Iszonyat rosszul áll Kína szénája, s minden egyes, kelet felemelkedéséről és nyugat alkonyáról értekező hazugságtenger csak még tovább fokozza az egyre kétségbeesettebben vergődő ország pusztulását.
Hála Xi Jinping diktatórikus és mindennemű eleddig abszolválni sikerült progressziót visszájára fordító gazdaságpolitikai intézkedéseinek, tömegével menekül a tőke Kína területéről, amely akciójukkal egyben rántják magukkal a porba az ország éppen csak kiépült nagyvárosait, bennük a frissen urbanizált fogyasztó fiatalság létperspektíváival.
Kína egykor virágzó kockázatitőke-állománya és startup kultúrája fejvesztve lohol kifele az országból, amely folyamatnak hála a 2018-ban még 51 ezer regisztrált friss vállalkozás száma 5 évvel későbbre alig 1200-ra redukálódott. Ily horderejű összeomlást talán soha sehol a világon egyetlen ország sem produkált.
A nyakló nélkül zajló Exodusnak hála a maga szociáliskredit-szisztémájával a komplett nyugat részére követendő példaként állított metropoliszok egykor virágzó és prosperáló kulturális helyszínei, tudományos laborjai, plázái és turisztikai központjai kongnak az ürességtől.
A Financial Times jelentése szerint a kínai irodák jelenleg üresebbek, mint voltak a totálisan antihumánus COVID-lezárások idején. Sanghajban a kihasználatlanul teng-lengő irodák számaránya meghaladja a 21%-ot, Sencsenben, az ország globális technológiai központjában pedig 27%-nyi irodahelyiség maradt kiadatlan annak ellenére, hogy a bérleti díjak 15 százalékot estek.
A Kínai Kommunista Párt a GDP-adatok szorgos hamisítgatásával kívánja az összeomlás tényét elfedni, ám még saját belső köreikben sem hiszik el a nemzetgazdaság rohamos fejlődésérő értekező ostobaságaikat.
Az aktívan zajló kollapszus legszerencsétlenebbül járt kárvallottja a munka világába hiábavalóan igyekvő fiatalság, kiknek körében a végzős egyetemisták 2023-ban 21%-os munkanélküliségi rátának örvendhettek. Erre való reakcióképp a pártállam júliusban felfüggesztette a 18-29 év közti munkanélküliek statisztikájának közlését, így fogalmunk sincs, mostanra mennyit romolhatott az eleve nem rózsás adat.
A serény kétkezi munka hívei ne kárörvendjenek a hír hallatán, mert a kínai ipar még a kényszer-influencerségbe erőszakolt egyetemista ifjúság perspektíváinál is siralmasabb karrier-utakkal kecsegtet.
A kínai acéliparban jelenleg se megrendelés, se kiaknázható profitforrás nincs. Az ingatlanszektor három évvel ezelőtti bedőlésének hála a piac teljesen beállt, így lehetőség sem mutatkozik áremelésre, amely akció talán kihúzhatná a vállalatokat a biztos csőd feneketlen gödréből.
Beszédes adat, hogy a világ leghatalmasabb ipari gazdaságában az acélfeldolgozó üzemek 1 százaléka profitábilis. Ez azért igencsak sokat elmond a munka alapú társadalom jelenkori és jövőbeli renoméjáról, amely gazdaságszervezési formula lassan a komplett Föld bolygót totális pusztulásba rángatja.
Xi Jinping a nemzetgazdaság központi kontroll alá vetésével egy személyben diktálja az állam által kötelezően pumpolandó, illetve ellehetetlenítendő szektorok listáját. A biotechnológiai és médiaipari vállalkozások kivéreztetésével párhuzamban oly horderejű támogatásokkal árasztotta el a zöld energetikai és elektromos-autó vállalatokat, amelyek ezeknek hála erőteljes túltermelést hívtak létre, fatális deflációs válságot keletkeztetvén nevezett szektorokban az elégtelen nemzetközi kereslet következtében. Így a zöld energia nyugodt szívvel társulhat a néhány évvel korábban bedőlt ingatlanipar mellé a kipukkanásra ítélt lufik soha ki nem apadó utánpótlásának listáján.
Kínában, ellentétben az amerikai modellel a magánvállalatok tőkeellátottságát legnagyobb részben a lakossági befektetések biztosítják. Az Evergrande összeomlása, mely 5 billió dollár (!) összértékű törleszthetetlen hitel megsemmisülését jelképezte, a lakosság fialtatni szándékozott ingatlan, nyugdíj, előtakarékosság-befektetéseinek totális elvesztését keletkeztette, amelynek hála az csóróbb lett a templom egerénél.
Egészen hihetetlen és a fenéknyaldosó média által eltitkolt mértékű hanyatlásnak örvendnek Kína tőzsdei mutatói, melyek 2008 óta mit sem nőttek, miközben maga az állam 50 billió dollárral növelte a maga adósságállományát.
A gazdaság ez idő alatt oly mértékben vált el a lakosság tényleges igényeitől, hogy totális kudarcot vallott a maguk fogyasztói társadalommá való konvertálása. Pedig 2009 óta az amerikai Black Friday-t másoló, óriási fanfárral körített shopping-ünnepet tartanak „szinglik napja”, vagy másik szlengben „dupla tizenegy” néven. A kifejezés november 11-re utal, amikor nevezett apropóból akciók tömkelegével dúsított shopping-őrületet verbuválnak a nemzet webáruházai.
Nem tett jót a fogyasztói lét kibontakozásának Hongkong bekebelezése, az ország kultúrájának belterjessé és nacionalistává alakítása (ellentétben Koreával ugye, melynek drámafilmjei és K-pop csapatai az egész világon híresekké váltak), valamint a turisták elüldözése sem.
Kína társadalmi szerződése igazán fura megegyezésen alapszik: totális behódolás a gazdasági növekedésért és materialista jólétért cserébe. Mi hát a helyzet, amikor sem a termelés, sem a fogyasztás nem növekszik tovább, az emberek elvesztik kuporgatott pénzüket és minden tárgyi vagyonkájukat? Vagy top egyetemen abszolvált diplomával a kezükben kényszerülnek vissza falura földet művelni? Mi lesz erre a nép reakciója, amikor a képlet egyik fele totál megsemmisül? Marad vajon az alanyi jogú engedelmesség?
Természetesen a hatalom érzékeli az összeomlást. Ezért egy olyan 3,8 billió jüan értékű stimulus-csomagot jelentett be a Kommunista Párt, melyhez hasonlatos intézkedésre 2008-ban volt példa a recesszió elkerülésére. Akkoriban azonban még bőven volt hova növekedni termelésben és fogyasztásban egyaránt, mostanra mindkét lehetőségből kifogyott a szufla.
Ahogy a vállalatok egyre kisebb irodabérletekre váltanak, a vidékről városokba felköltöző lakosság pedig kiárazódik a szükségletekhez jutás lehetőségéből, a belengetett mintegy 120 dollárnyi támogatás a „gyerekvállalás elősegítésére” leginkább a rossz vicc szintjét üti meg. Kiváltképp mivel eme összeg még kis részben sem kompenzálja a bepalizott fiatalság kárba veszett idejét a rendszer kiszolgálása érdekében abszolvált felesleges szakmányokkal, diplomákkal és oklevelekkel.
Az állam ráadásul olyan kettős prés alá szuszakolja a polgárokat, melyek tényezői homlokegyenest ellentmondanak egymásnak, tehát voltaképp kioltják egymás hatásait.
Bár egészen kb. tíz évvel ezelőttig szigorú egykepolitikát erőszakolt a népességre az állam, az utóbbi esztendők során nemcsak hogy enyhítették eme megszorításokat, de egyenesen ellentétes oldalára lendítvén az inga karját immár azért sírnak a helyi kormányzatok, hogy a leányok igenis vállaljanak be sok-sok gyereket, mert fogytán a rabszolgatelepekre ültethető utánpótlás, miközben a gazdaság meg nem nő annyira, hogy az egyre népesebb létszámú nyugdíjas tömeget eltarthassa.
Ha már nyugdíj: Kína szociális rendszere is eléggé érdekes pilléreken alapul. Olyan az egész, mintha nem is kommunista, hanem egy libertárius állam igazgatná a peonok életvitelét. A szó európai értelmében vett szociális háló egyáltalán nincsen, ehelyett önkéntes TB, segély -és nyugdíjpénztárakba kell önteniük az embereknek a keresetüket, amelyek alá előbb be kell jelentkezni. Ezek a pénztárak bármikor elhagyhatók – ekkor a szociális szolgáltatás megszűnik -,a nyugdíjkasszából akár idő előtt is kivehető a befektetett pénz.
Ennek köszönhető, hogy a gazdasági összeomlás hatására a lakosság tömegével vonja ki megtakarításait ezekből az alapokból. Előzetes számítások szerint idén december 31-ig százmillió polgár csatlakozik ki a szociális ellátásból, és ezen veszteségek legtetemesebb része a nyugdíjpénztárakat érinti.
Ennek a befizetgetéses nyugdíj-szisztémának a bevezetése nem is olyan rég került abszolválásra, ezelőtt ugyanis semmilyen ellátás nem volt. Csakhogy azonnal átalakította a párt a komplett intézményt de facto nyugati mintájú felosztó-kirovó szisztémává, miután elszállván a mesés gazdasági adatoktól a 90-es / 2000-es években úgy látták, a nyugdíjalapba soha be nem fizetett időseknek visszamenőleg is megállapít nyugdíj-járandóságot. Ezek díját nyilván nem a nyugdíjkassza állja, hanem az utódok generációit terhelték meg a befizetések kötelezvényével. Akik most háton feküdvén követelik toporzékolva a rendszer pusztulását.
Természetesen követelőznek a nyuggerek, hogy nekik jár a busás ellátás, s mivel jóval többen vannak a fiataloknál (még az egykepolitika bevezetése előtt született többségük), ezért akaratukat érvényesíteni is tudják. Ellentétben a kis létszámú fiatalsággal.
A karantén ideje alatt lett virális mémmé az ifjúság részéről a „mi vagyunk az utolsó generáció” mantrája, aminek hála a karantén feloldása után az eddigi áldásosnak nem mondható adatokhoz képest is zuhanórepülést vett a gazdasági aktivitás mértéke és az újonnan született gyermekek száma. A nyugdíjpénzek kivonásával a takarékszámlákról annak üzenetét is kiközvetíti a nihilistává lett fiatalság az éterbe, hogy ebben a rendszerben, ebben a világban neki nincs jövőképe. Nem számol azzal, hogy egyáltalán megéri a nyugdíjas kort, vagy marad miért életben maradnia a munka világában töltött 40 év börtönt követően.
Amennyiben az igencsak rozoga lábakon álló stimulus-művelet bebukik, s erre igencsak nagy esély mutatkozik, Kína magával együtt a komplett világgazdaságot deflációs spirálba rángathatja. Ez kezd kibontakozni az elektromos autók szektorában, ahol az állami szubvencióknak hála igencsak olcsóvá tett kínai villanyvackok dömpingje eltorlaszolja az európai kikötőket, ezzel egyidejűleg az itteni járműgyártókat profitabilitási válságba sodorja.
Szemlátomást azért működik a csali, mert Európa gazdasági nagyurai immár kánonban sírdogálnak a lusta disznó helyi fiatalság kapcsán, akik dolgoznának inkább még többet, hogy versenyre kelhessenek a kínai munkásosztály hangyaszorgalmával.
Ezek az elitek – nem véletlen csücsülnek legfelül – olyan ostobák, hogy feltétel nélkül elhiszik a földöntúli kínai produktivitás meséjét. Ami mindössze ennyi, egy mese. A kínai munkaerő önmagában egyáltalán nem produktív, viszont roppant olcsó, halála napjáig dolgoztatható, és árához képest tonnaszám tud összeeszkábálni olyan hasznavehetetlen vackokat, melyek minőségbeli kritériumai semmilyen nyugati előírásnak nem felelnek meg.
Ehhez jön még a selejtek tömeggyártásának busás állami támogatása, valamint a szociális háló totális hiánya, és máris azon kapjuk magunkat, hogy Kínával lehetetlenség olcsóság és gyártási darabszám terén versenyre kelni. Jelen körülmények közepette kizárólag úgy versenyezhetünk Kínával, hogy – Kossuth után szabadon – átvedlünk kinézerekké, elfogadjuk a demokrácia, nyugdíjrendszer, szociális ellátás felszámolását, és visszasüllyedünk szépen kínai szintre, ahol a lakosság öthatoda mélyszegénységi küszöb alatt él – a másik egyhatod, mintegy 250 millió kozmopolita munkás alkotja ama réteget, kik a komplett gazdaságot hajtják.
Tehát a Kínával való versengésnek voltaképp egyetlen feltétele van: feláldozni polgári demokráciánkat, technológiai előnyünket (ez részben megtörtént), jóléti államunkat, turizmus-potenciálunkat, kulturális sokszínűségünket, és máris azon találjuk magunkat, hogy havi 250 euróért bütyköljük a BYD-kat 70 éves korunkig, aztán a 12 órás műszakunk lejártát követően jókat nyújtózunk a sárból összeeszkábált kunyhónkban.
Amellett, hogy a spirituális süllyedés csaknem legalját jelképezi ez a szint, maga Kína kerülne a legnagyobb bajba, ha továbbra is kívánná a nyugati fogyasztó társadalmak pusztulását előidézni. Ha nincs kereslet, nincs jövedelem, akkor a kínai vackok piacának bizony annyi. Kizárólag úgy húzhatnak minket vissza a munka alapú társadalom posványába, hogy velünk együtt maguk is elvesznek. Persze lehet, hogy kifejezetten ez a cél.
Mindezek mellett a gazdasági adatok hiteltelenségük figyelembe vételével is meglehetősen gyengék. Jókat röhögök újabban ama Amerika-ellenes amerikai közgazdászokon (nevesítve Michael Hudson-ön és Richard Wolff-on), kik korábbi éleslátásukat a globális gazdasági folyamatok kibontakozása kapcsán felcserélték egyfajta bányaló-mentalitással (totális vakság a valóságra). Beállítják, hogy Kína állítólagos 5%-os éves gazdasági növekménye mekkora csoda, ezzel szemben Amerika 2 százaléka szánalmasan gyér.
Vessük össze a két adatot. Amerika egy főre jutó GDP-je a Wikipedia alapján 2024-ben 86 ezer dollár, Kínáé 13 ezer dollár. A PPP-alapú összehasonlítás semmit nem ér, erről majd egy külön írásban értekezem, hogy miért haszontalan a PPP-kalkuláció a lakosság vásárlóerejének országok közti összehasonlítására. Stay Tuned!
Tehát nyers GDP szerint Amerika egy főre jutó jövedelem-termelése 6,6-szerese a kínainak! Ahhoz, hogy Amerika éves két százalékos növekményét Kína valaha is beérhesse (tehát első körben közelíthesse), ezen emelkedés és a szorzó szorzatát meghaladó növekedést kellene produkálnia! Kína tehát akkor lenne felzárkózásban, ha éves szinten 13,2 százaléknál nagyobb tempóban növekedne a gazdasága, márpedig ezt nem teszi! Ha ennél a számnál kisebb a növekedés üteme, az azt jelzi, hogy Kína folytonos leszakadásban van az USA-hoz képest. Ha vesszük a két adatot: Kína egy főre jutó GDP-je várhatóan 650 dollárral növekszik 2025-re, Amerikáé pedig 1720 dollárral. Hol itt a felzárkózás?
