Újabb, a valóság világával szinte semminemű hivatalos viszonyt nem ápoló burzsoá uralkodó ült ki a széles plebs elé előadni sületlenségeit. Az ő személye az általam eleddig bonckés alá helyezetteknél is fájóbb tragédia, mert egy globális HR-vállalat vezére teheti ugyan pokollá a lakosság létét, de legalább a rendszerfolyamatok irányításába nem nyer közvetlen beleszólást.
Most azonban Balatoni András képében egy MNB főmuksó, bikfanyelvű titulusa szerint előrejelzési és elemzési igazgató prezentált részünkre oly kínos és delúziókkal telített dumálmányt, melynek meghallgatását követően kétségem sem maradt afelől, hogy ennek az országnak a puszta reménye is elillant az évtizedek óta hiábavalóan hajszolt gazdasági felemelkedésre.
A Pogival tartott párbeszédében első körben elmagyarázza a laikusoknak a jegybank működési elvét, hogy mi eme intézmény feladata, mit csinál a monetáris tanács, stb. Eme értekezés szempontjából ezek lényegtelenek, ám már itt fennakadt a szemöldököm egy igencsak fura mondaton. Míg a legtöbb ország jegybankja a monetáris stabilitás (pénzmennyiség és infláció kordában tartása) fenntartásának kizárólagosságában érdekelt, akár az állampártok ténykedése (fiskális politika) kárára, addig idehaza a jegybank köteles aktívan támogatni a kormány gazdaságpolitikáját, azaz sutba vetni a monetáris stabilitást a hatalom aktuális skizofrén kirohanásainak szolgálatára. Így már érthető, miért abszolúte EU-s rekorder Magyarország infláció terén immár hosszú évek óta.
A nem túl hosszas bevezető után elmeséli az ipse, hogy ők odabent a jegybank épületében ábrákat rajzolgatnak, mint az ovisok, majd kifejti, amit a Revolife lelkes olvasói hosszú évek óta betéve tudnak, hogy a munka alapú társadalom a sárga föld alá süllyeszti az ország gazdaságát.
Szerinte azért szükséges például a magyar agráriumban kézzel csomagoltatni a termékeket, mert különben el kéne küldeni az embereket, ha a gépek kiváltanák a meló nagy részét, és ezt különféle szerződéses kötöttségek (pl. EU-támogatás) miatt nem lehet. Így hát a szektor berekedt egy versenyképtelen szinten, miközben a munkaerő jövedelme és az energiaárak mindennek ellenére folyamatosan növekednek. A munka társadalma tehát közvetlen ellehetetlenítő akadálya a prosperitás kibontakozásának.
Hála az égnek megjegyzi, hogy a versenyképtelenség közvetlen oka nem a folyton folyvást követelőző munkaerő: az élelmiszer-feldolgozóipar már rég nem az eleve béka hátsó fertálya alatt rejtező munkabérek, hanem az energiaárak miatt versenyképtelen. A magyar energiaár ugyanis négyszerese példának okáért a nálunk ötször-nyolcszor magasabb bérszintet magukénak tudó amerikai és norvég szintnek. Hozzánk képest az egész EU-ban egyedül Szlovákia teljesít rosszabbul ezen a téren, a kontinens legmagasabb energiadíjainak pedig az Egyesült Királyság örvend.
Balatoni szerint a komplett magyar gazdaság paradox módon egyre energia-intenzívebbé válik, ami azt jelenti, hogy a munka további erőszakolása helyett inkább korszerű gépesítést és automatizációt igényelne a versenyképesség helyreállítása érdekében, mivel a jelenlegi konstrukcióban 1 egységnyi magyar GDP előállításához egyre több energia szükséges a végletekig elaggott és végső leselejtezésre érdemes gépi eszközpark végett.
A kapitalizmus végstádiumú elmúlásának tényezőit leleplező írásomban értekeztem ama tényről, hogy 1 egységnyi energia kitermelése egyre több erőfeszítésbe kerül, és hamarosan kevesebb energiát nyerhetünk a fosszilis üzemanyagokból, mint amennyit azok kitermelése követel. Az energiaválság ténye tehát nem pusztán sötétzöld úri passzió, hanem a portánkra ajtóstul berontó hús-vér valóság.
Eztán a 2010-es évek sikerpályájának mese-mesketéjével házal a tag, ami persze egy bizonyos szempontból nevezhető sikernek, ha azt vesszük figyelembe, mekkora hatalmas lendületet vett a lakosság totális kisemmizése és elemi létszükségleteiktől, kiváltképp fedéltől való megfosztatása.
Eztán felfedésre kerül ama kínos tény, hogy mindösszesen 1100 vállalat, a hazai vállalkozói állomány 0,3%-a mozgatja a komplett, szinte nem is létező gazdasági növekedést. Ez megint csak a munka alapú társadalom életképtelenségének hithű visszaigazolása, pláne ha figyelembe vesszük ama Pogi által az ürge elé citált tényt, hogy a szomszédos Ausztriában akár 60 ezer növekedő KKV is pörgetheti a gazdaságot.
Balatoni erre olyan meglepő kijelentést tesz, amitől aztán letettem a hajam: szerinte egy vállalat azért innovál, mert éles a verseny, és ki kell valamivel tűnni, továbbá a verseny ösztönöz a versenyképességre. Mekkora fertelem hazugság! Egy igazi vállalkozó kizárólag azért fog tevékenységbe, mert hajtja a vágy, hogy valami újdonságot létrehozzon. Melyek megszületését a magyar pártállam tűzzel-vassal akadályozza. Az igazi alkotó-teremtő ember hót leszarja a profitmotívumot, az legfeljebb később avászkodik be a képbe, miután az embernek a rendszer működéséből adódóan égető szüksége mutatkozik kezdőtőkére.
Rögvest meg is cáfolja a figura a maga állításait, merthogy bár állítólag hatalmas öldöklő verseny tombol a magyar KKV piacon, ezeket a vállalatokat a KSH központilag monitorozza és kontrollálja, személyesen látogatják őket a karhatalom emberei, továbbá kézzel válogatják (!), kiknek a cégeit szándékozzák felemelni és kiket hagyjanak a porban, vagy rójanak rájuk megsemmisítő büntetéseket a NAV emberei.
Az értékteremtő innovatív magyar vállalkozó archetípusára Balatoni példaként valami légynemesítő vállalatot citál a közönség elé, amiről nem tudom eldönteni, tényleg komolyan gondolja mondandóját, vagy csupán a Monty Python egy esetlen és szánalmas reinkarnációjaként keresi a hallgatóság kegyeit.
Miután a kézzel szelektált sikervállalatok tényét nyilvánvalóvá tette, az MNB-fejes még egy lépéssel tovább menvén kifejti, hogy az egyetemi campusok környékén állították fel az összes úgymond startup ötleteket monitorozó intézményüket. Ez azért mesés egy magamfajta külső szemlélő részére, mert már történelmileg is, napjainkban meg aztán többszörös érvénnyel az egyetemi campusok az önálló gondolkodás, kreativitás és tettre készség erőszakos elfojtásában érdekeltek, nem pedig a kibontakoztatásukban. A XX. század első felének piedesztálra emelt világirodalmárainak nagyja mélyszegénységben tengődvén élvezhette a komplett rendszer nemtörődömségét, annak másik felében pedig az egyetemekről kiesett renitensekből lettek a nagy startup alapítók.
Első kézből is mondhatom, hogy az egyetemi campusokról életképes ötlet nem jut ki.
Itt Pogi egyre aktívabban avatkozik a beszélgetésbe, és számomra is meglepő módon most ő képviselte a józanabb álláspontot minden kérdésben.
Pogi a gyökerénél ragadja meg a magyar gazdaság pusztulásának problémáját, melyet mindenféle ideológiai bullshitelés helyett szépen visszavezet az olcsó magyar munka modelljére, melyet külföldi multik tömkelegének behívásával érvényesítenek a komplett társadalmon. Az a csodálatos ebben a tipikusan kelet-európai szisztémában, hogy a külföldi nagytőke önkényes rabszolgáztató attitűdje egyszerre vonja magával a gazdasági teljesítmény elégtelen növekedését, hiszen a multik legfeljebb odahaza kielégítetlen kapacitás-igényeik kiszolgáló egységeit hozzák ide, és emellé a magyar munkaerő totális létbizonytalanságát, mivel ezek a vállalatok a nemzetközi piaci trendek mozgásával megfelelően úgy rabszolgáztatják a munkásokat és olyan körülmények-jövedelmek mellett, ahogy azt kizárólag profitérdekeltségükből eredő kényük-kedvük kívánja.
Amíg tehát a munka társadalma tombol Magyarországon, addig a válságból kilábalni tökéletesen lehetetlen, mivel az alkotásra-teremtésre hivatott munkaerő elméjét is leláncolja a szisztéma az életben maradás magasztos jogának abszolválására, miközben a szánalmas jövedelmeknek köszönhetően a tőkeképzés folyamatát s így új vállalkozások kialakulását lehetetlenné teszi. Egyetlen lehetőség, ha az ötleteket kézzel szelektálgató, totálisan fantáziátlan hatalom kiválasztja őket támogatásra. S miket fog kizárólagos érvénnyel pénzelni a viktatúra csinovnyik-állománya? Kizárólag a teljesen felesleges, zéró megtérüléssel kecsegtető, fizikai és ipari termékek kiötlőit, amelyekből a nagyvilág eleve túltermeléssel küzd.
A szellemi alkotóképességet ez a szisztéma meglehetős könyörtelenséggel irtja. Márpedig egy fizikai jellegű innováció (pl. egy fejlettebb ipari gép) is kizárólag úgy tud megszületni, ha Hamvas bélai megfogalmazásban az átesik az alkotás négy fázisán. Ezekből a legelső maga a potenciálok halmaza kellene legyen, azaz hogy az ember legalább a fantázia szintjén el tudjon képzelni egy új eszközt. Eztán virtualizálni szükséges a találmányt, azaz körülírni, miféle megoldandó vagy általunk nem is sejtett probléma abszolválására bizonyulhat alkalmasnak a találmány. Utána következik a tervezés és funkcióadás fázisa, végül a fizikai realizálás.
A dolgozó ember kizárólag e legutolsó folyamatot képes felfogni, azaz csak csinálni tud, elképzelni nem, ebből kifolyólag alkalmatlan az alkotásra és az innovációra. Komplett élete kizárólag a csinálás körében mozog, ráadásul végletekig lenézvén és gyűlölvén azokat, akik e primitív negyedik fázison képesek túllátni („Aki nem dolgozik, ne is egyék!„).
Eztán Balatoni dicsekszik, hogy Magyarországon elérték a teljes foglalkoztatást – nem volt egyszerű a statisztikákat agyonhamisítani, de végül sikerült. Ismét előkerül „a 2010-es évtized egy sikeres évtized volt„, meg egyéb önfelszopások tömkelege, ezeket átugornám.
Pogi szerint most át kéne állni egy magasabb hozzáadott értékű pályára, ám a jelenlegi paradigmában ez nem megy. Már csak azért is sürgető a folyamat, mert az utóbbi évben tökéletesen EU-átlagra jutottak a fogyasztói árak (a lakásárak meg túl is szárnyalták azt), pedig idehaza még mindig nagyon olcsó termelni.
Eztán jönnek Pogi és Balatoni részéről egyaránt a hazugságok. Pl. hogy az elmúlt évtizedben nagyon jelentős minimálbér-emelések voltak (ezzel szemben a reál minimálbér hosszú évek óta csökken). Az utóbbi évtizedben az alacsony termelékenység, alacsony bér, alacsony bérhányad kombója ellenére jelentős megtakarításokat halmoztunk fel – aztán Balatoni korrigálja magát, hogy kizárólag a felső 10-20 százalék takarít meg bármi pénzt.
Innen visszaterelődik a szó a gyakorlatilag nemlétező magyar startup kultúrára. Itt Pogi ragyogóan leszereli az ipsét:
Az igazi vállalkozó Amerikában az, akinek már legalább 3 cége bukott be. A magyarok meg nem engedhetik meg maguknak az első kudarcélményt sem.
Pontosan! Ennek hála „a magyar háztartások és vállalkozók is alacsony kockázatvállalási hajlandósággal bírnak”. Nem is értem, miért.
Balatoni úgy kontráz az állításokra, hogy a következő 1000 innovatív vállalat ott készül most a Hungarian Innovation Hub-ban, Budapesten, Debrecenben, stb. Tehát a pártállam központilag gyártja az innovációt. Ilyent sem hallottam még eddig.
Hála az égnek, Pogi megint jól látja: „Nem úgy működik az innováció, hogy kiválasztok kézzel 70-100 embert, hogy tessék, vállalkozzatok” – és valóban nincsenek erre önálló lehetőségek ebben az országban, hiába hadovál össze-vissza ez a pasas.
Balatoni ekképp refutálja magát: „Ezek alulról kell hogy szerveződjenek, de mi megmondjuk nekik, hogyan juthatnak tőkéhez” – hát ez ugyanez pepitában. Akinek tényleg van jó ötlete, amely befutó lehet, annak jobbára fingja nincs az ötlete anyagi vonzatairól, vagy hogy üzletileg életképes-e. Ennek eldöntése a piaci szereplők reszortja kellene legyen, specifikusan a tőkéé. A 90-es években még tömegével vágtak bele fiatal ötletgyárosok vállalkozásba úgy, hogy minimális pénzmaggal sem rendelkeztek.
Kedvenc példáim a fesztiválok. A Sziget fesztivál első éveiben egyáltalán nem kapott tőkét, csak mikor 1996-ban beállt mögé szponzorként a Pepsi. A holland Thunderdome legelső, 1992-es kiadásában úgy béreltek ki a totál amatőr szervezők egy 20 ezer fős csarnokot és rendezték meg a bulit, hogy arról sem volt lövésük, hogy a hepaj után el kell takarítani a helyszínről a tonnányi szemetet. Ezért aztán végül maguknak kellett belefogniuk a nagytakarításba.
30-40 évekkel ezelőtt még lehetett alulról indulni, aztán kinőnie magát egy átlagos vállalkozónak. Mostanra ilyesmire esély sincsen. Nyilván ezért szükséges kézzel szelektálni a nyerteseket.
Mi lesz, ha valaki eladja a vállalkozását? A beszélő fej szerint „majd létrehoz még 10 másik unikornist” – mert az csak úgy megy magától, ötletek futószalagon. A legtöbb milliárdosnak is csak 1 ötlete volt egész életében, ami végül bejött. A legtöbb bestseller írónak 1 darab könyve vált világslágerré, amelyből milliókat adott el. Honnan veszi ez a figura, hogy a jó – kiváltképp jövedelmező – ötletek csak úgy szaporodnak maguktól az ötletfán?
Vagy ott a Minecraftos csávó, aki eladta játékát a Microsoftnak milliárd dollárért. Aztán hogyhogynem mégsem gründolt új startupot, hanem depressziós lett.
A probléma tehát, hogy a rendszer nem adja meg a puszta esélyt sem az ötletek kibontakoztatására, hanem osztály vagy kaszt alapú vállalkozási szisztémát hívott létre. Csak a gazdag burzsoáknak meg azok fattyainak lehetnek ötleteik. Azok meg olyanok, amilyenek. Fantáziátlanok, de legalább jár utánuk a busás állami támogatás.
A vége felé előkerül a magas nyomású gazdaság vágyképével való újbóli kacérkodás, mint növekedési hitelprogram, EU-források – amikhez nyilván csak a rendszer csicskásai juthatnak hozzá. Balatoni szerint „a COVID-válságból úgy kerültünk ki, mint a bajnok” – Olyannyira, hogy 2019 óta folyamatos az összeomlás. Itt Pogi is hazudik egy nagyot, mondván a bérek rendkívül gyorsan lekövették az inflációt. Bizonyára ezért zuhantak a magyarok reálbérei 5 év leforgásán belül mintegy 25 százalékot, és ezért lehet nettó 250 ezer forint jövedelemmel a legfelső 30%-ba kerülni.
A végén a vita a magyarországi migránsok számáról már nem érdekes, úgyhogy itt berekeszteném a gyűlést.
Összességében szörnyű, hogy ilyen figurák basáskodnak a lakosság élete felett, akik a kis irányítóközpontjaikból közvetlen válogathatják az általuk nyertesnek és vesztesnek ítélt alkotók névsorát. Nem is fog semmi említésre méltó innováció kikerülni ezekből a belterjes boszorkánykonyhákból, azt garantálom.
