elvesztéséért. A rabszolgatartók kizárólag az ingyen munkaerő végett vetettek rabszolgasorba olyan földekről származó embereket, ahol nem tudhatták, odaát az amerikai ültetvényeken miféle célból kívánják rabigába hajtani őket.
Csakhogy megjelentek a színen a kellemetlenkedő erkölcs-csőszök, kik nem bírták tétlenül szemlélni az ingyen munkaerő szenvedését az ültetvényeken. Hogy a rabszolgáztatás színtisztán gazdasági rációt szolgáló ideológiájáról eltereljék a figyelmet, kitalálták a tulajdonosok, hogy a rabszolgák alacsony intelligenciája, eredendő életképtelensége tehet az ő sanyarú sorsukból, hiszen ha nem szedhetnék napi 14 órában a gyapotot, maholnap éhen halnának.
Az állítás természetesen igaz volt ama környezetben, amelybe a rabszolgatartók kényszerítették őket. Hiszen a rabszolgák nem válhattak állampolgárokká, nem szerezhettek saját tulajdont vagy termőföldet maguknak, nem volt megengedve nekik, hogy létfenntartásukról a maguk tudása szerint és saját eszközeikkel gondoskodjanak, ami kulturális meghatározottságuk szerint a szavannákon való törzsi vadászatot, gyűjtögetést és folyómenti halászatot jelentette volna.
A mostani bevándorlás-doktrína ugyanez pepitában. Alapvető kulturális, sőt összebékíthetetlen vallási különbségek mutatkoznak meg az európaiak és a közel-keleti, többségükben arab és perzsa muszlimok közt, melyeket nem lehetséges egy szimpla nyelvtanfolyammal áthidalni. Persze ellentétben a korabeli rabszolgákkal, az újkori népvándorlók asszimilálódni sem feltétlen akarnak.
Jelenleg, a német újraegyesülés óta nyitott határokon belül legfrissebb becslés szerint mintegy 20 millió bevándorló hátterű személy, a német populáció egynegyede él.
Ami e ténynél érdekesebb, hogy az AFD párt, bár minden vonásában magában hordoz egy mikrodózisnyi neonácizmust, annak retorikája és politikai programja minden elemében neoliberális!
Az AFD vezetője ama leszbikus élettársi kapcsolatban élő Alice Weidel, ki egykor pénzügyi konzultánsként és a Goldman Sachs közgazdászaként űzte a pályát – akár csak nagy haverja, Nigel Farage, a Brexit egyik fő kampánymenedzsere, ki tőzsdei kereskedőként minden bizonnyal roppant sokat tud az angol munkásosztály szenvedésének kiváltó okairól.
Marxista terminológiában ismeretes a preventív ellenforradalom intézménye, amikor egy reakciós politikai tömörülés a szocialista-internacionalista forradalom elfojtására nem karhatalmi erőt vet be, hanem báránybőrbe bújt farkasként a baloldali pártok követelte reformok legalább egy részének megvalósulását ígéri, miközben magának a rendszer működésének következményeit rátestálja egy kívülálló, védekezésképtelen csoportosulásra, így vévén elejét a válság rendszerlogikából eredő eszkalálódásának.
Pontosan így került leszerelésre 2010 után az Occupy Wall Street az álbaloldali Barack Obama vezényletével, és pontosan a preventív ellenforradalom jegyében ígérgeti a vadkapitalista Trump a fajtája által leselejtezett amerikai munkásosztály büszkeségének helyreállítását.
Michael Roberts a szélsőjobb újkori előretörésének gyökérokát egyértelműen a 2008-as nagy összeomlást követő évtizedes hosszú depresszióra vezeti vissza, amikor a pártállami aktorok kánonban kábították a házaikból kihajigált, egyre csak zselléresedő munkás osztály tagjait a soha nem látott kapitalista aranykor meséivel. S valóban nem mindennapi aranykor részesei lehettek a felső egy százalék tagjai, kik az 1890-es évek „gilded age” korszaka óta nem tapasztalt mohósággal halmozták maguknak a tőkét a 99%-nyi kisemmizett jobbágy rovására.
A nacionalista ébredés, pontosabban fogalmazva altatás alapját ama munkásosztály elméjébe plántált doktrína jelképezi, miszerint tudatos gazdaságpolitikai döntések helyett (ezek részletezéséért olvasd el a Németország válságának okairól értekező esszémet) a bevándorlók (tehát nem a bevándorlás, ez egy fontos distinkció!), a más EU-országoknak kiosztott pénzügyi támogatások és a német iparnak egyre fojtóbb konkurenciát támasztó nemzetközi, újabban elsősorban kínai vállalatok az egyre elviselhetetlenebb szegénység és nyomorúság gyökérokai.
Csakhogy az agónia valós oka a neoliberális gazdaságpolitika, amely a produktivitás-növekedés kényszere és a sok-sok évtizedes jövedelem-stagnáció kettősével megfojtotta a munkás osztályt.
Ez még hagyján, de a hatalom a kizsákmányolás felfokozását cinikus módon a lakosság lustának és munkakerülőnek bélyegzése által eszközölte. Az ő megnevelésükre születtek 2003-tól fogva a Hartz-reformok, melyek messze létminimum alatt fizető Mini-jobokba kényszerítették az ipar által foglalkoztatni nem kívánt munkásosztályt, akik így a szabvány munkaerőnél még látványosabban szegényedtek elfele. A mese szerint bevándorlók az ő kis semmire nem elegendő alamizsnájukat vennék el, holott a Mini-jobok térhódításának hála kényszerültek örök közmunkás létre.
Szerte az európai kontinensen megvannak a magyar közmunka helyi karhatalmi ízlésre fazonírozott megfelelői. Ezek Németországban a már emlegetett Mini-jobok, melyek legfeljebb 400 euró adómentes jövedelemmel „ajándékozzák” meg a zselléreket, mely bevétel sem nyugdíjalapot, sem TB-ellátást nem keletkeztet.
Angliában 0 órás szerződésekkel akadályozzák a dolgozó emberek megélhetését: az e konstrukcióban rabszolgáztatott emberek teljes időben rendelkezésre kell álljanak a munkáltató részére (tehát nem vállalhatnak másodállást, nem vállalkozhatnak), ám azok csak annyi jövedelmet fizetnek, ahány órára ténylegesen behívják őket. Az abszolút minimum munkaóra, s így kötelezően kiadandó jövedelem hajszál pontosan zéró.
Ahogy idehaza, úgy ezekben az országokban sem emelte ki a közmunka az embereket a mélyszegénységből, inkább még lejjebb süllyesztette őket a reménytelenség és nihilizmus mocsarába, mert a XXI. században a munka nem értékteremtő, pláne nem megélhetést szavatoló tevékenység.
2022 óta egy újabb válság tetézi az eddigieket, aminek megoldása szisztematikus okok miatt lehetetlen. A komplett európai kontinensen sokszoros mértékűek az energiaárak akár Amerikához, akár Kínához képest.
Magyarországon jelenleg négyszer annyiba kerül az elektromos áram, mint Amerikában. A komplett európai kontinensen ugyanez a helyzet, ám mi ebből a szempontból igazán privilegizált pozíciót élvezhetünk: hozzánk képest csak Szlovákia és az Egyesült Királyság bír borsosabb villanydíjakkal.
Mindennek következtében Európa abszolúte nem alkalmas heveny ipari termelésre építő munka alapú társadalmak létrehozatalára, mert Amerikához képest még az esetlegesen olcsóbban elérhető munkaerő sem kompenzál ekkora energiaköltségeket. Nem is beszélve Kínáról, amivel az olcsó villany és munkaerő kettősének köszönhetően egy termelő társadalomban versenyezni lehetetlen.
A német vállalatok az energiaárak elszabadulására a lakosság létszínvonalának megvágása mellett az innovatív befektetéseik rendre állandó elodázásával reagáltak, amely folyamatnak hála Kína központilag szabályozott ipari áramkapitalizmusa lehagyhatta őket előbb termelés, majd technológiai fejlődés terén.
Az elmúlt három évben Németország termelési aktivitása gyakorlatilag összeomlott, miközben a válság enyhítésére lehetetlen a termelési intenzitás visszaállításával reagálni, mert a kínai ipar egyre hatalmasabb szeleteket hasítván a világgazdaság tortájából sorra tarolja le a hosszú idők óta német hegemónia alatt álló piacokat. Az ország autóipara Kínában immár masszívan veszteséges, mert nem képes tartani a versenyt az ország mintegy 30-féle elektromos járműmárkájával, s közben a gyártók – élükön a BYD-val – pártállami segédlettel immár a német anyaország felvevőpiacát veszélyeztetik.
Mivel a lakosság folyamatos létszínvonal-vágásainak hála az meglehetősen árérzékennyé lett, az emberek biza nagyra értékelik a helyi gyártók modelljeihez képest akár fele annyiért elérhető kínai variánsokat.
2025-re a német nagyvállalatok profitabilitása historikus mélypontot ért el, s ahogy mondani szoktuk, messze még a gödör alja. Ami még rosszabb, hogy az Oroszországról való leválásnak hála az áramdíjak további növekedésre vannak ítélve, továbbá a szállítási és nyersanyagdíjak szintén egyre magasabb szintre emelkednek.
E tényezők kombinációja egyértelműen jelzi, hogy a német gazdaság tőkeképzése végképp megfeneklett. E hiányt külső forrásokból immár lehetetlen pótolni, s ami még rosszabb, a COVID-karantén letelte óta folyamatosan tomboló válságra a német kormány a zöld átmenetet segítő támogatások és befektetések visszavágásával reagált. Ez azt jelenti, hosszú távon sem lehetséges majd elejét venni az energiaválságnak, s egyetlen megoldási lehetőség a 2010-es évek során szemétdombra vetett atomerőművek újranyitása marad.
Az energiaválság intő példa Magyarország kormányának, hogy a valóban értékesnek mondható beruházásokról való döntések nem kizárólag a munkaerő olcsóságának függvényei.
Magyarország pusztulása
Állítólag olyan baromi gazdagok vagyunk, a lakosság valamiért mégsem akar fogyasztani:
Hiába keresünk egyre többet, csak nem vásárolunk a hazai boltokban, és erre két nagyon jó okunk is van
– Írja nem mindennapi hévvel felvértezett szalagcímében a Telex. Nagy Márton szerint a kisemmizett jobbágyok nem táplálják kellő lelkesedéssel a rendszert vásárlásaikkal. Tessék fogyasztani, büdös parasztok!
A cikkbe illesztett ábra alapján nyilvánvalóvá válik annak ténye, hogy már a 2022-23-as esztendőkben sem a fogyasztás bővülése lendítette meg oly nagyon a gazdaságot, hanem kizárólag a rekordokat döntögető infláció. Valójában a fogyasztás inkább zuhanórepülést vett:
2022 februárjában, a választások előtt a magyar állam nagy pénzosztásba kezdett, ez látszik a februári fizetésekben és a kiskereskedelmi forgalom március–április–májusi kiugrásában. Innentől kezdve azonban a két mutató végleg elvált egymástól, a nominális fizetések gyakorlatilag folyamatosan évi 15 százalékkal nőttek, miközben a kiskereskedelmi forgalom először csak nem nőtt tovább, majd csökkenni kezdett.
De a reáljövedelmek 11 százalékkal CSÖKKENTEK 2022-ben, mert a hivatalosan bevallott infláció is 26%-os volt, a valóságos érték meg nyilván ennél is rosszabb.
A mélypontot a 2023. március és május közötti időszak jelentette, amikor a bérek végig 15 százalék fölött nőttek, a kiskereskedelmi forgalom azonban 10 százaléknál nagyobb mértékben csökkent, vagyis a kettő között több mint 25 százalékpont különbség alakult ki. Ez azóta folyamatosan szűkült, de az elmúlt hónapokban 13–14 százalékos bérnövekedés mellett 3–4 százalékkal bővült a kiskereskedelmi forgalom, ami még mindig jelentős, 10 százalékpontos különbség.
Ez a 2023-as állítólagos 15%-nyi bérnövekmény 19%-os inflációt „kompenzál”, tehát újabb reáljövedelem-csökkenést szenvedett el a lakosság ebben az évben. Mivel a fizetések így bezuhantak, nyilvánvaló, hogy a fogyasztás szintje sem tarthatta a tempót az égbe lövellő inflációval.
Annyira nagy a sötétség közgazdász fejekben, hogy még Bod Péter Ákos is azt mondta, hogy a magyarok reáljövedelme növekedett. Most ő vagy hazudik, vagy komplett hülye a szakmájához. Csak 2022-23-ban a magyar lakosság reálbére, így fogyasztási szintje 16%-ot vesztett értékéből, így veszítvén el maradéktalanul az összes, 2016-19 közti időszakban úgy-ahogy kipréselt növekményt. Ezt a nyúlfarknyi és abszolúte minimális materiális létszínvonal-javulást hívja a hazai közgazdász szleng aranykornak. Persze az uralkodó elit valóban aranykornak örvendhetett, hiszen ebben az időszakban gazdagodhatott Zuckerbergnél is gyorsabban a Pénztáros Lőrinc.
Összességében a magyarok vásárlóereje 2021-hez képest 17%-kal kevesebb. Ezt sokan úgy kompenzálják, akik megengedhetik, hogy külföldön vásárolnak be, ahol nem volt ekkora infláció. Tehát nem pusztán az infláció szintje mozgatja a magyar kiskereskedelmi forgalom süllyedését, hanem a kiáramló kereslet is. Szégyen, hogy Ausztriában is már olcsóbb bevásárolni, mint idehaza.
