Az alacsony munkabérekre, nyakló nélküli rabigáztatásra és a lakosság félfeudalista röghöz kötésére alapozó gazdaságmodell végérvényesen megbukott. Az emberek, ha tetszik ez a hatalomnak, ha nem, megkezdték dicső menetelésüket a szabadság felé, s ebben semminemű kötelezettség-erőszakolás, fenyegetőzés, bírság és NAV inkasszó nem akadályozhatja többé őket.
A nemzeti gazdaságpolitika ideológiai bázisa, hogy a bagóért agyonrabigáztatott rabszolgák úgy maradjanak örökkön örökké a rendszer fogságában, hogy közben megtévesztettségük folytán elhiszik, hogy szabad akaratukból és önálló elhatározásukból döntenek a gyakorlatilag mindennemű mozgáslehetőséget de facto felszámoló szisztéma szolgálata mellett.
A totális kiszolgáltatottság bebetonozására irányuló törekvés több pilléren nyugszik. Először is, a látszat fenntartása érdekében ne kényszerítő eszközöket alkalmazzunk a lakosság megregulázására, hanem állítsuk be olyan szintre a jövedelmeket, amelyen az ültetvényekről való elszökdösés objektíve abszolválhatatlan. Aztán: vezessünk be rabszolgatörvényt, számoljuk fel a munkaerő mindennemű jogait, kötelezzük a nincsteleneket alanyi jogú befizetgetésekre. Csak a hecc kedvéért szórjunk szét időnként néhány tízezer véletlenszerűen kirótt bírságot meg NAV inkasszót a nép között, hogy tudják, hol a helyük. A törvényeket úgy formáljuk, hogy a népesség rendre jogilag áthatolhatatlan falakba ütközzön, így garantálván végső kifárasztásukat és önfeladásukat.
A hazai feudálfasiszta berendezkedés gazdasági rentabilitása rendre cérnaszálon függött, s meg is teremtette a maga külön bejáratú válságait. A totalitárius kiszolgáltatottság ellenére rekord mértékű munkaerőhiány, százezerszám külföldre menekülő magyarok, tovább eszkalálódó népességcsökkenés. Még a lakosság leláncolását szolgáló, rendkívül alacsony jövedelmek érvényesítése sem jött össze hosszú távon, miután a súlyos munkaerőhiányra kénytelenek voltak a nagyvállalatok 2016-tól fogva radikális fizetésemeléssel, a pártállami csinovnyikok pedig a közmunka alapos visszanyesésével, majd kvázi felszámolásával reagálni.
A karhatalmi gazdaságpolitika végső kudarcát a 2019 óta eszkalálódó globális válság hívta létre. Az összeomlás gyakorlatilag elkerülhetetlen.
A falanszterbe zárt lakosság testi, lelki, mentális agóniája egyre kétségbeesettebb mértéket vesz. Objektíve nem a szegénység hívja létre a haldoklási folyamatot, hanem annak ténye, hogy talán semelyik országban a világon nincs ily mértékben elszakadva a nemzet potenciálja annak abszolvált sikerétől.
Szegénységben agonizálni önmagában véve messze nem olyan szörnyű, mint mikor jól tudjuk, mennyivel többre méltók lehetnénk, valamilyen láthatatlan erő mégis rendre szabotálja törekvéseinket és akadályozza érvényesülésünket.
Az eszkalálódó válságot a kormányzati gazdaságpolitika hívta létre, ám annak betetőzését és elburjánzását a létszükségletek kívülről begyűrűző inflációja gerjeszti. A folyamat következtében tökéletesen lehetetlen visszatérni a pártállami újfeudalizmus modellje alá akkor is, ha ezt az elviselhetetlen inflációt valamilyen véletlen folytán mégis sikerülne letörni.
Mi a jelenlegi infláció spirituális esszenciája? Pontosan az, hogy a potenciáljához képest roppant súlyos szellemi és anyagi deprivációban tartott népesség közvetlenül saját bőrén tapasztalja meg végre gyávasága és életellenessége következményeit.
Eleddig más kontinenseken székelő magánszemélyek, NGO-k, Brüsszel, s persze a magyarság sorából önkényesen kizárt, kétségbeesett figyelmeztetéseiket közölni merészelő polgárok voltak a gyűlölködő söpredék horda kizárólagosan hibáztatott célpontjai. A lakosság gonoszságának és hitványságának mindennemű következményeit rá lehetett lőcsölni eme mumusokra.
A karma hatalma azonban nem ismer kegyelmet: heveny és öncélú gyűlölködése eredményeit kamatostul kénytelen most törleszteni a lakosság.
Ennek közvetlen kiváltója ugyan az inflációs válság, ám kiegészítő tényezőként az ezzel párhuzamosan fellépő energiaválság és keresleti sokk is szerepet játszik.
Az olcsó munkabérekre építő rabiga-társadalmak fő jellemzője a lakosság nagy fokú szegénységén és kiszolgáltatottságán felül, hogy a hatalomnak költségvetési forrásból származó pótlékokat szükséges nyújtania annak érdekében, hogy a lakosság egyáltalán be tudjon járni munkahelyeire rabigáskodni. Így született meg a rezsicsökkenés ideája, majd a demográfiai katasztrófa visszaszorítására hivatott, végül megbukott CSOK és babahitel.
A konstrukcióknak köszönhetően a maga oligarcháinak hizlalására törekvő államhatalomnak jelentős forrásokat kell elkülönítenie a lakosság hiányzó jövedelmének mechanikus pótlására, ami által a kiszolgáltatottság szisztémáját működésben tartják. Ez elműködget addig, amíg valamilyen külső sokk nem érkezik be az éterbe, de az állami tartalékokat alaposan lecsapolja, s a kieső források pótlására nincs a hitelfelvételen felül egyéb abszolválható mód.
A következmények sokrétűek, ám a válság a lakosság további nyomorgatása által nem oldható meg.
Ha az embereknek nincs pénzük, vagy annak értéke elinflálódik, azok kénytelenek visszafogni költéseiket, mivel nem rendelkeznek válsághelyzetben kiaknázható megtakarításokkal. A csökkenő reálbéreknek hála a legalsó rétegek végleg elszegényedvén kiesnek a gazdaságból. A prekariátus vagy külföldre menekül, vagy végleg feladván a megélhetés kényszerét nem ad le több önéletrajzot.
Régebbi korokban hathatósan lehetett gazdasági protekcionizmust alkalmazni e válsághelyzet abszolválására. Zárjuk le a határokat, vessünk ki vámot idegen országokból érkező termékekre, csak azt engedjünk a lakosságnak fogyasztani, amit mi magunk az ország határain belül megtermelünk.
Csakhogy a protekcionizmus eszménye jó 30 éve végleg elhalálozott. Kína szomorú példáján láthatjuk, hogy az efféle politika megsemmisíti a társadalmat, tönkre teszi a gazdaságot. A hatalom terrorakciójára az emberek önfeladással, keresztbe fekvéssel, a rendszer pusztulását kívánó jelszavak skandálásával reagálnak.
Nem olyan világot élünk, ahol a tömegbe lövetést, öncélú nyomorgatást, züllesztést és terrort következmények nélkül meg lehet úszni.
Pusztán gazdasági alapon sem lehetséges többé protekcionista politikát folytatni, mivel kiváltképp a Magyarországhoz hasonlatos kis nemzetek nem képesek többé az önfenntartásra. A gazdaság bezárkózása esetén azonnali áruhiány és a jelenleginél is súlyosabb létszínvonal-romlás lépne fel.
A szegénység kényszerrel fenntartott politikájára tehát a most felfutó infláció és a nyomában fellépő polikrízis végleg ráveri a lakatot.
Az elnyomó bérrabszolgaság többé nem fenntartható. Azon munkakörök, melyek a lakosság szükségleteinek ellátását végzik (élelmiszeripar, könnyűipar, szociális ágazat, bizonyos mértékig a turizmus), rendre a legalacsonyabb jövedelmekkel „kecsegtetnek”. Holott az ezekben dolgozó munkaerő állítja elő a földi létünkhöz nélkülözhetetlen javakat, továbbá az automatizált gyártósorok végett ezekben legmagasabb a dolgozók objektív teljesítménye.
Totál abszurditás, hogy az emberiség megmaradása szempontjából létfontosságú ágazatokban dolgozókat nyomorgatják leginkább agyon, s akadályozza meg a hatalom, hogy e szektorok munkaereje magas létszínvonalnak, elégséges szabadidőnek, kulturális és szellemi fejlődési lehetőségeknek, utazgatás esélyének örvendjen, mert mi lesz az országgal, ha a kisemmizett jobbágyoknak véletlen esélyük támad elszökdösni az ültetvényekről?
Megmondom mi lesz: ugyanaz, ami most zajlik. Ilyen alacsony jövedelmek mellett a munkanélküliség is magasabb létszínvonallal kecsegtet. Ha tovább folytatják az államhatalmak a szükségleteink előállítását biztosító munkakörök bérszínvonalának letörését, hamarosan nem marad senki, ki élelmet termeljen a szánkba, vagy tetőt emeljen a fejünk fölé.
Ezt a válságot egy kettős pénzügyi szorítás kényszerítette ki. A felfutó élelem -és rezsiárak mellett a nem termelő vagy szellemi termékeket előállító szektorok (pénzügyek, IT) továbbra is rendkívül magas profitabilitása és bérszínvonala arra készteti mind az embereket, mind a befektetőket, hogy a lakosság ellátását biztosító iparágazatok helyett inkább a szellemi szektorokba fektessenek be.
A folyamat következménye pedig az egyre jobban eszkalálódó hiány alapvető termékekből.
További faktorai is vannak az alacsony jövedelmek fenntarthatatlanságának, például a már emlegetett turizmus vagy az újabban dívó külföldi polgárok letelepedése.
A szerte a világon mozgolódó és hazájukhoz képest szegényebb országokba költözgető holland nyugdíjasok, digitális nomádok és egyéb mobilis polgárok hozzák magukkal magasabb jövedelmükből eredő keresletüket, aminek legalább egy részét ráöntik a nemzetgazdaságra.
A fillérekért robotoló jobbágyok versenyre vannak kényszerítve a milliókat elszóró bevándorlók igényelte termékekért a boltok polcain.
Totálisan zárt gazdaságban a termékek és szolgáltatások árszínvonala jobbára pontosan a lakosság keresletének megfelelő szintre rendezkedik be. De nem olyan körülmények között, hol a polcról leemelhető javakért ringbe szállnak a bulituristák, külföldről ide telepedő milliomosok és a milliárdos állami ingyensegélyeken kitömött oligarchák sameszai. Ezek mind hozzájárulnak az árszínvonal növekedéséhez, idővel kiárazván azok szükségletekhez jutási lehetőségét, kik őshonos jobbágyokként rabigáskodnak éhbérért a faluszélekre kiszórt szolgatelepeken.
A kívülről jövő extra kereset nem elégíthető ki nemzetgazsági keretek között anélkül, hogy ne nőne az infláció. Ha többlet pénz áramlik be külföldről, az mindenképp durva inflációt gerjeszt, tehát tökéletesen lehetetlen akció volna az infláció visszaszorítása annak megszokott szintjére az ide vándorló külföldiek teljes kiutasítása nélkül.
Az egyetlen megoldás, mely az államhatalom tarsolyában mint lehetőség marad a válság enyhítésére, hogy el kell kezdenie liberalizálni a lakosságot (nem kizárólag a piacot!), s felemelni végre a tömegek létszínvonalát, melynek folyamatával szűkebb értelemben 15, tágabb értelemben pedig jó 70 éve súlyos lemaradásokkal küzd a rendre kizárólag a lakosság megregulázásával foglalatoskodó hatalom.
Arra is fel kell készülnie az államnak, hogy akár növeli a belföldi létszínvonalat, akár nem, a létszükségletek és alapvető szolgáltatások viszonylagos olcsósága nagy valószínűséggel végleg megszűnik. Akár tetszik, akár nem, immár tökéletesen globalizált gazdaságban élünk, teljes kitettséggel a nemzetközi trendeknek. A forintárfolyamok machinációja a belföldi létszínvonal visszaszorítására nem működőképes akció többé, mikor az inflációt külső tényezők gerjesztik. A bérek letörése nem számít többé működőképes megoldásnak, mert ez által sem lesznek olcsón elérhetők a termékek.
Ha nem importálja Magyarország az élelmet meg az iparcikkeket az elvárt áron, hát megveszik azokat olyan országok, melyek hajlandóak annak kicsengetésére és eléggé erős belső kereslettel bírnak, hogy az áruk eladhatók legyenek.
A magyar neofeudalizmus fennmaradásának esélye végleg lenullázódott. A hatalom választhat: hagyja végre az embereket prosperálni, vagy pedig olyan mértékű nyomort szabadít rájuk, melynek éhhalálok tömkelege vagy súlyos polgárháború lehet a következménye.
