Egyre többen veszik észre, hogy a kapitalizmust lendületben tartó kétfajta energia, a vállalkozó szellem és az egyéni kezdeményezés intézménye a végső haláltusájához jutott. Az emberek nem mernek saját vállalkozást indítani, új ötletekkel és termékideákkal előhozakodni. A munkaerő nem jelentkezik többé álláshelyekre, akik ezt mégis megteszik, azok jobbára a legalja jobhopper kategóriát képviselik, akik egy forinttal magasabb felajánlott fizetésért is könnyű szerrel röppennek tova a konkurencia ültetvényére. Viszont lojalitás nuku, motiváció nuku.
Mi állhat hát a kemény és alázatos munka kultuszának egyre csak eszkalálódó pusztulása hátterében?
Gyakorlatilag teljesen egy időben keletkezett a téma kapcsán két kisesszé, s ami igazán érdekes ezekben, hogy bár mindkettőt magukat libertáriusokként aposztrofáló közgazdászok szerezték, homlokegyenest ellenkező következtetésekre jutnak a válság miértje kapcsán.
Jeffrey Tucker szerint természetesen a hisztis, elkényeztetett és velejéig lusta fiatalság idézi elő a válság eszkalálódását, hiszen hát a magasságos és szentséges kapitalizmus minden létező feltételt biztosít az egyéni siker abszolválásához. Az ember csak bebattyog egy bankba valami jónak hangzó ötlettel, s máris hozza kifelé a dollármilliókat, aminek felét úgy hajigálják utána, csak vigye már el.
Charles Hugh Smith nem hangyányit pesszimistább hangvétel mentén ecseteli, hogy a modern munkakultusz és vállalkozói szemlélet hordozza magában eredendően a munkaetika hanyatlását és a munkaerő pusztulását. Továbbá full kamu hazugság, hogy az ember szimplán tehetségénél, képességeinél vagy motivációjánál fogva érvényesülhet, sőt, akár csak minimális színvonalú megélhetést nyerhet ebben a rendszerben. A komplett rendszerlogikát olyan aktorok mozgatják, akik kézzel választják szubjektív ízlésviláguk szerint a nyerteseket és veszteseket egyaránt.
Na de vajon kinek lehet ebben a vitában valóban igaza? Lássuk szépen a sorakozó érveket mindkét oldalról.
Jeffrey Tucker elképzelése szerint a kapitalizmus egy önmagában véve tökéletes keretrendszer az egész emberiség sikerének, boldogságának és gazdagságának abszolválására, azonban korunk akaratgyenge és elkényeztetett ifjai folyton szabotálják a mesés munkaparadicsom kánaáni utópiájának abszolválását.
Mondandóját egy személyes anekdotával kezdi, mely szerint egy jó barátja hosszú évek óta nem talál a saját tulajdonú könyvelő cégébe megbízható és szorgos, de ami még fontosabb, kompetens munkaerőt.
Akárki is szédeleg be hozzá interjúra, az, mint végül mindig kiderül, vagy nem rendelkezik e magas reputációval bíró szektorhoz méltó munkaetikával, vagy látványosan nem teszi bele lelkét a munkájába. Az alkalmazottak amikor csak lehet, lógnak a melóból, ellébecolják az utolsó munkaórát, továbbá minden egyes percnyi kivehető szabadságot és betegszabadságot kihasználnak.
Jeffrey Tucker szerint „ezek az alacsony minőségű termékek” (szó szerint idéztem az élő munkaerőre aggatott jelzőjét) roppant veszélyesek az üzletre. Hiszen határidők vannak, az adminisztratív hibáknak súlyos következményei lehetnek, a vállalati könyveléseknek precízeknek kell lenniük.
Ugyan Tucker barátja rendre az utolsó cérnaszál elszakadásáig várt a kontár delikvensek kirúgásával és új kolléga keresésével, mégis, az utóbbi években tragikus mértékben elapadt az állásajánlatokra jelentkező és hadra fogható állomány száma.
Ez a nő a nyugdíjba vonuláson gondolkozik, ugyanakkor a maga részére utódot nem talál, tehát jó eséllyel végleg bezárja majd a boltot.
Tucker minden kapitalista mágnás ismerősétől ugyanezt a nótát hallja: azok vagy nem találnak munkaerőt, vagy csak a legalja állomány slattyog be hozzájuk interjúra, akik még az állítólagos végzettségüknek megfelelő feladatok abszolválására is képtelenek. A produktivitás meg valamiféle lefordíthatatlan szójáték az értelmező szótárukban.
Ha mégis hasznukat lehetne venni, akkor meg ők diktálják a munkavégzés feltételeit, kezdve a bejárás és távozás időpontjával, folytatva az iroda elvárt hőmérsékletével és a székek pozíciójával, lezárva a napi háromszor rendelt Starbucks kávéval.
Tucker a 35 alattiak béka segge alatt lapuló morálja mellett a lezárások alkalmával háztartásokba potyogtatott stimulus-csekkeket (egyszeri 700 dollár a karantén kezdetén) is okolja az áldatlan állapotokért, hiszen ily busás segélyezés mellett nyilvánvalóan garantált a munkaerő elpofátlanodása, kik a karantén feloldását követően sem méltóztatnak visszatalálni a ketyegő bérletű méregdrága irodákba. Ehelyett odahaza pizsamában imitálják a munkát, miközben parazitáskodnak az őket eltartó szegény kapitalistákon.
A probléma gyökere tehát az egyének sokaságában keresendő, akik csak úgy maguktól elkezdtek hanyatló munkamoráljukkal tetemes károkat okozni a szájukba eledelt pakoló munkáltatóiknak. Ezek miatt kényszerülnek az éttermek és bárok a megszokott éjszakai nyitvatartás mellőzésére, miattuk rostokolnak heteken át az autók szervizben, nekik köszönhetően hiányoznak a megszokott termékek a polcról vagy állítják elő azokat az igényeltnél kisebb kiszerelésben. Ezért nincs ágyneműcsere a hotelekben, hókotró az utakon, technikai támogatás a vonal mögött. Ha sört rendelsz, zsákbamacska-szerűen azt kapod, amit kértél, vagy valami mást. Tökmindegy, úgyse panaszkodhatsz, mert a főnök csak nem rúgja ki az egyetlen dolgozóját, aki méltóztatott betámolyogni az aktuális délutáni műszakra.
A munkát szabotáló fiatalságnak hála minden egyre többe kerül, miközben egyre rosszabb minőséget ér el. Akik kemény munkájukkal odateszik magukat, kénytelenek három másik helyett is dolgozni, ami csakhamar kiégetté és a munkaszabotőrökhöz hasonlatosan demoralizálttá teszi őket.
Természetesen az állam is hibás a folyamatban, hiszen az a COVID-járvány alkalmával óvodásként kezelte és abuzálta őket, valamint az állami szubvencióknak és szabályozásoknak köszönhetően lopják el a világ minden pénzét a monopolista techcégek.
E siránkozás-tenger megejtését követően Tucker egy számára roppant inspiratív példával hasonlítja össze az amerikai munkamorál hanyatlását. Amikor Dél-Koreában járt, a kávézók, edzőtermek és metrójáratok már hajnalban tömve voltak szorgos, dolgos emberekkel és este tízkor is berongyolhatott egy tetszőleges étterembe vacsorát enni.
Az emberek tömegével nyújtották utána az utcán a szórólapokat, s még a hátsó sikátorokban is elfoglalt melósok hada tologatta a ládákat. Tuckert természetesen egy életre megérintette ez a mesés vágykép, valamilyen oknál fogva mégsem telepedett le Koreában, pedig vele együtt mi is örvendeztünk volna az ő boldogságán. Persze nem feltétlen ugyanazon okból. 🙂
Azzal zárja Tucker a monológját, hogy ilyen gyenge és zéró munkamorállal bíró fiatalság nem fogja tovább vinni Amerika évszázados „szabadság-szeretetét”, hanem temérdek nehézség és trauma közepette el fogják veszejteni azt. Hiszen egy olyan fiatalság, ki képtelen értékelni a kapitalizmus csodáját és rendszer kínálta mesés prosperitást, már hogyan volna hajlandó küzdeni a maga szabadságáért?
Mielőtt áttérnénk a fentebb sorolt meglátások boncolgatására, citáljuk elébb ide Charles Hugh Smith homlokegyenest ellenkező hangvételű posztját nagyjából ugyanazon téma kapcsán: miért totálisan demotivált és kiábrándult korunk munkás fiatalsága?
Smith rögvest az ellenkező végletnél, a finánckapitalizmusból eredő totális anyagi bizonytalanságnál ragadja meg a problémát.
Ahogy a kapitalizmus az élő természet és egykori gyarmatok kifosztásával olcsósította a nyersanyagokat, ugyanígy bánt el az élő munkaerővel is. E folyamat az egy százaléknyi elit kivételével lefelé mobilitásra kényszerítette a komplett társadalmat, mely viszonyrendszer közepette a munkás osztály jövedelme egy nagyjából tetszőleges arányban felosztható, mindazonáltal kizárólagosan és ellentmondást nem tűrően érvényesített követelmény-mátrix mentén mozoghat. Vagy versengvén a gépi munkaerővel is egyre nagyobb manuális (kézi) teljesítményre kényszerítik stagnáló vagy csökkenő reálbérekért, vagy az emberiség teherbírásához jobban igazodó pozíciókat találnak ki oly megalázóan alacsony jövedelmekért, melyek az alkalmazottak megélhetését nem képesek szavatolni.
Harmadik lehetőségként rendelkezésre áll radikális (hiperbólikus) teljesítmény-növelés lehetősége embertelen mennyiségű túlóra abszolválásával, mellé növekvő, de azért az egyén teljesítőképességéhez mérten jóval kisebb jövedelem mellett.
Charles Hugh Smith ugyanis nem vaksi ama egyszerű tényre, hogy aki nem tőkés, hanem munkás, annak nincs tényleges hatalma meghatározni a saját jövedelmét. Csak akkor ítéli foglalkoztathatónak áldozatait a kapitalizmus, ha azok munkaerejéből több hasznot sajtolhat ki, mint amennyi fizetést a munkaerő megkap.
Jeffrey Tucker egybites szemléletét messze meghaladván sem áll le Smith a remekbe szabott analízisével, s a közgazdász berkekben blaszfémiának számító szociológiai és pszichológiai kritériumokat is beveti a modern munkaerő kiábrándultságát gerjesztő okok fejtegetésébe.
Úgy kezdi, hogy a munkás osztály konstans állapota a létbizonytalanság. Mindez egy roppant egyszerű ténynek köszönhető, melyet a kapitalisták nem ismernek el valóságként: a munkásnak akkor is élelemre, fedélre van szüksége, amikor éppen senki nem tart igényt a szolgálatára. Egy tőkés nem így gondolkodik: kizárólag akkor fektet be, költ valamire, ha abból valószínűsíthetően pozitív pénzügyi haszna származik. A tőkés vállalkozás tehát egy választható életforma, míg a munkás lét nem választható akkor sem, ha az embert sem sehová fel nem veszik, sem ő maga nem jelentkezik munkahelyekre. Objektíve és hosszú távon a munkás réteg kizárólagos életlehetősége a feltétlen munkaszolgálat, ennek hiányában az éhen halás.
Persze ez így vegytisztán nem érvényesül, mert mindig akadhatnak kivételek és haladékok a rendszerben akár segélyek, támogatások, jótékonyság, akár újgazdag szülők által kitartott vagy busás örökségre szert tevő munkakerülő utódok képében, de amennyiben vegytisztán és kizárólagos érvénnyel a munka intézményét helyezzük szemlére, a kizárólagosan fellépő két alternatíva a feltétel nélküli rendszerszolgálat, ennek hiányában az idő előtti elhalálozás.
Innen válik érdekessé a szitu. Ha a szolgaság nem választható opció a rendszerben, hanem kvázi kötelező érvényű, ennek nyilván csak úgy lehetek képes megfelelni, ha automatikusan és alanyi jogon jár részemre olyan munkahely, amely által az éhhalál elkerülhető. Csakhogy a rendszer nem így működik: az ő követelménye totálisan egyirányú. Te dögölj éhen, ha nem jut számodra megélhetést biztosító munkahely, de a munkáltató kaszt semminemű felelősséggel nem tartozik a te irányodba. Ők választanak, neked nincs választásod.
Ennek következménye, hogy a rendszer eleve teljesíthetetlen követelményeket ver ránk erőszakkal, és a modern munkatársadalom pusztulásának gyakorlatilag minden tényezője ide vezethető vissza. Ha nekem sírva kell epekednem munkahelyért és térdre rogyva könyörögnöm, hogy valaki tegyen már végre a rabszolgájává, akkor a magam részéről nem megengedhető akció többé a választás luxusa. Azt kell elfogadni, ami van, ha meg nincs semmi, akkor beletörődnöm az elkerülhetetlen végzetembe.
Itt a hatalom még rá is tesz egy lapáttal a milliárdokat sújtó személyes traumák hadára, mert a feltétlen szolgálatra kiválasztást nem nyerő mélyszegény hadakra segítségnyújtás helyett a terrorizálás és büntetgetés elkerülhetetlen pörölyét veti. Magyarán még inkább megnehezíti, sok esetben el is lehetetleníti, hogy az ember valaha visszatalálhasson a munkaerőpiacra, majd a hiábavaló jelentkezgetések, önéletrajz-küldözgetések, állásinterjúkon való megjelenésekhez túl szegénnyé váló tömegekkel szemben cinikusan meg is jegyzi, hogy tessék szorgosan tovább próbálkozni, mert a munkakeresés teljes munkaidős állás (akkor hol a fizetés?), és aki nem dolgozik, ne is egyék!
Ily mértékű cinizmust legfeljebb a Sztálin kaliberű népirtó tömeggyilkosok engedhettek meg maguknak a történelem során, de ami anno egy kedélyes diktátori túlkapásnak számított, azt mostanra a rendszer képviselői mindennemű szégyenérzettől mentesen önfeledten pufogtatják.
Mivel nem én döntöm el, egyáltalán lehetek-e a magasságos rendszer kegyessége folytán örökké ostorozott rabszolga, így esetleges alkalmazásba vételem esetén sem kérhetek olyan jövedelmet, ami az én létfenntartásomat biztosítja (így az adósrabszolgaság is automatikus jussa a munkás osztálynak), teherbíró képességemnek megfelelő munkaidőt, sőt mi több – s most fognak igazán epét okádni a kapitalisták – abba sincs semminemű beleszólásom, hogy egyáltalán mit csinálok, és hol végzem azt, amit erőszakkal rám rónak.
Smith e keserű tényhalmaz mellé beilleszt egy másik tényezőt, melyet a kapitalisták igazán vehemensen tagadnak. Filozófiai hazugságuk szerint ugye az ügyfél az szent, és a vásárlónak mindig igaza van. Mégis azt tapasztaljuk, hogy a kapitalizmus immár napról napra csap be minket, károsítja meg vásárlóit hulladék színvonalú termékeivel, egyre zugoribb kiszerelésekkel, egyre magasabb árszínvonalú és gyakran kikényszerített szolgáltatásokkal, amelyek igénybe vétele nélkül mi nem szolgálhatjuk a rendszert teljes erőbedobással.
A kapitalizmus istenségének legutolsó illuzórikus tartómadzagjait az ábrándos munkások szorongatják markukban, akik 5-10 év ültetvényen elpazarolt idő mellett továbbra is ama delúzióba ringatják magukat, hogy a főnök most már bármelyik percben előléptetheti őket, sikerül elég pénzt megtakarítaniuk az első lakás vagy első autó önerőből való megvásárlására, vagy félretehetnek annyit, amiből végre kiélhetik a maguk kreativitását egy saját vállalkozásban.
Ezek a motivációs lufik azonban sorozatban pukkannak szét, mert a főnök hatodjára is a saját sógorát, komáját, évtizedes cimboráját léptette elő a hónap dolgozója helyett, mert a lakás ára nagyobb ütemben növekszik a félretett pénzemnél, vagy otthagyott az asszony és vitte a házamat, mert a kreatív vállalkozásom a long tail törvénye szerint ama 99%-ba jutott, ami nem tudja kitermelni a saját fenntartását.
A rendszerből kirugdaltak utolsó mentsvára az önfoglalkoztatás lehetett volna, aminek tudjuk, mi lett a vége: gig economy, ahol az algoritmikus még a szemmozgásodat is másodperc alapon kontrollálja, a jattot meg annak megfelelően mozgatja fel-le, hogy te ne tehess szert anyagi helyzeted tényleges javítását szavatoló extra jövedelemre.
Smith rávilágít a tényre, hogy a munka világában való érvényesülés egyáltalán nem képez semmiféle jolly jokert. Az ültetvényen ragadt munkások választhatják az örök szolgaságot stagnáló vagy csökkenő bérek mellett, néhány magas jövedelmezésű, viszont derékroppantó és korai nyugdíjazás szükségét prognosztizáló szakmát, vagy végezhetnek általuk gyűlölt munkát és éghetnek ki legkésőbb 40 éves korukra végérvényesen a szisztémából.
Végül ezt a serényen munkálkodó agyhalott zombitársadalmat a rendszer végletekig feszegetett határainak összeomlása fogja felébreszteni Csipkerózsika-álmából. A korlátlan növekedés és végtelen olcsó szemét gazdasága előbb egyre magasabb árszínvonalú szemetet és egyre megfizethetetlenebb életvitelt keletkeztet, majd a törleszthetetlen hitelek tömeges bedőlése, kreditkártyák kimaxolása és a globális vagyoneszköz-lufi hangos durranása fogja ébreszteni a tudatát vesztett népséget a valóságra.
Egye többek oroszlánrészévé válik a lefelé mobilitás kizárólagossága, a totális létbizonytalanságba süllyedés elkerülhetetlensége, az 1 százalék iránti feltétlen szolgálat még magasztosabb óhaja, egyre szűkösebb apanázsért és nagyobb munkateherért cserébe. Ők lesznek a rendszer idő előtt elhalálozó áldozatai.
Szerintem nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, Charles Hugh Smith meglátásai állnak hozzám legközelebb. Jeffrey Tucker pedig egy bohóc, aki csodálja Dél-Korea 0,65-ös reprodukciós rátáját annak példás munkamoráljának köszönhetően, aki terméknek nevezi az élő embert, és aki vehemens delúziójában még a kapitalizmus alapvetőnek számító értékeit és működési módozatait is tagadja.
Például: ki mondta, hogy a cégeknek örökké fenn kell maradniuk? Mi a helyzet a kreatív rombolással? Hol van kőbe vésve a boomer hegemónia diktátuma, aminek alapja, hogy majd mi alapítgatunk cégeket, húzzuk fel sorban a rabszolgatelepeket, a ti kizárólagos választásotok pedig, büdös nép, hogy feltétel nélkül rabigáskodjatok nekünk, különben megdöglötök? Nehogy már egy szaros céget sajnáljunk, aminek tulaja amúgy is nyugdíjba vonul.
De persze, kenjük a rendszer problémáit a milliárdszám agonizáló egyénekre, meg az államokra, akiken élőskövén busás támogatások, törvényi és adókedvezmények hadát követeljük.
Amúgy Korea körülbelül fél évszázada kapitalista, Amerika meg bő kétszáz éve, tehát az ottani lakosságnak tán több fogalma és tapasztalata lehet a kapitalizmus működéséről. Nem lehet, hogy épp ennek az évszázados felhalmozott tudásnak, tapasztalatnak, bölcsességnek köszönhetően vetik meg egyre többen a rendszert?
