De nem mindenütt ilyen aljas hányadékok a törvények ám! Róna Péter egykori New York-i bankigazgató mesélte, hogy az ő regnálása idején hogyan vezettek be egy új hitelkonstrukciót. Jobb, ha ezt közvetlen tőle idézem, hogy hiteles legyen:
Hosszú éveken át voltam egy New York-i banknak a vezérigazgatója. Ez egy olyan bank volt, ahol csak vállalati hitelezésekkel foglalkoztunk, de egyre inkább érkeztek fogyasztási jellegű kérések is a vállalatok alkalmazottaitól. Úgyhogy kénytelenek voltunk a hatósághoz fordulni, hogy engedélyezze, hogy mi is foglalkozhassunk fogyasztói hitelekkel (lakáshitelekkel elsősorban).
A New York-i bankfelügyelet azt mondta, hogy semmi akadálya, tessék nekünk bemutatni a javasolt szerződést, amit majd miután mi azt átnéztük, 100 utcáról behívott ember elé teszünk, hogy olvassák el, és felteszünk nekik ezzel kapcsolatban 50 kérdést. Ha 100 emberből 80 az 50 kérdésből 40-et helyesen megválaszol, akkor mehet. Ha nem, akkor a szerződésük elbukott.
Az átverés témaköréhez még: bocs, de én még életemben nem láttam sikeres és őszinte embert. Kivételek csak azok az 1%-ba tartozó elitek, akik eleve tetemes vagyonnal a kontójukon születtek. Ők megengedhetik maguknak az őszinteség luxusát anélkül, hogy csődbe mennének az igazságtól.
Emlékszem, ismerőseim kimentek lángost árulni Berlinben egy rendezvényre, kaptak egy placcot, de kiderült, hogy nincs víz. Szóltak az egyik helyi szervezőnek, aki hívta a tűzoltókat, összekötöttek egy csomó csövet, és 10 perc múlva lett víz. És mennyibe került? Csak legyintettek, hogy érezzétek jól magatokat! Magyarországon ez úgy ment volna, hogy kérvények, ellenjegyzések, elutasítások, kifogáskeresések, újabb papírok beadása, csak nehogy az ügyintézőnek valamiért felelősséget kelljen vállalnia, mert utáljuk a felelősséget.
És ez kinek a hibája? Az enyém? Aki még talán meg sem születtem, amikor ezen törvények nagyját meghozták?
Holott a felelősséget szeretni is lehet, ami egyben azt jelenti, hogy szeretem a fejlődést is. Szeretem önmagamat, szeretem a másik embert, szeretem a közösséget, ahova tartozom. Szeretem a megújulást, és támogatlak téged abban, hogy ha kitaláltál valamit, ami nekem soha nem jutott volna eszembe, akkor csináld meg. Én hozzáteszem, amire szükséged lehet, csak szóljál!
Nyilván így van, csak ehhez nem Magyarországon kellett volna születnünk, hanem az Én Kicsi Pónim rózsaszín mesevilágában.
Milyen furcsa, hogy amikor az átvert, becsapott egyének véletlenül hatalmat kapnak, olyan pozícióba kerülnek, ahol ők alkothatnak törvényeket, szabhatnak szabályokat, akkor ugyanolyanná változnak, mint akiktől korábban szenvedtek.
Ezt hívják úgy, hogy gyűlöletlánc. Ez a rendszer alapja.
A magyar ember boldogtalanságának egyik okozója az, hogy nem tudja érvényesíteni az akaratát a bíróságokon, mert a jogi folyamatok bonyolultak, elidegenítőek, kilátástalanok. Nemrégiben az egyik barátom… több százezer forintra megbüntették, úgy, hogy még csak ellenvetést sem tehetett. Onnan vette észre az egészet, hogy leemelték a pénzt a számlájáról… De miért a maximumra kellett őket megbüntetni, amikor egyszerűen csak elkevertek egy papírt? Mire a hölgy azt válaszolta: hát, tudja, hogy van ez, az adóhivatalok nem humánus helyek.
De gondolom ha jól megsegíti magát, akkor az Isten a pártjára áll még úgy is, hogy a hatalom viszi a házát. Legalább tökéletes nyugalomban és boldogságban halhat éhen.
Ez az egyik legfontosabb kulcs-bekezdése a könyvnek, és nem véletlen, hogy Csernus nem fejtegeti bővebben, mivel pusztán a karhatalom vérmes visszaéléseit soroló példák tömkelege megcáfolná a mindennemű aberrált egyéni felelősség-mantrája érvényét.
A külföldön élő magyar:
Tulajdonképpen miért is mész ki külföldre? A pénzért? Az nehéz ügy, ha csak a pénz motivál, és nincs meg hozzá a hit meg a szeretet. Régebben játszottam olyat, hogy amikor valakiről kiderült, hogy nem szereti a munkáját, akkor kiszámoltam, mennyi az órabére. Kijött, mondjuk, 10 euró. Hát, mondtam neki, 10 euró/ óra fizetség szív nélkül, az az olcsó prosti kategóriája. És az olcsó prostinak mekkora az önbecsülése? Semekkora.
Ha 10 euróért olcsó prosti, akkor jó magyar 800-as órabérért mi? Filléres k…a? Vagy nagy magyarként már nemes aktus a test áruba bocsátása gombokért?
Büszkén hangoztatom, hogy magyar vagyok, és nem csicska, nem másodrendű állampolgár. Ha a másik ennek ellenére másodrendű állampolgárnak tart, az az ő dolga, engem ez nem rendít meg. Nem foglalkozom vele, hogy más mit gondol rólam, mert az az ő dolga, én büszke magyar maradok külföldön is. Ilyen egyszerű.
Majd egyszer-kétszer beverik a pofáját a helyi nacionalisták, s akkor kénytelen lesz meggondolni magát. Nem csak a turbómagyarok lehetnek ám autoriter fasiszták, más országokban is megtelepszik ugyanez a réteg!
A pozitív magyar:
Ha megnézzük, itthon mennyire lassú és nehézkes egy-egy bírósági eljárás, mennyire áttekinthetetlenek a törvények, a jogszabályok, rögtön kiderül, hogy miért olyan rossz a közérzetünk.
Hát igen, de nyilván az én szorgosan gyakorolt egyéni felelősségemmel nyugodtan átírhatom az összes törvényt és jogszabályt.
Például a magyarok közül nagyon sokan egyetértenek azzal, hogy nem lehet igazán boldog az ember, ha nincsen gyereke, ennek ellenére alacsony a gyerekvállalási kedv, és a tervezett utódok közül is sok nem születik meg.
Magának mennyi van, Csernus úr? Talán azért marad alacsony a gyerekvállalási kedv, mert a rendszer nyújtotta lehetőségek, pontosabban azok hiánya nem érintkeznek a vágyainkkal és terveinkkel. Ugyanakkor a rendszer a maga törvényeivel, jogszabályaival és autoritásával ellehetetleníti az önálló tervezést és a független gondolkodást. Ezért végeredményben nem én döntöm el, mikor és mennyi gyerekem legyen. És akkor még nem is beszéltünk a népességfogyást garantáló intézkedések halmazáról, mint CSOK és babahitel. A rendszer a mi életenergiánkból táplálja magát, a hatalom az életerőnket szipkázza el, ezért nem marad időnk, energiánk, lehetőségünk a reprodukciós vágyaink kielégítésére.
A magyarok 66 százaléka alapjában véve úgy gondolja, hogy nem lenne szabad adót csalni, ezzel szemben 84 százalék mondja azt, hogy aki vinni akarja valamire, az rákényszerül, hogy bizonyos szabályokat áthágjon.
Tehát helyén van az erkölcsi érzékünk, viszont a rendszer megakadályozza, hogy ennek megfelelően járjunk el. A hiba nem az egyénekben van.
…A magyar emberek 70 százaléka azt válaszolta, hogy nem tud előre tervezni, szerintem viszont pontosabb lenne az a megfogalmazás, hogy nem mer tervezni. Holott… az önbizalmat csakis úgy lehet fejleszteni, ha tudatosan bevállalok bizonytalan, számomra új és ismeretlen helyzeteket, amelyektől félek. Az önbizalomhiányos embert azonban megakadályozza ebben két fontos tulajdonsága, a szeretetéhség és a megfelelési kényszer, ami szintén borzasztóan erős Magyarországon. Mit szól a környezet, mit fog szólni az apám, az anyám, jaj, nehogy ezt csináljam, mert akkor a fejemre koppintanak!
És ez rendszerint így is történik. Tán azt nem tetszett olvasni a Bibliában, hogy a tervezgetés az élet halála? Hogy ne gondoljatok a holnapra, hanem legyen meg minden napnak a maga baja? Hogy a madarak nem vetnek, nem aratnak, csűrbe nem takarnak, mégis megvan mindenük, ami a túléléshez szükséges?
Ha tehát tervezgetni szükséges minden ún. természetes akció véghez vitelét (mint szex, gyerekvállalás, vagy akár szimpla fedélhez jutás), az egyben az élet kimúlását is keletkezteti, mert nincs olyan ember a világon, aki a bizonytalansági tényezők ezreinek, sőt, millióinak felismerésével és erélyes kezelésével képes elnavigálni magát a rendszer aknamezőin!
Manapság kizárólag azokban az országokban marad magas a termékenység, amelyekben az előre tervezés követelménye kvázi nem létezik. Persze ennek megfelelően sokan születnek nyomorba, a gyermekhalandóság magasabb, stb. Összességében mégis pozitív a képlet. A tervezgető, számigáló, kérvényezgető, CSOK-kal meg babahitellel házaló társadalmak pedig haldokolnak, mert a hatalom ellehetetleníti a létezésünket a maga aberrált és elviselhetetlen törvényeivel meg jogszabályaival.
A bizonytalanság elkerülése azt jelenti, hogy a bizalmatlanság projekcióból származik, tehát nem a valóságra reagálok, hanem a saját belső világomat vetítem ki a környezetemre. Hogyha nem bízom magamban, akkor hogy is tudnék megbízni másokban? Ha viszont bízom magamban, akkor miért ne bíznék meg a másikban is? Ha kerülöm a bizonytalanságot, akkor görcsösen törekszem a rutinra, mert az eredményezi számomra a biztonságot. De ezzel meg azt érem el, hogy nem lesz önbizalmam, vagyis sem magamban nem fogok megbízni, sem a másikban, és ezzel kialakult az ördögi kör.
Pontosan a fordítottja igaz. Fiatalon szinte senkinek esze ágában nincs megkérdőjelezni a rendszert, a szülők, ismerősök, rokonok, hatalom igazságát. Viszont ahogy igyekeznek megfelelni ezeknek, láthatják az életük keserves romba dőlését. Mire reménytelenné válik létük, addigra kénytelenek lesznek feleszmélni a valóságra, hogy rútul átvágták őket.
A bizalmatlanság tehát nem projekcióból származik, hanem keserű tapasztalatokból. Az ember eredendő alapállása a bizalom, s ezt az alanyi jogú bizalmat játssza el a rendszer, ami akkor is halálra büntetget, nyaggat, terrorizál minket, ha mindent a kívánságainak megfelelően teszünk, gondolunk és cselekszünk.
Akad egy Kádár-rendszert leleplező dokumentumfilmben egy igen érdekes vonulat: konkrét személyes példákon át mutatták meg a rendezők, hogy tökmindegy, az ember mit csinál, semmit nem tehet azért, hogy megfelelhessen a rendszer követelményeinek, mivel a rendszer függetlenül a véletlenszerűen dobálgatott követelményeinek való megfelelési fokától automatikusan megbünteti, megsanyargatja, megcsonkítja, kifosztja őket. Teljesen mindegy, mit csinálnak, tökéletesen vagy nyögvenyelősen teljesítik a hatalom akaratát, automatikus jussuk a mentális, lelki és fizikai terror, amely alól nem menekülhetnek, sem nem nyerhetnek felmentést.
Nincs tehát egyéni felelősség a rendszerben, hanem a maga kénye-kedve szerint dobálgat minket a hatalom ide-oda, függetlenül magatartásunktól, erőfeszítéseink, önérdek-érvényesítésünk, törvényismeretünk fokától egyaránt.
Amit a jelenkori neoliberális, ún. szabály alapú világrend elhitetni kíván velünk, hogy a terror végleg megszűnt, hiszen mindent személytelen törvények és jogszabályok irányítanak.
Csakhogy mindez csupán ócska illúzió. A hatalom a maga törvényeit össze-vissza véletlenszerűen igazgatja, hogy elkerülhetetlen legyen a büntetés. Az anarcho-diktatúra jegyében nem azt büntetik, aki szabályt sért, hanem a profitmaximalizálás jegyében büntetéseket kell kiróni, s a jogszabályokat úgy manipulálgatják, hogy az elvárt mennyiségű bírságot és lakosságot elrettentő börtönbüntetést lehessen kiróni.
Ezzel párhuzamban a hatalom képviselői bármikor személyes érdekeiknek megfelelően mentességet utalhatnak ki egyes törvények és jogszabályok betartása alól a maguk által kedvezményezetteknek, tehát a törvényi szabályozás semleges és objektív volta is egy mocskos állati hazugság.
Összefoglalva tehát: szart sem ér az egyéni felelősség, mert a rendszer függetlenül a személyes életvitelemtől azt tesz velem, amit akar, kizárólag a fizikai formában megnyilvánuló terrortól tartja vissza magát. Viszont ha meg akar büntetni, tönkre akar tenni, öngyilkosságba akar kergetni, akkor a rendszer által rám oktrojált sorsút gyakorlatilag elkerülhetetlen, s kizárólag az isteni oltalom részesíthet engem az életem megkímélésében.
Ha nem jön össze, nem gond, mert ha valami nem sikerült, az nem kudarc. A nem jött össze azt jelenti, hogy megtettem mindent, amit tudok, és amiben hiszek. A kudarc az, amikor nem tettem meg mindent.
Milyen kár, hogy mindez a kizárólag eredmény alapon ítélkező rendszert egyáltalán nem érdekli. De gyakorlatilag semelyik más intézményt sem.
A munkahelyek is leszarják, milyen keményen dolgozol, félkezűként és féllábúként is tolod a melót, ha nincs meg határidőre az elrendelt darabszám, akkor fel is út, le is út! Aztán majd elgondolkodhatsz az erdő közepén, pucér segged az égnek meresztve, hogy érdemes volt-e kéz és láb nélkül születni.
Ha nem tudja a rendszer parazitikus módon elszívni az összes energiádat, akkor haszontalan élősködő vagy számára.
Ha tehát nem jön össze valami, az rosszabb, mintha nem is próbálkoznék, hiszen utóbbi esetben élhetek még önfeledt agyhalott zombi életet egy erdő szélén, de előbbi esetben a társadalom megvetett páriája leszek, aki „csak magának köszönheti”, hogy elbukott a létjogosultságért vívott harcban.
Csernus persze bármit megírhat saját magára nézvést következmények nélkül, ígyis-úgyis csordogál neki néhány milla jogdíj az agyrothasztó szófosásaira.
Ezzel szemben a nem sikerült dolgok után jól alszom, nyugodt lelkiismerettel, mert ami emberileg lehetséges, azt megtettem, nem tudtam ennél többet tenni. Nem sikerült? Nem. Na és? Ember tervez, Isten végez.
Ember tervez, Isten végez: akkor mégsem én vagyok a felelős?
Ez a magatartás közösséget formál, mert onnantól kezdve örülök a mások sikerének, és egy idő után a hasonló a hasonlót megtalálja. Ezt úgy nevezik, hogy a vonzás törvénye.
Ami egy ezómezó baromság, és semmi köze a valósághoz.
A hősies magyar:
Magyar emberként hazamész, hogy ezt az érzést és ezt a hitet megoszd azokkal, akik itt búslakodnak. Felismered, hogy te így jól érzed magad a bőrödben, és mivel neked fontos a szomszéd, aki szintén magyarul beszél, fontos az apád, az anyád, a nagyapád, az unokatestvéred, a nagynénéd, át akarod adni nekik is ezt az erőt. Meg akarod mutatni nekik, hogy lehet így is, mert akkor az ő életük is szép lesz, ők is tele lesznek energiával, és tudnak majd mosolyogni.
Ehelyett ők húznak le téged magukhoz a posványba, lásd rákok a vödörben effektus.
Manapság gyakran elfelejtjük értékelni, amink van, nem vagyunk rá büszkék, mert mindig alkalmazkodni akarunk a szomszédainkhoz, meg másokhoz. Minek? Mindenünk megvan, csak az önmagunkba vetett hitünk hiányzik.
Meg a kezdőtőkénk, meg a lehetőség, meg a rendszer jóváhagyása. És nem akarunk alkalmazkodni, hanem a túlélés érdekében elengedhetetlen a hozzárothadás ehhez az ún. társadalomhoz.
Az ’56-os forradalom mégis pozitívan él a magyar nemzeti emlékezetben, mert akik részt vettek benne, úgy érezték, muszáj kitörni az adott helyzetből. Egy olyan új állapotot próbáltak megteremteni, amiben érdemes élni, és ezért felvállaltak mindenféle kockázatot, a veszteséget is.
Aztán mégis mire mentek vele? Nem-e úgy van, hogy kard által vész, ki kardot ragad?
