A kemény munka sosemvolt nemesítő hatása mellett annak radikális létszínvonal-növelő ereje meséjével házalnak a karhatalmi aktorok immár hosszú évszázadok óta. Lássuk, hogyan emeli fel a munka világa az uradalma alá tartozó szorgos jobbágyseregeket.
A minap egy COOP üzletben járván majdnem kiszúrta a szememet a 400 jó magyar forintért kínált Mars csoki. Persze nem kötelező ilyet venni, de egy COOP boltban olcsóbb saját márkás változata sem létezik a legtöbb terméknek, nem úgy mint egy diszkontban. Ahol jelenleg rendszerkényszerből élek, ott nem létezik helyben semmilyen külföldi tulajdonú, épkézláb árszínvonalú termékeket kínáló üzlet.
Aki tehát nem engedheti meg magának, hogy 30-50 kilométerekre járjon vásárolni (és a keményen dolgozó kisemberek java része ilyen), azok vásárolgathatják a 400 forintos Mars csokit, hogy legyen egy kis földi örömük, habár csavaros kiflit ennél kedvezőbb áron is kosárkájukba pakolhatnak.
Nem önmagában az édesség ára felháborító, hanem hogy mennyire nincs arányban az általa szállított 30-60 másodpercnyi ízbomba a fogyasztói árral. Lássuk csak a makacs tényeket: egy Mars szelet 51g súllyal és kb. 230 kcal ún. üres kalóriával bír, azaz némi szénhidrát-utánpótláson felül az égvilágon semmi hasznos tápanyagot nem szállít a szervezet számára.
Egy munkaóra az átlag szellemi munkásnál 200, könnyű fizikainál 400, nehéz fizikainál pedig 800 kalóriát emészt fel. Legnagyobb energiaszükséglettel a testépítőket nem számítván a bányászok és nehézgép-kezelők bírnak, kiknek napi szinten 7000 kcal energiát szükséges elégetniük az erejük szinten tartásához, vagyis hogy egyáltalán munkaképesek maradjanak. Ezt a fogyasztási mértéket nem ők szabják magukra, hanem a munkáltatók rájuk.
Ha a 400 forintos Mars csoki ebből 230 kalóriát képes szállítani, mindennemű tápanyag-szükséglet biztosítása nélkül, akkor egy szellemi munkásnak 11 (4400 Ft), fizikainak 19 (7600 Ft), bányásznak 32 (12 800 Ft) szeletet szükséges elfogyasztaniuk, hogy úgymond ne haljanak éhen. Azaz kvázi az összes jövedelmük felszámolódik kizárólag az éhen halás elkerülésére, holott vitaminok és nyomelemek nélkül a túlélés még egyáltalán nem biztosított. Plusz az embernek tonnányi egyéb kötelező költése van az élelmen felül is, mint albérlet, rezsi, telekommunikáció, az ingázás díja, autó, üzemanyag, ruházat, tisztálkodás. S most csak a szigorúan kötelező kiadásokat soroltam, be sem vettem a kalapba a nem kötelező, de mintakövető fogyasztói lét szempontjából kikerülhetetlen pénzszórásokat, mint bankszámla, biztosítások, Netflix előfizetés vagy YouTube prémium, Spotify, szabadidős kellékek beszerzése.
Tehát a Mars csoki közgazdaságtana úgy alakul, hogy pusztán üres kalóriából is kevesebbet ad, mint amennyi jövedelmet idehaza a minimálbérből vagy garantált bérminimumból vegetálni kénytelen rendszerszolga havi szinten hazavisz. Azaz olyan élelmet árulnak a boltban, ami a rabszolga munkaerő-újratermelési szükségleteinek minimumát sem adja vissza a kipengetett pénzért cserébe.
A szabad piac tehát visszahozta a közéletbe a koncentrációs táborok világát, melynek mindennemű elemeit a negatív munkabérért való rabigáskodás követelményétől a végzett munkához képest mínusz kalóriás élelem-utánpótlásig vidám és mutatós csomagolású termékek képében szállítja.
Minden egyes Mars csoki vásárlásával a kosárkádba pakolsz egy mikrodózisnyi holokausztot.
Hogy mennyire nem babrajáték és a hálátlan rabszolgahad kitalációja a tartósan veszteséges munkavégzés követelménye, annak kiváló bizonyítéka, hogy a szerte a világban összefuthatunk ugyanezen problémákkal, nyilván más-más termékcsoportok esetén.
Kínában úgy működik a szorgalmas éhen halás szisztémája, hogy a friss diplomás fiatal nők egy jelentős hányadát, miután becsalogatták őket vidékről a nagyvárosokba, addig kényszergetik hiábavaló és meddő álláskeresésre, mígnem a család mindennemű tartalékait felemésztik a depresszív és eredmény nélküli interjúzgatások. Ezután a lányok komplett rokonságuk előtt megszégyenülvén és a kényszerből fenntartott albérletük díját fizetni nem tudván nagyjából 2-3 hét után éhen halnak, miután totális önfeladásukban többé nem mozdulnak ki a lakásukból. Ugyanis nem marad pénzük többé életben maradni.
Az európai (Mars) és ázsiai (diplomás halálsor) példák után most látogassunk el Dél-Amerikába, ahol hogyhogynem pont ugyanilyen jellegű egzisztenciális válság mételyezi a kemény munka szentségében feltétlen hívő fiatalságot.
Sztrájkba fogtak a chilei Starbucks kávézólánc munkásai, mert a részükre juttatott éhbér alacsonyabb, mint amennyiből egy óra kemény munkájából meg tudnának venni 1 pohárnyi Starbucks kávét. Akik óránként sokszáz adag túlárazott lőrét szolgálnak fel a fontoskodó yuppie-knak meg a végletekig konzumerista külföldi turistáknak, ők a főnökeik ítélete szerint nem érdemelnek egy csésze kávét sem maguknak, melyet eleve azért kötelező felhörpinteniük, hogy az agyhalottá tévő munkaórák alatt hatékonyabban szolgálják a vendégeket.
A Starbucks mintegy 170 országos egységében dolgozó munkaerő óránként 2800 chilei pesot (1120 Ft) vihet haza, miközben a legolcsóbb espresso 3200 pesoba (1280 Ft) kerül. A munkások létszínvonala még a papírforma szerinti adatoknál is szörnyűbb képet fest, mivel a helyi munkaszabályozások megkerülése érdekében senkit nem foglalkoztatnak heti 30 óránál tovább. Így a szabvány Starbucks alkalmazott a minimálbért sem keresi meg pult előtti szobrozásaival, miközben az ingázás követelményével kiigazított munkaórák már túl magasak ahhoz, hogy az ember elégséges fizetést kínáló másodállást vállalhasson. Közben Brian Niccol CEO ráérősen repked a chilei egységek közt a maga 100 millió dollárra rúgó fizetésével.
Ismét egy kiváló példa arra, hogyan rugdossa ki lábunk alól a munka társadalma a megélhetésünket.
A kemény munka tehát nemhogy alapvető személyes igényeinket és szükségleteinket nem fedezi, de lassan odáig jutunk, hogy a puszta munkavégzési képességünk fenntartásához nélkülözhetetlen minimális követelményeket sem hajlandó biztosítani az uralkodó osztály. Aztán hol vagyunk még ezen a szinten a magunk úgymond fogyasztói igényeitől…
Kávét nem úri passzióból hörpintgetnek az emberek, hanem kizárólag ezzel, kőműves Actimellel, herbállal vagy kristállyal tudják egyáltalán elviselni a munka alapú társadalom keserves kínját. Ezek a szerek nem a munkaerejüket termelik újra, hanem egyáltalán a munka, mint gyilkos métely diktátumának elfogadását teszik megvalósíthatóvá számukra.
Eme roppant súlyos függőségek fenntartása nélkül a kemény munka társadalmának nimbusza azonnali hatállyal összeomlik, ahogy látjuk azt a káros szenvedélyektől és kemény drogoktól tartózkodó Z-generáción, akik immár a halált is vállalható, komoly előnyöket felmutató alternatívaként mérlegelik az élethosszon át végzett kemény és alázatos munka világával szemben.
A kapitalizmus indukálta megélhetési válság szerte a világon móresre tanítja a kemény munka szentségében feltétlen hívő, annak diktátumát tűzzel-vassal erőszakoló peonhad elméjét, kiknek körében hamarosan újfajta biblikus szólás-mondás fogja igazgatni végső kimúlásuk napjáig hátramaradt keserves létüket:
Aki dolgozik, ne is egyék!
Nehogy azt higgyük, kizárólag a harmadik világ népe szenved oly keservesen az előre belengetett éhínséghullám hatásától, annak ereje az imperialista nyugati hatalmak kétségbeesetten munkáért kepesztő lakosságát sem hagyja érintetlenül.
Amerikában, ahol az önálló fedélhez jutás joga bő egy évtizede abszolválhatatlan akció, éppen a madárinfluenzára hárított tomboló tojásválság szedi áldozatait. Betéblábolván egy Walmart vagy Costco üzletbe a szerencsétlen vásárlók heveny szívroham ingyen nyújtott ajándéka mellett konstatálhatják a tojásárak csillagos égbe lövellését, amelyek egészen kicsivel 8 dolláros szint felett tetőztek dobozonként (egy tucat). Ez az ár magasabb az amerikai szövetségi minimálbérnél, melynek mértéke 15 éve 7,25 dollár óránként. Jelenleg 16 tagállam (javarészt a Trump-szavazók) tartja fenn a minimálbér ezen szintjét.
A másik nyomorgeneráló akciót Trump európai élelemtermékekre és borokra vetett vámtarifái gerjesztik, melynek hála az amerikai peonok többé olcsó vigaszra sem lelhetnek heveny produktivitás-követelményeik közepette keservesen ledolgozott munkaóráikat követően.
A tojásválság konkrét kiváltó oka, hogy az amerikai mezőgazdaság néhány privát szereplő összejátszásán alapuló oligopol hatalommá vált, ahol a 4-5 piaci aktor egymással összejátszván diktálgatja a megfizethetetlen élelmiszerárakat.
Ronald Reagan lecsorgó gazdaságának meséje ama ígérvényen alapult, hogy a közép -és munkásosztályok létszínvonal-növekményének feláldozása árán, a szociális ellátások és a gazdagok adóterheinek megvágásával végső soron mindenki rendkívül jól jár, hiszen a harmadik világ filléres rabszolgái majd alanyi jogon és bagóért megtermelik a lakosság létfenntartási szükségleteit és fogyasztói cikkeit.
A COVID-válság alatt azonban a globális kereskedelem fatális léket kapott, miközben az amerikai fogyasztói bonanza eszkalációját három évtizeden át fenntartó Kína hirtelen az amerikai érdekek szabotálójává, így az imperialista hatalom ellenségévé vált.
A belső, ipari és mezőgazdasági munkahelyek elvesztését a helyi lakosság nem mobilitása mesés felfokozásával, hanem annak földbe állásával honorálta. Ugyanis a többség nem képes önerőből megugorni ama szakadékot, mely a „koszos melós” és az „értelmiségi tudásmunkás” kategóriáit elválasztja. Az Obama-kormányzat aztán a bankok mentése érdekében kisemmizte otthonaikból ezt a több tízmilliós réteget. Végül a 2010-es évekre a gazdagok és szegények közti szakadék áthidalhatatlanná tágult, a mobilitás felszámolódott, az oktatás színvonala pedig zuhanórepülésben száguld a föld felé.
Immár kizárólag a burzsuj oligarchia fattyai engedhetik meg maguknak a földi érvényesülést elősegítő egyetemi képzések abszolválását. E preszelekciós mechanizmus eleve kitaszítja magából a munkásosztály gyermekeit, visszarúgván őket a posványba. A folyamat önmagát visszaigazoló körforgássá alakul.
A kapitalistáknak sikerült rekreálniuk Pol Pot diktatúráját a maguk rendszerén belül. Ő is azt hitte, a tömeggyilkos terror majd meghozza a soha nem látott bőséghez vezető terméshozamokat, aztán amikor a sírgödörbe taszított sokmilliónyi jobbágy következménye az életben maradottak részéről nem mesébe illő termelékenység, hanem végső feladás lett, az éhhalál ideiglenes elodázására sem alkalmas rizstermés hetek leforgásán belül végső összeomlásra kárhoztatta a diktatúrát.
2018-ban David Graeber megfogalmazta az azóta igazolt valósággá lett bullshit munkák teóriáját, mely szerint a kapitalizmusban létező munkahelyek fele nemhogy felesleges, de pszichológiailag destruktív. Mindezek párosítása a produktivitás kultuszával és a „mindenki annyit ér, amennyije van” mentalitással felemelkedés helyett végső reménytelenségbe taszítja a társadalom alsóbb rétegeit, mely folyamat következményei biza tetszik, nem tetszik, tovább gyűrűznek a felsőbb osztályok felé. Példának okáért krónikus munkaerőhiány, rezignált önfeladás, profitabilitási válság, tekintélyelvűség felrúgása képében (ezt ugye láthattuk kibontakozni a ránk oktrojált COVIDiktatúra kapcsán, amikor az emberek nem hittek többé feljebbvalóik ukázainak).
Most, hogy az embereket a mesterséges intelligenciával munkáik elvételével fenyegetik, megteremtődhetne a lehetősége a munka alapú társadalomból való végső kivonulásnak, hogy az emberek a szabad alkotás-teremtés műveletét gyakorolván a szívüknek kedves foglalatosságokat űzhessék. Csakhogy a karhatalmi hazudozásokkal ellentétben az elaggott, idejüket múlt paradigmák továbbra is helyükön maradtak, megakadályozván a felszabadulás folyamatát.
Továbbra is kizárólag egy szűk elit részesülhet a technológia mindennemű előnyeiből busás profitabilitás képében, továbbra is a puszta létfenntartásért való kemény megdolgozásra vannak kényszerítve a szolgahadak, továbbra is hozzá vagyunk láncolva a hiány gazdaságához, ahol a rabigáskodási „lehetőségek” elvesztése egyben a létezéshez való jogunk automatikus megvonását keletkezteti.
Egy Artisan nevű startup San Francisco-szerte a következőképp reklámozza a maga MI-alapú személyi asszisztensét: „Az Artisan nem jön be másnaposan dolgozni.”; „Az Artisan nem panaszkodik a munka-magánélet egyensúly miatt.”. Írhattak volna annyit, hogy a robotok nem bírnak emberi igényekkel, és 24/7-ben kizsákmányolhatók anélkül, hogy reklamálnának. De ez már hangosan kimondatná velük a csendes részt.
A technológia tehát nem felszabadította, hanem még erőszakosabb és szorongatóbb rabszolgaságba taszította a munkás osztályt, kik immár a gépekkel is versengeni kényszerülnek a puszta létezés jogának megkaparintásáért.
Meneküljünk hát a munkából, amíg nem késő, amíg életben vagyunk!
