A munka társadalma egyenlő a halál és elmúlás birodalmával, nem véletlen hát, hogy az ennek fogságában agonizáló személyek életjelei kezdik szép lassacskán felmondani a szolgálatot.
Több hírportál és pszichológiai szaklap tudósított szinte párhuzamosan, de egymástól függetlenül ama jelenségről, hogy a COVID-karantén feloldása óta egyre több humanoid létforma kóvályog céltalanul, öntudatlanul, elméjében lila köddel átitatván a nagyvilágban. Támolyogjanak azok akár nyílt utcán, akár a munkahelyi környezet átlátszó börtönrácsai között, ezek az emberek nem fogják fel, miért vannak ott ahol, mi az ő feladatuk, nem képesek néhány percet meghaladó időtávlatban koncentrálni teendőikre. Nem követik a főnök utasításait, feladataik alól elbújnak, továbbá munkavégzésüket akadályozó mentális zavarok nyilvánvaló jeleinek kibontakozását vehetjük észre rajtuk.
2025-re már a globális munkaerő több mint egyharmada kóvályog világát nem ismerő zombiként a nagyvilágban.
A gyakori doktori vagy pszichiáteri látogatás szükségét maga után vonó munkavégzés olyan tüneteket produkál az emberekben, mintha súlyos agyrázkódáson estek volna át: leggyakoribb panaszaik a szédülés, fejfájás, szorongás, álmatlanság, koncentrációképesség elvesztése és memóriazavar dimenziói közt mozognak. Hosszú távon krónikus fáradtság és alacsony energiaszint vesz uradalmat rajtuk, melyek béklyójából önerőből kitörni képtelenek.
A nyakló nélküli zabolázatlan munkavégzés lassan a komplett népességet zombisorba taszítja. Még katonák, atléták és akadémikusok körében is nagyban tarol az elzombiasodás, holott ezen rétegek okkupációik okán rájuk rótt elvárásoknál fogva testileg friss és egészségileg kicsattanó formában kell létezzenek.
Ha az általános mentális köd, direkcióvesztés és tudattalanság jelenségét kombináljuk a munka alapú társadalommal, kialakul a komplett emberiséget félholt agyzabálók hadává transzformáló zombiapokalipszis. Ezen az emberek szolgálnak ki minket, rendezgetik pénzügyeinket, inkasszálják bankszámlánkat, verik le a vesénket, kiknek mindennemű gondolkodási készsége és erkölcsi érzéke megsemmisítésre került a tudattalan módon végzendő rabszolgamunka oltárán.
Bár a széles társadalomban is tekintélyes mértékben gyarapodnak az öntudatlanul kóválygó létformák, a szokásosnál is sűrűbb koncentrációikat figyelhetünk meg a zombiasítást egyébként nagyüzemi szinten űző munkahelyeken.
Egy amerikai felmérés szerint a munkaerő 65 százalékának teljesítményét befolyásolják immár rendkívül negatívan saját mentális nehézségeik a munka nevű halálos métely befogadására, míg 73%-uk kifejezetten ambivalensként vagy elidegenedettként aposztrofálja magát a végzett munkája kapcsán.
Ismét egy abszolút többséget képező csoport megszületését szemlélhetjük valós időben, kik tökéletes harmóniában értenek egyet a munka világának alapvetően életellenes mivolta tényében.
A vállalatvezetők látszatok szintjén kényszerítve vannak a demotivált munkaerő mentális egészségének pátyolgatására, illetve jókedvük újbóli felfuttatására, ám szerencsétlen módon valós lélekemelő intézkedések foganatosítása helyett valahogy rendre mindig valamiféle zsarnoki fenyegetőzés vagy mentális terror kerekedik szerencsétlen próbálkozásaikból.
Mintha ezek a fejünk fölött istenekként trónolgató uralkodó elitek nem a mindentudásuk és talpraesettségük okán jutnának pozícióba, hanem valami tökéletesen másféle rendezőelv vezetgetné meritokratikus vezetőink evickélését a hierarchia csúcsára.
Persze maguk az öntudatlanul dülöngélő peonok sem feltétlen tobzódnak a példás önszorgalom és munkamorál tengerében. Egy részüknek abszolúte nem tett jót a home office, mert mire munkáltatóik visszaparancsolták őket a négy fal közül a négy fal közé, sokuk fejéből tökéletesen kihullottak a hatékony kommunikáció és stressz-tolerancia skilljei. Kiváltképp az oltott munkaerő képviselői váltak radikálisan irritábilisabbakká, ám az általános kihívás-tolerancia és munkahelyi boldogság szintje minden megkérdezett vállalat alkalmazotti állománya körében a sárga földet verdesi.
Bár a munkaerő a poszt-COVID időszak esztendei alatt temérdek kétségbeesett kísérletet tett a munka zombidrogjától való függőségének leküzdésére a nagy felmondástól fogva csendes kilépésen át a passzív rezisztentiáig és vállalati ghosting-ig bezárólag, ezen próbálkozások kivétel nélkül mindegyike tragikus kudarccal végződött, a lakosság rendre újra meg újra visszaesett korai elmúlást garantáló függőségeibe.
Egy másik közvélemény-kutató szervezet, a ClarityHR még 2023-ban nyilvánosságra hozott statisztikája szerint az amerikai munkaerő háromnegyede (!) mentálisan teljesen leválasztotta magát végzett munkájáról, feladatát jobbára autopilóta üzemmódban és totál öntudatlanul végzi, vagy akár annak valósága sem tudatosul benne, hogy egyáltalán mit csinál.
A munkaerő öntudatának tova illanása egyébként temérdek áldatlan munkaerőpiaci körülményt teremt. Példának okáért egyre inkább senki nem jelentkezik olyan munkahelyek betöltésére, melyek konstans aktív mentális erőfeszítést követelnek, mint amilyen mondjuk egy étterem felszolgáló pozíciója. Több amerikai vendéglő a karantén feloldását követően sem tért vissza a házon belüli étkeztetéshez, mert egyszerűen nincs ember, aki teljesítené a személyes rendeléseket. Ehelyett érintőképernyős rendelésre vagy QR-kódos étlapokra, elvitelre, futár általi kiszállításra álltak át, a szükséges átalakításokkal iramot tartani nem képes kisvállalkozói vendéglők pedig sorozatban húzzák lefelé rolóikat.
Szakértői megnyilatkozások szerint egy globális munkahelyi zombiapokalipszis kibontakozásának lehetünk szemtanúi, ahol a szívélyes kiszolgálás, vásárlót illető udvariasság, energikus szorgalom, joviális szolgálat korszaka végérvényesen szerte foszlik, hogy átadja a terepet a korunk munkatársadalmának depresszív valóságát hűen leképező enerváltságnak, apátiának, ingerekkel szembeni reakciótlanságnak, a munka világából való totális és végérvényes mentális kicsekkolásnak.
Az emberek teste ugyan marad a munkáltatók által kijelölt helyükön, mert a fizetési csekkjeik kézhez kaparintása nélkül éhen halnak, ugyanakkor gondolataik, elméik tartalma, fantáziájuk és kreativitásuk valahol az óperenciális tengeren túli távoli világokban csatangol.
Kétféle jelenség igazolja vissza a kataklizmikus horderejű munkapokalipszis tényét. Az egyik az „act your wage” nevet nyert munkaszervezési filozófia, melynek tanai szerint az ember pontosan a bérének megfelelő kaszt szerint öltözködik és viselkedik, azaz minimálbéren tartott recepciósként tűzre vetvén zakóját és sutba a pozíciója megkövetelte etikett alkalmazását az ember rongyos ruhában, otthon lefőzött kávéval, jelentős késéseket halmozó tömegközlekedéssel és bérrabszolga proli identitását alátámasztó szókinccsel battyog be a rendszerkényszer végett szabadulhatatlan rabságot jelképező pultocskája mögé.
A másik a „gen Z stare”, azaz Z-generációs nézés vagy bámulás, amit a „karrierjük” létrájának legalsó fokain vergődő fiatal munkásokon figyeltek meg. A pult mögött támaszkodó eladó verbális kommunikációját minimálisra redukálván kizárólag finom testbeszéddel és fejének enyhe oldalra biccentésével jelzi, hogy felfogta a vásárló akaratát, felvette a rendelését, esetleges kérdés esetén pedig mutogatás mellé rendelt tőmondatos válaszaival adja a kedves vendég tudtára segítőkész válaszait.
Mindkét, egyelőre viselkedési anomáliaként aposztrofált jelenség a munka világának szó szerint apokaliptikus transzformációját jelzi. Örökre véget ér a „keep smiling” korszak képmutató alkalmazkodása a megalázó, leépítő és agypusztító bérmunka világához, ahol a kassza mögött eufórisztikus örömben trillázgató és kóla mellé sültkrumplit avantgárd költeményben kínálgató szorgos peon odahaza a vodkásüveg nyakának szorongatásával és a Xanaxos doboz tartalmának fosztogatásával kompenzálja elárult önvalójának némán sikoltozva agonizáló foszlányait.
Végérvényesen megszűnt a munka szentségének, jellemépítő hatása demózásának hányadék képmutatása. Itt áll előttünk a munka intézménye a maga meztelen valóságában, mindennemű rá aggatott álarctól és máztól megfosztatván, s tudtunkra adja: ez vagyok én, a munka világa, az emberiséget agyhalott zombik hadává alakító métely, a biblikus fenevad. Itt állok előttetek, ti megvezetett, meggyalázott, leláncolt és rabságba taszított népség előtt én, a szentségesség ájtatos mázával megkent munka, kinek oltára előtt évezredeken át fejeztétek ki hódolatotokat, égettétek csecsemők és gyermekek hadát, vetettetek milliókat gulágra, gázkamrába, dologházba a munka dicsőségének megéneklésére, s most lássátok, mibe vezettelek titeket sátáni megtévesztéseim által: bele a zombilétbe, a végső kárhozatba!
A munka világának haláltusája nem kizárólag a negatív reáljövedelmekkel halálra fosztogatott rabszolga kasztot érinti: minden réteg, legalja kétkezi munkásoktól a középmenedzsmenten át a vállalatigazgatókig bezárólag folyamatosan hülyül el, épül le, züllik a munka által megkövetelt legutolsó csúcsómászó pondró szintre.
2025-re a menedzserek 27%-a maradt elhivatott a munkája iránt, tehát 73% immár ugyanúgy megveti és gyűlöli a munka intézményét, mint az általuk taposott alsó rétegek. Ez még hagyján, de a rájuk rótt munkateher a folyamatosan halódó moráljuk és teljesítőképességük ellenére megsokszorozódott: 2017-hez képest háromszor annyi kolléga felügyeletének kötelezvényét vetették vállaikra az igazgatók.
A munkahelyi zombiapokalipszis immár minden zegzugot letarol a komplett globális munkaerőpiacon földrajzi helytől, pozíciótól és a kemény munka, mint mentális retardáció társadalmi megbecsültségének szintjétől.
A zombik, bár gyakorta lógnak munkáikból, rendszeresen jelentenek beteget, folyamatosan csökkenő teljesítmény mentén vesznek részt a „csapat” tevékenységében, irodai partikon vagy hiányoznak, vagy nem kommunikálnak a kollégákkal, mindezen disztanciájuk ellenére képesek teljes vállalati részlegeket a maguk képére formálni.
Egyetlen zombi megjelenése az ültetvényen toxikus energiákat szabadít a légkörbe, melyeknek hála minden közeli munkatárs megfertőződik a pesszimizmus, negativizmus, csökkenő energiaszint és a vezetőség fikázásának mételyével. Tényszerűen ha ily könnyű új zombikat kreálni a munkahelyeken, akkor a pozitív mentalitású kollégák valóságtagadása volt korábban ludas a helyzet pontos felismerésének hiányában. A depresszív igazság mantrázgatása előbb-utóbb a legutolsó „szabadulj meg a negatív emberektől” homoktégláiból épített falat is menthetetlenül szétbombázza.
A vállalatok fejesei annyira elkeseredtek a munkaerő demotiváltsága láttán, hogy kénytelenek konzulenseket fogadni a pozitív légkör helyreállítására. Ám mindezen szellemi ragtapaszok mit sem segítenek a gyilkos munka fojtogatásában vergődő rendszeráldozatok állapotán, kik pontosan tudják immár, maga a munka önmagában intézi elő szerencsétlen haldoklásaik szabadulhatatlan folyamatát, ugyanakkor a munka diktátumának hála tökéletesen tehetetlenek a személyüket biztos elmúlásba taszigáló kényszerítő erőkkel szemben. Nem segít a pozitív gondolkodás, a katonás fegyelemmel kierőszakolt hangyaszorgalom és a munkahelyváltás sem a halódó zombik állapotán, mert a munka világa eredendően és önmagából táplálja a zombiasodás folyamatát.
Így szerez érvényt magának a spirituális igazság, hogy valóságtagadó képzelgéssel senki nem fogja magát önhatalmúlag kiemelni a realitás depresszív és lélekgyilkos mételyéből. A „negatív emberektől való megszabadulással” magától az élettől szabadítod meg magad, hiszen miközben követeled hozzád képest legalább lényeglátó embertársaid nemlétét, tőlük várod el kényed-kedved feltétlen szolgálatát, mint szokásos havi fizetési csekked kiállítása, jövőbeli nyugellátásod biztosítása, gyermekeid és családtagjaid egészségéről, élelméről, tanításáról és neveléséről való gondoskodás. Akiktől szerinted meg kell szabadulni, ami csakugyan abszurd folyamat, mintha a parazita fellázadna a gazdateste ellen, hogy na most már ne szívasd velem többé a véredet!
Csakis és kizárólag a környezet, a külvilág, a rendszer megváltoztatásával lehetséges bárminemű pozitív fordulatot végrehajtani a világban. A valóság világgá hessegetése csupán addig dagasztja a megoldatlan problémák salakhalmát, mígnem azok feltartóztathatatlanul temetik maguk alá totális rendszerösszeomlásuk által a pozitívan valóságtagadó áldozataikat.
A munkahelyi zombik tenyészését nem gátolják többé ilyen ostoba vállalati intézkedések, mint mentálhigiénés napok, wellness-hétvégék, napközbeni jógaórák, hiszen a rendszer belső rothadása generálja magát a problémát. Rohadt gyümölcsöt csak úgy kezelhetünk, csak úgy gátolhatjuk meg a komplett éléskamra elrohadását, hogy kihajítjuk azt a polcról.
Egy élhetetlen rendszert kizárólag úgy javíthatunk meg, ha felszámoljuk azt. A munka alapú társadalom kukába hajítása, a lélekgyilkos vállalati bullying felszámolása, haszontalan, agyrothasztó meetingek és teljesíthetetlen elvárások szanálása vezethet ki bennünket a dolgozó társadalom zombiapokalipsziséből, semmi más nem használ.
Amíg a halálos munka intézménye felszámolásra nem kerül, a zombik addig tenyésznek a rendszerben, mígnem a komplett társadalom a kihalás peremére sodródik. Ott majd talán hajlandóak lesznek végre lobotomizált elméjükkel elgondolkodni, valóban érdemes-e kizárólag saját egoisztikus melldöngetésük elősegítéséért és hazug morális diktátumaik érvényesítéséért halálba menően isteníteni a munka sátáni és élet elmúlását kikényszerítő diktátumát.
A munka halálos mételyében vergődő zombik életük minden területére magukkal viszik az iroda vagy üzem falán belül dédelgetett halálkultuszukat. A munka világának hála immár lassan nem akad a Földön egyben maradásra ítélt család, lelki nyomorúságok hadának emésztő erejétől érintetlen háztartás.
A munka intézménye örök magányra és egyedüllétre kárhoztatja a fiatalságot, kiknek lélekgyilkos túlórázásaikat követően már kizárólag TikTok klipek csorgó nyálú görgetésére futja. Odahaza egekig tornyosuló mosatlan edények és csótányok lepte koszos bútorok közt él az ember, mert a munka világának igénytelen patkány sorba taszigáló következménye előbb-utóbb az eltagadott valóság világában is menthetetlenül megnyilvánul.
A dolgozó ember lassan visszavedlik analfabéta sorba, mert nincsen ideje olvasni és művelődni. Nem is lehet, hiszen az igazság keresésének szívből jövő vágya megakadályozná részére a munkaistenség térdre rogyva imádását.
Immár a keményen dolgozó emberek körében több a minőségi éhezésben szenvedő elhízott, mint az étrendjükre tudatosan ügyelő szabadok közt. A dolgozó erkölcsi toprongyok által élősködőknek kikiáltott NEET-ek vagy hikikomorik is rendezettebb életritmust vagy napirendet tartanak fenn a munka börtöntöltelékeinél, kiknek agyát csak a szabvány munkaidejük alatt legalább 3 alkalommal lepi el mentális köd vagy bóbiskolási kényszer. Az irodai dolgozók délután 2:45-kor már ájuldoznak, amikor egy tisztességes „mamahoteles” fiatal vagy kávéját kortyolgatja, vagy ereje teljében csépeli felebarátait a Fortnite-ban.
Mindezen tények nem kitalációk, hanem brit személyek körében végzett közvélemény-kutatás kivonatolt és zanzásított eredményei.
A munka ellehetetleníti akár házasságon belül, akár azon kívül az egyik oldalról fővesztés terhe mellett tiltott, másik oldalról fővesztés terhe mellett kötelezett szexet. Házasság és párkapcsolat kizárólag úgy kezdeményezhető, hogy legalább az egyik fél megkísérli kizabálni a másik agyvelejét. A családok világának koncentrációs tábora egy olyan diktatúrát hívott létre, amelyben két bűnöző agytekervényei kizárólag azon járnak, hogyan foszthatják ki a másik testi, lelki, mentális erejét a saját javukra. A profitorientált parazita-szemlélet a munka világából avászkodott át szépen lassan a humán viszonyokba. A munkának köszönhetően a komplett társadalom felbomlása, a civilizáció felszámolódása elkerülhetetlen végeredmény.
A munka világa létrehozta ama totális debilitást, agyhalált, mélyszegénységet, bűnöző magatartást és lassacskán éhhalált, amely következményekkel a terrorista karhatalom mind a mai napig kizárólag a munkanélkülieket azonosítja. A szorgosan dolgozgató ember az életellenes bűncselekmények széles tárházát önfeledten és bárminemű morális kétely nélkül gyakorolja. A dolgozó emberek gyilkolják a családot, pusztítják a természetet, holokausztot provokálnak (aki nem dolgozik, ne is egyék), szembeköpik Istent (a munka „szentsége, jellemépítő ereje”).
A munka erőszakos, tömeggyilkos mocskos állatokká transzformálja az emberi fajt, s ennek következménye a munka társadalmára igazságos isteni ítélet által rótt zombiapokalipszis. A dolgozó agyhalottak inkább falják fel egymást, semmint ahogy eddig gyakorolták, saját gyermekeiket, családtagjaikat, rokonaikat, ismerőseiket és barátaikat dobálgassák önfeledten a Moloch karjaiba, mondván a halál napjáig végzett munka lehet az egyetlen és kizárólagos emberhez méltó cselekvés ebben a földi szférában.
