Mintegy 50 éven keresztül nem akadt a nagyvilág polgárainak körében nagyobb félelem, mint egy esetleges atomháború (egyébként félig-meddig reális) veszélye. A kölcsönös megsemmisülés doktrínája szerencsére biztosította, hogy a II. világháború lezárásaként Japánra ledobott két atombomba után többé senki ne merjen komplett országok leradírozásával kísérletezni a nukleáris fegyverek bevetése révén.

Eme globális veszélynél érdekesebb kérdés, hogy maguk az emberek miért rettegnek annyira a radioaktivitástól. Lényegében az egész Föld bolygó folyamatosan bomló izotópok tengerében fürdőzik. Persze maga a bomlás sebessége össze sem hasonlítható egy koncentrált atomtámadás vagy csernobili tragédia erejéhez képest.

A legfőbb megfogalmazódó aggodalom egyértelműen a sugárzás hosszú távon kibontakozó veszélyeivel szemben szól. A médiában mutogatott torzszülött csecsemők, haldokló élővilág és rákban elhunyt áldozatok látványa valóban elrettentő erővel bír a széles plebs számára. Az átlagember félelmeit ráadásul egyes hatósági tekintéllyel bíró szervezetek is megerősítették. A US National Academy of Sciences által 1956-ban közzé tett értekezés szerint az ionizáló hatású radioaktív bomlás pontosan a dózisának megfelelő erősségű egészségromboló hatással bír. Azaz már a legkisebb, embert ért sugárzás is észrevehetően rontja az életminőséget.

Ahhoz, hogy megfelelő pontossággal vizsgálhassuk a hatását az emberekre, először is tisztába kell kerülnünk a radioaktív sugárzás néhány tulajdonságával. Nukleáris katasztrófa (pl. atombomba, atomerőmű-baleset) következtében az embert ért közvetlen sugárzás maga a robbanás következménye. Ám nem csupán ilyen létezik: az esemény után létrejövő radioaktív eső a robbanáshoz képest akár dupla mennyiségű izotópot tartalmazhat!

Kiváltképp nem elhanyagolandó faktor, hogy egy atomfelhő kifejlődése során a károk és halálos áldozatok 85%-át a bomba által gerjesztett lökéshullámok, valamint az explózió nyomán létrejövő égéshő keletkezteti. Csupán 15%-nyi veszély származik magából a rettegett radioaktív bomlásból.

Bár a megismerhető tényadatok alapján legalábbis kétségbe vonható, hogy a nagy energiájú koncentrált dózistól eltekintve a radioaktív sugárzás halálos veszedelmet jelentene az emberek számára, eme status quo-t sokáig nem merték kikezdeni. Sokkal fontosabb a hatalmasok számára a határozottság, a döntésképesség illúziója. Hogy készre sütött rettegni valót szórjanak az alattvalók elé, semmint hogy saját ismereteik hiányának beismerésével rombolják saját renoméjukat.

A kísérlethez, melyben végre pontot tehetünk az i-zotópra, kapóra jött a 2011-es fukusimai atomerőmű-baleset. Ennek „köszönhetően” élesben tesztelhették a korábbi dózis-modell helyességét.

A két kiadott könyvet és számos egyéb tanulmányt magával hozó vizsgálódás-sorozat eredménye egyértelműen az lett, hogy az évtizedekkel ezelőtt felállított küszöbérték nélküli lineáris modell nem állja ki a valóság próbáját. Érthetőbben: amennyiben nem ér el legalább rövid ideig kritikus mértéket, az ionizáló sugárzás nem jelent végzetes veszélyt az emberekre. Ide értjük természetesen a sugárzás nyomán akár évekkel-évtizedekkel később potenciálisan kialakuló mutációk és betegségek veszélyét is.

A legfrissebb ismeretek fényében a japán tudósok visszamenőleg is megvizsgálták a Hirosimára, valamint Nagaszakira ledobott bombákat túlélt személyek egészségi állapotát, várható élettartamát.

Kiderült például, hogy az atomtámadások túlélői a statisztikai előrejelzésektől eltérő élettartamot értek el. Ugyanis tovább éltek, mint az ország többi, atomtámadást megúszó vidékén. Egészen 1982-ig a várható élettartam folyamatosan az előrejelzések által mutatott szint felett tartózkodott. Az összehasonlító adatokból kiderült, hogy míg az átlag japán ember pontosan 85 év várható élettartammal rendelkezik, a sugárzási területeken élőknél a 88 évet is meghaladja ugyanez a szám.

Ellenőrizték a rettegett rákhalálozások statisztikáit is. Ráadásul 1958-tól egészen 2005-ig figyelték az adatokat, vajon a normálisnál magasabb szintű sugárzás tényleg hozzájárul-e a rákos daganatok kialakulásához?

Leukémia (vérrák) tekintetében valóban megnövekedett a korai betegség és elhalálozás veszélye, minden más ráktípusnál azonban minimális mértékben bár, de csökkent az előfordulások száma.

Nyilván, aki egy atombomba becsapódása során azonnali hatállyal elpárolog, vagy akit rövid idő alatt fatális mennyiségű sugárzás ér, teljesen menthetetlen. Az efféle áldozatok közé tartoznak például a csernobili atomerőműben a baleset napján szolgáló személyzet tagjai és közvetlenül a katasztrófa után az oltásra érkező tűzoltók is.

Akik viszont a normál szintnél hosszú éveken át magasabb ionizáló sugárzást kénytelenek magukba fogadni, esetleg efféle sugárzási zónák közelében élnek, nem kell komolyabban rettegniük a radioaktivitás ártalmas következményeitől. Hacsak valamilyen ipari katasztrófa következtében nem csúszik ki a kontroll az emberiség kezei közül…