Szendi Gábor: A változás receptje

0

Amennyiben valamilyen nehézséggel küzdünk az életünkben, a legkézenfekvőbb – és gyakran egyetlen lehetségesként számon tartott – megoldás intézményes keretek között rábíznunk magunkat valamilyen meggyőző szakmai referenciákkal bíró úriember kényére-kedvére.

Sokan ráéreznek arra, hogy jó volna változni, így aztán ki kineziológushoz, ki pszichiáterhez, ki pszichológushoz fordul, hogy a még szerencsétlenebb választásokat nem is említsem. Aztán évekig járnak a “szakemberhez” és várják a csodát, hogy megváltozzanak… Az igazi probléma az, hogy a “szakemberek” csak kezelni akarnak – ki-ki a maga elképzelése szerint -, és maguk is kíváncsian várják, mi fog kisülni a “kezelésből”.

A szabvány guruk aztán korlátlan mennyiségben újra felmelegíthető szabvány válaszokkal igyekeznek gödörbe jutott életünk megváltására. A legfőbb cél, hogy a problémás személy lehetőleg ne zavarja létezésével a betokosodott normákat és megszilárdult hierarchiákat.

… a pszichológusok általában nem a lázadást és a személyes forradalmat pártolják, hanem a belenyugvást, az elfogadást, és ezt elnevezik a fejlődésnek. A legtöbbük szerint a jó alkalmazkodás az a beilleszkedés, az elfogadás, a megbocsájtás, meg a hasonlók.

További érdekük a kellemetlen kérdések elkerülése, melyek esetleg alkalomadtán kilendíthetnék őket a mindenhez (is) értő atyaúristen szerepéből. Ehhez kiváló eszközül szolgál a szilárd alá-fölérendeltségi viszony a páciens és a terapeuta között.

Igazság szerint, ha valaki személyiségfejlődést szeretne elérni, lehet, hogy előtte azt kéne megkérdeznie “fejlesztőjétől”, ugyan mondja már el, hogy ő mit ért el az életében. Mert van egy egyszerű elv: tanácsot olyantól fogadjunk el, akinél már bevált, amit majd nekünk akar tanácsolni. Szürke, unalmas, boldogtalan emberek ugyan mit tudnak elérni az ugyanettől szenvedőknél?

A valóban értelmes alkotói munka megspórolását szolgálják a sanyarú élethelyzetet visszaigazoló, azok megváltoztathatóságát tagadó pszichoanalitikus elméletek.

A mai közgondolkodás szerint, amit persze a pszichológusok alakítanak, az ember sorsa gyermekkorában eldől. Innen nézve bármi változás elérése olyan, mintha a megkötött betont akarnánk formálni.

A földi istenek áldásos tevékenységének következtében nem marad más választásunk, mint önmagunkon könyörtelen erőszakot téve meghazudtolni alapvető természet adta egyéniségünket, és egy hamis identitást hazudva magunknak hitelesen eljátszani azon szerepeket, melyeket a bennünket beteggé tévő környezet, az intézményi struktúra, az államigazgatás, vagy a pszichopata főnök diktatórikus módon elvár.

Mi van, ha az, amit kőbevésett személyiségnek gondolunk, az csak annyiban különbözik a potenciálisan eljátszható szerepektől, hogy a személyiségünket alkotó szerepeket túlságosan is begyakoroltuk már… környezetünkben kiépítettünk egy elvárást saját magunkkal szemben, hogy milyenek is vagyunk, minek is lássanak. Ezért könnyebb új környezetben levetkőzni régi önmagunkat. De ez csak egy múló nehézség, nem kell a változás kedvéért rögtön másik városba költözni vagy másik iskolába átjelentkezni.

Így aztán az idők végeztéig kötelezően nyújtandó színészi teljesítmény rendre elzárja az utat személyiségünk, vágyaink, érdeklődési körünk autentikus felvállalása elől. Megszületik a földi létezés teljes egészétől idegenné váló biorobot, a szorgos rabszolga, akit környezete rendre visszarugdos az őt „megillető” polcra még azután is, hogy élete egy válságos szakaszában rádöbbenvén valódi rendeltetésére és céljaira megpróbálná a hazugság láncait magáról levetni. Kizárólag kitartó ellenállás során lehetünk képesek a környezetünk támadásait visszaverni, és attitűdjüket az általunk kívánt mederbe terelni.

Amilyen destruktív tud lenni a környezet, amikor az embert visszanyomja a tőle megszokott szerepébe (“Te nem ilyen szoktál lenni”), ugyanannyira megerősítővé is tud válni, amikor leesik a tantusz, hogy mi már mások vagyunk (“Eddig teljesen félreismertelek”).

Néhány fontos pszichológiai alaptézis elsajátításával, valamint hazug szerepeink lassú levetkőzésével és az újak szorgos gyakorlásával azonban elérhető a vágyott változás. Persze a siker nem egy csettintésre következik be.

… a személyiség nem más, mint egy gyermekkortól begyakorolt szerepkészlet, amiben mi is otthonosan mozgunk, még ha nem is szeretjük feltétlen, és a környezetünk is ilyennek ismer minket.

A hiteles szerep elsajátítása a mindennapos spontán cselekedetek végrehajtásával, döntések meghozatalával kezdődik legjobb tudásunkhoz mérten. Később ez a – nem kívülről erőltetett – szerep személyiségünk természetes részévé válik.

Elsőként talán válasszuk a jelenben élést, ez is egy remek szerep, ami némi gyakorlás után részünkké válik. Annyira, hogy egy idő után ezt tekintjük természetesnek.

SZENDI GÁBOR: A VÁLTOZÁS RECEPTJE

Az idézetek forrása: Szendi Gábor: A változás receptje (www.tenyek-tevhitek.hu)

Figyelem! A webszemle rovat cikkei más szerzőktől átvett írások rövid idézését tartalmazza, benne a forrás szövegére való átlépés lehetőségével. A Revolife szerkesztősége igyekszik az átadásra érdemes gondolatokat összegyűjteni, és azokat mindenféle ellenszolgáltatás igénye nélkül az olvasók számára eljuttatni, a szabad felhasználás alapelveit nem sértve.
Ha a tisztelt szerző mégsem szeretné tartalmainak részletét oldalunkon látni, kérjük vegye fel velünk a kapcsolatot a “kapcsolat” menüpontban található elérhetőségek valamelyikén, és sikeres levélváltás esetén 24 órán belül gondoskodunk az érintett tartalmak törléséről. Külön kérés esetén a szerző teljes munkássága feketelistára helyezhető.