Kína gazdasági bummja a COVID-karantén alkalmával véget ért. Habár szemlátomást e válság is irigylésre méltó számokkal ajándékozza meg a kínai társadalmat (a GDP-növekmény éves mértéke 5%-ra süllyedt a 2007-es 14%-ról), mindezen számokat akkora mértékű eladósodással sikerül elérni, melyek még a világrekorder Japán hitelállományát is messze túlszárnyalják.
2025-ös állás szerint a külső és belső adósságok mértéke a GDP 365 százalékára rúg, mely számadattal még a közép-amerikai banánköztársaságok sem képesek versenyezni. Összehasonlításképp: Brazília 208, Argentina 152, Indonézia pedig 86 százalékos adósságterhet görget maga előtt.
Az Evergrande három évvel ezelőtti összeomlása e fullasztó mértékű adósságok törlesztését egyenesen lehetetlenné teszi.
Kína az 1980-as évek óta számos válságon esett át (deflációs krízis 1992-93-ban, ázsiai válság 97-98-ban, 2008-as összeomlás). Ezekből az ország rendre bajnokként és megerősödve keveredett ki. Most nem ez a helyzet.
Habár a 2008-as válságra igencsak hathatós gyógyírt nyújtott a felfokozott központi költekezés (keynesiánus kontraciklikus gazdaságpolitika), Hszi Csin-ping visszadiktatúrásodó pártállama tűzzel-vassal küzd olyasféle intézkedések bevezetése ellen, melyek a privát kapitalizmus regnumának megerősítésére szolgálhatnak.
Persze a Kínai Kommunista Pártnak nagyon is jó oka van a heveny költekezés visszafogására: az eleve elképesztő adósságteher végett a pártállami költségvetés rögvest összeomolna, amennyiben a sok billió dollár összértékű adósságállományt még tovább duzzasztanák.
A legfontosabb oka a kínai gazdaság lefulladásának annak munka alapú társadalma. Az ország iparára univerzálisan jellemző 996 munkarend (reggel 9-től este 9-ig, heti 6 napon át) lehetetlenné teszi egy belső keresletélénkítésre alapozott fogyasztói társadalom kialakítását, ezért gyakorlatilag minden egyes darab megtermelt kacatot ki kell exportálni a külvilágba. Ezen külső felvevőpiacok közül a vagyonosabbak, mint Amerika vagy az Európai Unió folyamatosan záródnak az idegen országbeli szereplők előtt, a globális dél pedig a 2000-es / 2010-es évtizedek során visszasüllyedt a szegénységbe.
Mivel gyakorlatilag egyetlen országnak sem sikerült felzárkóznia a kapitalizmus által elvárt létszínvonalra, fizetőképes kereslet híján Kína új piacok meghódítását sem képes foganatosítani, hiába hirdették meg 2013-ban az „Egy övezet, egy út” direktívát.
2024 őszére annyira kritikussá vált Kína gazdasági helyzete, hogy Hszi Csin-ping rendkívüli gazdaságélénkítő csomag bevezetését hirdette meg, melyből – s ennél fogva hasztalannak bizonyul az egész – tökéletesen hiányoznak a lakosság-támogató intézkedések akár keresetkiegészítések, akár családi kedvezmények, akár segélyek formájában.
Pedig a kínai gazdaság jelenkori nagy rákbetegsége a szabadulhatatlan munkakényszer, ami ráadásul totál haszontalan is, hiszen nincs a helyi nemzetgazdaságban kielégítetlen hiány, nemzetközi színtéren pedig a kínai ipar egyre nehezebben tudja rásózni a kutyának sem kellő minőségtelen vackokat a külföldi fogyasztókra.
Kína gazdasága tehát oly szélsőségesen eltolódott a munkafasizmus irányába, hogy amely szemeteket a gyáripar milliószám megtermel, azokra immár szerte a világon lehetetlen vevőt találni, odahaza pedig az emberek a kényszerinfluencerségbe menekülő fiatalságtól eltekintve nem engedhetik meg maguknak a termékek és szolgáltatások élvezetét, hiszen ilyesmikre nincs idejük. Se pénzük, mert a filléres hulladékok nyakló nélküli tömeggyártása még csak számottevő jövedelmet sem termel.
Ez a modell mozgatja oly álhatatosan drága jó nemzetvezetőnk fantáziáját, ki a komplett magyar lakosságot kinézerekké, azaz mélyszegénységben tengődő serény dolgozókká kívánja tenni. Ehhez az sem baj, ha a komplett ország termőföldjeit és édesvízkészletét halálra szennyező infrastruktúra-hálózat települ ide.
Íme hát a munka alapú társadalom pucér valójában, amely fogalom a kemény munka követelménye mentén megtámogatott mélyszegénységet takarja. Egy ilyen szisztémában az emberek minél többet dolgoznak, minél keményebben odateszik magukat a munkának, annál nyomorultabbak és nincstelenebbek lesznek.
Hszi Csin-ping gazdasági „stimulusa” oly nevetséges és hitvány, hogy még a komplett világra nyakló nélküli megszorításokat erőszakoló IMF is letorkollta a tervezetet, hogy az messze nem elegendő a küszöbön álló deflációs összeomlás megfékezésére. A csomag elsősorban a helyi kormányzatok hitelfelvételét és az ingatlanlufi újrafújását támogatta volna, amely akciókból az Evergrande-katasztrófa árnyékában nyilvánvalóan nem kér többet a helyi lakosság.
2024 legvégén ezért újabb bejelentés érkezett: a pártállam 3 billió jüan összértékű kötvénykibocsátással élénkítené nem a fogyasztást, hanem a termelést! E kötvényekből nyert pénzt az állam infrastruktúra-fejlesztési és állambiztonsági beruházásokra fordítaná, továbbá lehetne még pályázni a vállalatoknak eszközállomány-bővítésre és cégautó-vásárlásra.
Kína – nyilván a diktatúra ténye végett kényszerűen partvonalról beugató – közgazdászai a 90-es évek vége óta folyamatosan siránkoznak a gazdasági modell igazságtalanságáról, gyakorlatilag nulla sikerrel. Ven Csia-pao egykori miniszterelnök 2013-as leköszöntekor a kínai gazdaságot totálisan egyensúlytalannak, koordinálatlannak és fenntarthatatlannak nevezte. Ezt a modellt kizárólag addig lehet működtetni, amíg a külső felvevőpiacok képesek jól felpumpolni a központi állami költségvetést. Viszont fogyasztás, elégséges jövedelmek és bárminemű jóléti szolgáltatások híján (Kínában jó kommunista államhoz méltón nincs munkanélküli segély, univerzális TB-ellátás és egységes állami nyugdíj) az export megfeneklésével egyben az adóbevételek is földbe állnak.
Érdekes módon a 2008-as válság kezelésére hivatott pénzügyi csomag is teljesen mentes volt már a belső gazdaság élénkítésére hivatott elemektől, ehelyett a pártállam ama ingatlanpanama-vállalatokat és acélipari mágnásokat pumpolta agyon, melyek mostanra vagy csődbe mentek (ingatlanbefektetők), vagy megrendelések híján radikális túlkapacitással küszködvén a csőd szélén táncolnak (acélipar).
A nyakló nélküli és bárminemű racionális megfontolástól mentes pénzbőség a nevezett szektorokban az összeomlásba vezető financiális csalások dúsgazdag táptalajává vált. Például a lokális kormányzatok korlátok nélkül nyomták kifelé az építési engedélyeket olyan ingatlanberuházásokra, melyekről az elejétől fogva lehetett tudni, hogy pénzügyileg nem bizonyulnak majd rentábilisnak. S ezt az egész kártyavárat a munka által fojtogatott munkásosztály finanszírozta kényszerből, mert az ingatlanbefektetésektől eltekintve sehová nem tudták átpakolni a megtakarításaikat.
Ami tehát akár egy évtizede a kínai gazdaság soha nem látott mesés felemelkedését garantálta papíron, az most kegyetlenül megbosszulja magát a realitásban. Kiderült a ragadozó tigrisről, hogy az is papírból lett kigyúrva.
A mostani összeomlást nem is csak a gazdaság áldatlan állapota generálja, hanem a mintegy ötven éven át kivéreztetett, szellemi alkotóképességétől megfosztott, munkával leláncolt és agyilag lobotomizált lakosság agóniája vet véget az ország pályafutásának.
Bő négy évtizeden át a vidéki lakosság – elsősorban persze a fiatalok – százmilliós nagyságrendű becsábításával a nagyvárosokba volt szavatolható a helyi ipar kezdetben végtelennek tetsző munkaerő-utánpótlása. Az emberek parlagon hagyták földjeiket, hogy azok művelése helyett örök bérletidíj-fizetésre és adósságtörlesztésre kényszerülhessenek az elidegenítő nagyvárosokban.
Mivel a „szocialista” állam nem támogatta a szakszervezeti mozgalmakat, sem nem forszírozta komolyan a maga által hozott törvények betartatását (például a munkaidőkre vonatkozóan), a becsapott munkások elképedve konstatálhatták, ahogy a beígért busás fizetségük ellenére sem nyernek elegendő jövedelmet a létfenntartáshoz, mert a foglalkoztathatóságuk érdekében fenntartandó kötelező érvényű kiadások még a látszat szintjén magasabb fizetést is teljességgel felemésztik.
1994-ben a Kommunista Párt radikálisan visszanyeste a vidéki gazdaságok támogatását, hogy az azokon megspórolt pénzt is a megavárosok istápolására fordíthassa. Innentől nem volt megállás a vidék fatális elnéptelenedése felé vezető lejtőn.
Kínát megelőzően annak mindegyik irigyelt szomszédja – Japán, Tajvan, Dél-Korea – átesett az ipari transzformáció ama folyamatán, amikor az olcsó munkaerő-utánpótlást immár nem lehetséges többé az elnéptelenedő vidék tartalékaiból kielégíteni. Ekkor a korábban filléres fogyóeszközként nyilvántartott munkaerő díja hirtelen felugrik.
A 2010-es évek közepére Kínát is utolérte a válság szele, amikor kezdett kimerülni a frissen épülő megapoliszokba csalogatható fiatalság száma. Csakhogy a folyamat a sorolt országoknál is súlyosabb válságot eredményezett, mivel az 1979 óta érvényesített egykepolitikának hála azelőtt megkezdődött a lakosság létszám-csökkenése, mielőtt az ipartársadalmat meghaladni képes (pl. fogyasztói, financiális, vagy akár tényleges kommunista) modellváltás tervét kidolgozták volna.
Így aztán Kína megrekedt a bagóért végzett öncélú árutermelés szintjén, miközben a gyáripari szereplők már csomagolják üzemeiket, hogy azokat Vietnámba, Indonéziába vagy a Fülöp-Szigetekre telepítsék át.
Ilyen körülmények között az egyetlen szóba jöhető, valóban hatékony válságmegoldás az értéklánc feljebb tolása lehet, azaz a munkaerőt magas fizetésekkel kecsegtető (kapitalista szlengben: magas hozzáadott értéket előállító), az innovációt és technológiai fejlődést erősen forszírozó pályára kell állítani.
Csakhogy az elégtelen létszínvonal és szinte nem is létező belső kereslet végett eleve lehetetlen olyan termékek és szolgáltatások bevezetése – a kis számú, már eleve hosszú évek-évtizedek óta létező belföldi szociálismédia-platformoktól eltekintve –, melyek profitját a lakossági költések szavatolni képesek.
A közepes jövedelem csapdája kifejezetten jellemző krónikus betegsége egy munka alapú társadalomnak, amelyben a lakosság megélhetés és költekezéssel eltölthető szabadidő helyett még több és még keményebb munkát kap az arcába, egyre hitványabb jövedelmezésért cserébe. A dolgozó ember nem engedheti meg magának, hogy az ipartermékekben megnyilvánuló szűk szükségletein felül bármit vásároljon vagy bármilyen szolgáltatást igénybe vegyen, ezért a dolgozó társadalmak rendszerint megrekednek a létszükségletek legalján.
Bár a kínai technológia és innováció elsősorban az elektromos autóipar, digitális elektronika és repülőgyártás képében igyekszik méltó versenytársává válni a fejlett nyugatnak, erős belső felvevőpiac híján marad ezek profitjának szavatolására a nyakló nélkül erőszakolt export. Beszédes tény, hogy a BYD járművei a tavalyi nyár során komplett kikötőket torlaszoltak el.
Hamarosan ezek dömpingjének is befellegzik, hiszen hála a Kínai Kommunista Párt végletekig unfair pénzügyi támogatási szisztémájának (minden legyártott autót busás állami szubvenciókkal jutalmaznak) az európai, pláne amerikai ipar ha akarna sem tudna versenyre kelni ezen járművek mesterségesen lefele nyomott árszínvonalával, csak amennyiben – Kossuth után szabadon – ők maguk is átalakulnának kinézerekké, hogy az állam mindenhatóságában bízván ők is a létminimumért kepesszenek heti 70 órás műszakokon át a gyárban.
Bár a bejegyzett kínai szabadalmak száma nagyban nőtt az elmúlt évtized során, mindezek nyilvántartásának lekérdezése nyomán kiderült, hogy több mint 90 százalékuk soha nem kerül megújításra az 5 éves alap futamidő lejártát követően, így de facto gazdaságilag értéktelenek. Belső kormányzati vizsgálat kimutatta, hogy a haszontalan szabadalmak abszolút többsége ama incentíva miatt jön létre, hogy állami támogatás jár azokért. Így aztán a tudós társaságok nagyüzemben gyártják a hasraütéssel kitalált kamu találmányokat.
Mindezek mellett Kína a mai napig ún. IP-deficites ország maradt, azaz jelenleg is jóval többet fizetnek az ország vállalatai külföldi szabadalmakért, mint amennyit azok kipengetnek a kínai innovációk használatáért.
A Kínai Kommunista Párt újonnan favorizált atomfegyvere a globális technológiai hegemónia megteremtésére az elektromos járműgyártás lett, amely ipar szereplői oly busás összegű (százmilliárd dollár értékű) ingyen pénzt nyertek az államtól, miközben minden egyes legyártott jármű után is további szubvenciók illetik őket, hogy a vállalatok radikális túltermelési válsággal küzdvén a természet teljes tönkre tétele mellett egymásnak is alaposan aláásnak a rendíthetetlenül művelt árháborúikkal.
A mindenki által oly agyonistenített BYD a központi állami támogatásnak hála tarolhatta le a komplett EV-piacot, miután a pártállam nagy kedvenceivé avanzsálódnak. A BYD járműveinek csaknem mindegyike veszteséggel kerül értékesítésre a piacon, magyarán többe kerül legyártásuk, mint ami árcédulát aztán a kész termék kap. A különbözet egyszerűen kipótlásra kerül az állam részéről, amely akciónak hála a BYD tökéletesen unfair előnyre tesz szert a piaci keretek közé szorított nyugati gyártókkal szemben.
A mesés kínai produktivitás meséjéről szintén kiderült, mekkora légből kapott kamu.
A teljes tényezőtermelékenység (TFP) mutatja meg egy ipargazdaság hatékonyságát. Ez a folyamatos veszteségeket halmozó vállalatok állami pumpolása, a fokozott természetrombolás, bűnrossz tőkeallokáció és pazarló túltermelés végett 2015-25 között folyamatosan negatívba fordult. Ez azt jelenti, hogy a GDP-növekményt kizárólag új munkaerő bevonása a gazdaságba (vidéki lakosság nagyvárosokba csalogatásával) és a fokozott tőkeallokáció generálja, viszont a már eleve keményen dolgozó népesség termelékenysége nemhogy nem növekszik, de egyre csak hanyatlik.
Mindezt paradox módon a munka alapú társadalom idézi elő, mivel a heti 70 óra munkára kárhoztatott lakosság teljesítőképessége és mentális állapota egyaránt rendíthetetlenül hanyatlik lefelé.
A COVID-karantén feloldása után teljesen leállt a belföldi mobilitás, az emberek nem mennek többé a mesterségesen felhúzott iparvárosokba éhen halni. A nagyvállalatok folyamatos központi tőkésítése pedig megágyazott az immár egyenesen elviselhetetlen adósságrátának, amely kamatait a gazdaság nem képes többé kitermelni.
Úgy hívjuk a jelenséget, hogy a tőke negatív megtérülése.
A szintén igencsak ingatag talajon álló japán gazdaság TFP-je 1960-90 között 115 százalékkal lett magasabb, Tajvané 114-gyel, Koreáé pedig 50-nel. Hasonlítsuk mindezt össze a kínai eredményekkel, ahol 1980-tól 2010-ig, a „mesés felemelkedés” korszakában a TFP siralmas 1,7%-kal nőtt, 2010-től 2023-ig pedig 4 százalékot zuhant.
Miközben a magas TFP-nek örvendő nemzetek rendre visszaforgatták a profitot fejlett közszolgáltatások fejlesztésébe, mint közlekedés, egészségügy, oktatás és nyugdíj, addig Kína jó kommunista államhoz méltóan a mai napig nem biztosít állami jóléti rendszert népének. Nincs térítésmentes TB, munkanélküli segély, biztos állami nyugdíj. Van ezek helyett örök munka a fatális szervi összeomlásig.
Kína munkásosztálya minden fejlett kapitalista államénál erőteljesebben van kizsákmányolva. Lakossági fogyasztás tekintetében azon országok számítanak normálisnak, amelyekben a fogyasztás szintje GDP-arányosan az 50 százalékot meghaladja. Az USA-ban ez az arány megközelíti a 75 százalékot. Nyugat-Európában rendszerint 55-65 százalék közé áll be ennek aránya, kivéve Németországot, melynek uralkodó osztálya egészen egyedülálló módon szintén kizsákmányoló munka alapú társadalmat rendezett be.
Minden munkát istenítő országban 50 százalék alá kukucskál be a fogyasztás szintje, így Magyarországon és Kínában is. E kritikus arányt alulról megütő fogyasztási szint jelzi a lakosság végletes kizsákmányolását. 30 százaléknál alacsonyabb fogyasztási szintet már csak a diktatúrákban meg a közép-afrikai korrupt bábállamokban mérnek. Ennél az aránynál már klasszikus rabszolgaságról beszélünk. Kína munkaerejének fogyasztási szintje 1980 óta soha nem lépte túl a 45 százalékot, 2005 óta pedig folyamatosan 40 százalék alatt tanyázik. Kína munkásosztályát alig egyetlen paraszthajszál választja el a totális rabszolgaságtól.
Ha a lakosság nem tudja elfogyasztani a belföldön megtermelt javakat, a keletkezett többletet a klasszikus túltermelési válság elkerülése érdekében rá kell oktrojálni a nagyvilág országaira, magyarán dömpingáron kiexportálni a temérdek filléres kacatot, melyeket a kínai gazdaság megtermel. Ez a dömpingárazással vegyített hulladék-gazdaság a felelős (tehát fokozottabb lakossági fogyasztást engedélyező) gazdaságpolitikát művelő országok termékeit versenyképtelenekké teszi, amelyek így, már amelyek bekapják a horgot (Helló, Németország!) lefelé tartó ár -és bérversenyre kényszerülnek a kínai iparral szemben. Magyarán a nyugati államoknak és piaci szereplőknek fokozniuk kell a lakosság kizsákmányolását és le kell törniük béreiket, különben Kína letarolja a belső piacaikat.
Csakhogy ha minden ország erre az ún. pozitív külkereskedelmi mérlegnek a megteremtésére törekszik, végül mindannyian visszasüllyedünk egy globális gazdasági összeomlás gerjesztette pre-indusztriális társadalomba.
Bár az 1980-as években a Kínai Kommunista Párt a megkorrumpált lakosság létszínvonal-növekményének ígéretével sajtolt a maga részére össznépi legitimitást, a képlet egyoldalú maradt: a munkateher egyre elviselhetetlenebb, míg a jövedelmek nem nőnek.
Mindennemű neoliberális és a kevéske jóléti szolgáltatásokat is tövig lebontó reform ellenére az ország financializációjának irányítása mindvégig a pártállam kezében maradt, így megint csak elég paradox állítással élve a Kínai Kommunista Párt közvetlen felelőse a kínai lakosság felfokozott vadkapitalista kizsákmányolásának.
Innen a pártállam útja két irányba vezet: vagy megkezdik a lakosság jólétét szavatoló reformok bevezetését, megnövelik a fogyasztás szintjét, hogy ne kelljen a temérdek fölös szemetet jóárasítva kiexportálni, vagy pedig a menekülő külföldi tőkének és az egyre protekcionistábbá váló nyugati államok védekező intézkedéseinek hála az ország gazdasága tökéletesen visszasüllyed oda, ahol Mao Ce-tung elhalálozása pillanatában tartózkodott. Lehetséges még a diktatúra fokozása a Kommunista Párt részéről, ám ekkor Kína végképp megszűnik világbefolyásoló aktorrá válni, hiszen megszűnik a külső szereplőkkel való kapcsolatépítés és diplomácia lehetősége.
Az állam pedig csakhamar döntéskényszerbe kerül. Bár a nemzetközi tőke menekülő akciói ellenére Kína ma is az alacsony hozzáadott értékű ipari termelés zászlóshajója, az üzemek folyamatosan, egyelőre szép lassacskán, aztán minden bizonnyal tragikus hirtelenséggel egyszer csak elszivárognak Délkelet-Ázsiába. Ezen országokban a piaci szabadság nem csupán a belföldi aktorokat illeti, továbbá nagy központi tűzfal sem gátolja a vállalatok digitális kommunikációját. A tőke forrását pedig nem a pártállam osztja szét kénye-kedve szerint.
Tavaly jelentette be az Apple egyes iPhone gyártósorai Indiába költöztetését. A globális könnyűipar, ruhagyártással az élen Kína helyett egyre inkább Vietnámban, Indonéziában és Bangladesh-ben koncentrálódik. A technológia Szingapúrba, Dél-koreába, Indiába és Malajziába menekül.
A nagyvilág kreatív és innovatív lakossága szintén messze elkerüli Kínát, a tudás és szakértelem folyamatosan áramlik kifelé az országból, miközben befelé nem tart senki. A szerte a világon szétszórt digitális nomádok nem Pekingben vagy Sanghajban, még csak nem is Hongkongban telepszenek le, hanem Goán, Balin, Cebuban és Csiangmajban árazzák ki a helyi lakosságot lakhatásukból. Észrevettem, hogy idehaza a kínai árusoknál lassacskán nem kapni kínai termékeket, ehelyett vietnámi leves, koreai instant tészta és japán mocsi alkotja a kínálat oroszlánrészét. Remélhetőleg a nagyüzemi hamisítású kínai mézet is csakhamar sikerül kiüldözni az európai piacokról.
Mindennek ellenére Hszi Csin-ping továbbra is makacsul kitart az összeszerelő ország víziója mellett, akár csak a Kárpát-Medence magyarságot romlásba döntő nagy géniusza. Hszi Csin-ping szerint a fordulópontot a kizárólag busás állami szubvenciók végett versenyképes járműgyártás hozza majd el Kína számára, mellyel ez az ország is átállhat végre az alacsony hozzáadott értéket előállító szeméttermelésről mondjuk a méregdrága és szennyező ipari hulladékok automatizált gyártása felé. De mi lesz így a leselejtezésre érett nagyvárosi népességgel, kik a mesés munkaparadicsom ígérete végett hagyták maguk mögött generációk óta művelt termőföldjeiket?
Az Aion márka gyártósorai immár csaknem tökéletes automatizáltsággal üzemelnek Kantonban. A vázakat, karosszériákat, szélvédőket robotok mozgatják és állítják össze. Jelenleg az üzem működésének mintegy fele automatizált, ezt az arányt a vállalat vezetősége az elkövetkező évek során maximálisra kívánja tornászni éves szinten 10%-nyi munkaerő elbocsájtásával.
Ahogy láthatjuk, itt is a fasisztoid módszerekkel tovább erőszakolt munka társadalma rúgja az utolsókat.
