Kánonban szentimentáliskodván kívánták visszacsábítgatni a kígyónyelvű munkáltatók peonjaikat a depresszív irodák felé, mert ugye a napi sokórás zötykölődésnél és a reáljövedelmeket negatív spirálba taszító, ún. foglalkoztathatóság fenntartása érdekében kötelezően választható költéseknél a lakosság szebbet, jobbat, pláne mást el se tudna képzelni a maga életvitelének rendezgetésére. Akiknek szívét ez a mesterkélt apológia mégsem indította be, azokat a „dehát mi egy család vagyunk” dumájával igyekeztek bekábítani a kis szürke fülkékbe, vagy egész egyszerűen kirúgással fenyegették meg őket, amennyiben nem jelentek meg ingben-nyakkendőben a közhírré tétetett „Vissza az irodába!” ukáz hatására.
Ez a röpke három éve húzódó cicaharc a rabigáztató burzsoázia és a dróton rángatott, mindazonáltal magát megmakacsoló munkaerő közt igazi komikummá fajult. Legelső körben az irodákba visszatessékelt peonok bezuhanó teljesítménye és mentális állapota keltette a feszkót az ostorcsattogtató pszichopaták körében, majd jött a passzív rezisztencia s vele a csendes kilépés korszaka, végül a munka lélekgyilkos világába frissen bezuhanó Z-generáció erélyes kiállása a munkáltatói önkénnyel szemben, többek közt a jogtalan és indokolatlan kirúgásaik TikTokon való közvetítése révén.
Mivel jól ismerem a munkáltató kaszt attitűdjét az általuk taposott jobbágyokkal szemben, mindennemű köntörfalazást mellőzvén kijelentettem, hogy a kollégákkal fellépő meghitt családi idill és a személyes jelenlét keletkeztette produktivitás-növekedés meséje puszta fedőakció a buzgómócsing menedzsment valós indítékainak elleplezésére, akik megpusztulnak, amennyiben nem gyakorolhatják rabszolgáik felett a közvetlen kontroll és fontoskodó mikromenedzsment jogát. A vérszívó munkáltatók függnek az alárendeltjeik fogyatkozó életenergiái elszipkázásától, nem fordítva, az alkalmazottak képtelenek közvetlen utasítgatás és másodperc alapú monitorozgatás nélkül boldogulni elvégzendő feladataikkal.
Most meg is érkezett az állításaim univerzális igazságát helyben hagyó dokumentum, nem is egyéb helyről, mint az egyik legnevesebbnek számító gazdasági és munkaerőpiaci portál, a Fortune hasábjairól.
Ennek értekezése szerint a „vissza az irodába” mandátumok nyomán a munkaerő egy légtérbe való visszaparancsolgatását rendre minden vállalatnál kibontakozó ellenségeskedés kísérte a beosztottakkal és az egyenrangú kollégákkal szemben egyaránt.
A JP Mogan CEO-ja, Jamie Dimon például egészen vaskalapos vehemenciával feddte meg a Z-generáció munkásait, hogy azok lusta disznó módon nem akarnak péntekenként betámolyogni az irodába, hanem Zoom-on lógván szabotálják a közös feladatokat. Miután az alkalmazottak nagy része a kiadott ukáz nyomán mégis kénytelen volt elzötykölődni ennek a pipacsvörös fejjel vernyákoló vadbaromnak a munkatáborába, azok letaglózottan vehették észre, hogy sem parkolók, sem ülőhelyek nem állnak rendelkezésre a többlet-létszám fogadására.
Bár a COVID-időszak alatt temérdek cég építette le a maga irodahelyiségeinek terjedelmét, a karantén feloldásával és a return to office (RTO) parancsok kiadásával annyi eszük nem volt ezeknek a fenenagy istenembereknek, hogy gondoljanak az újfent kényszerűen ingázgató többlet-létszám elhelyezésére. Mint kiderült, egészen magától értetődőnek kezelték a kisebb irodák bérletéből automatikusan adódó tetemes pénzügyi megtakarítás tényét az újfent duplájára hízó irodista létszám időszakára is.
Ez a minden korábbinál szorosabb közelség az idegesítő és feladat-szabotőr kollégákkal, a főnökség és a produktivitás-technológiák egyre szorongatóbb kontrollja, illetve a bejárás követelménye keletkeztette hanyatló létszínvonal és eleve adott megélhetési válság gyilkos kombója soha nem látott feszültségek és ellenségeskedések hadszínterévé teszi a komplett munka társadalmát.
A Fortune cikke szerint a munkahelyi bullying, mint szidalmazás, bántalmazás és elviselhetetlen mikromenedzsment mértéke csak az idei év első negyedéve (január-március) során 21,5%-kal növekedett.
Az embertelen munkahelyek és főnökök a kikövetelt produktivitás-növekedés helyett az ellenkező irányba taszítják a munkahatékonyság nyikorgó szekerét. A Fortune számításai szerint a fokozódó menedzsment-terror kiesett produktivitás és igazolatlan hiányzás képében éves szinten 766 milliárd dollárt emészthet fel a vállalatok büdzséjéből. Meg is érdemlik.
Mivel az RTO-mandátumok hivatalosan is bevallott célja volt a munkaerő felmondásra kényszerítése, nyilvánvaló, hogy a megmaradt kevéske létszám kénytelen magára venni a kirúgottak vagy távozottak munkaterheit is. Ezzel pusztán egy probléma van: nemhogy a civilizálatlan munkahelyek gerjesztette lelki terror eleve megakadályozza a munkaerő brillírozását a klaviatúrák előtt, de mint kiderült az utólagos lekövetésekből, rendre a legszorgosabb és legértékesebb munkások mondtak fel a vállalati home office felszámolását követően, nem pedig azok, akik mindenféle alibi okokra hivatkozva elszabotálták a melót.
A munkahelyi mentális erőszak elszaporodása rendkívül erős korrelációt mutat a megkövetelt irodai jelenléttel: amely munkahelyek visszaparancsolták peonjaikat az irodákba, mellé tömeges kirúgásokat eszközöltek az otthon maradottakkal szemben, ott 67 százalékkal is megnövekedett a jelentett munkáltatói visszaélések száma. Idén január-március között minden egyes nap több mint 208 millió bántalmazást szenvedtek el munkahelyeiken az amerikai alkalmazottak.
A fojtó mikromenedzsment és zabolázatlan főnöki abúzus ráadásul nem kizárólagos tényezője a munkaerő mentális összeomlásának, becsatlakoznak ugyanis az egyre erőszakosabb politikai kardcsörtetések is az irodákba.
A 2024-es amerikai elnökválasztást megelőző hónapokban megkérdezett munkavállalók háromnegyede számolt be politikai alapú veszekedésekről a munkahelyeiken belül, melyek a motiváció erodálódásának egyes számú katalizátorainak bizonyultak.
A munkáltatói abúzus szabadulhatatlan csapdájába esett alkalmazottak 70%-a szerint fejétől bűzlik a hal, azaz kizárólag a menedzsment attitűd-változása vezethet a súlyos munkahelyi konfliktusok feloldásához. Akik hallani sem akarnak erről, hiszen az ő legfőbb hajtóerejük a kontrollmánia és az alkalmazotti állomány életenergiáinak elszipkázása.
Hála az égnek bár kissé lassan, de a munkáltató pszichopatákat is megérinti végre a változás szele. Ha ugyanis nem tanulnak meg kedvesebben bánni a kollégákkal, közvetlen elnyomás és egyre intruzívabb monitorozgatás helyett meghallgatni problémáikat és a teljesítőképességük akadályában álló mentális blokádokat feloldani, annak rendkívül súlyos következménye lesz a vállalati büdzsékre nézvést.
És a hatalom generálta egzisztenciális szorongatás egyre fokozódik, az igazi összeomlás csak eztán következik.
