A Nobel-díjasaink szinte egyike sem Magyarországon élt, mikor elnyerte a kitüntetését. Sőt, elég jelentős hányaduk zsidó származású. Plusz ama delúzióba ringatja magát Csernus, hogy mondjuk a Rubik-kocka feltalálása vagy a magyar válogatott győzelme egyben az én lelki állapotomat is automatikusan feljavítja.
Ám ez egy fals analógia, mondhatni délibáb. Az én lelkemet az boldogítaná, ha volna lehetőségem személyesen megvalósítani ama terveket és vágyakat, amelyek abszolválásától a teddimacijaival házaló rendszer megfosztott. Továbbá nem rajongok sem a Rubik-kockáért (bár elismerem, kedves találmány), sem a fociért. A túró rudi meg nem feledteti velem a depresszív valóságot, amely körbe vesz. Hát ezért. Ahogy Hamvas Béla mondja: az igazság nem ad kenyeret, ugyanígy Puskás öcsi nem reprezentálja a többségünk teljesítményét és boldogságát. Nincs közünk hozzá. Azt se tudja, ki vagyok, ahogy 9 millió 999 ezer másik hasonszőrű honfitársamat sem ismerte soha személyesen halála előtt.
Következő téma: miért nem szereti a magyar a munkáját? Itt Csernus a rég megbukott mindfulness attitűdöt kapja elő: lásd meg a legjobbat a körülményeidben, és máris minden csodássá válik!
Ha búvalbélelt vagyok, akkor úgy látom magam, ahogyan a szólásmondás is tartja: szegény embert az ág is húzza. Akkor úgy érzem, hogy a környezetem bánt, kihasznál, megaláz. Akkor én vagyok a szegény, szerencsétlen áldozat, nekem úgysem fog sikerülni soha semmi, bezzeg másoknak! Én nem vagyok szerethető. Én olyan ügyetlen vagyok! Én ehhez nem értek. Engem mindenki kihasznál és be akar csapni. Persze, mert ők csókosok, én meg megmondom a véleményem. Bezzeg ha én is csókos lennék, én is sokra vihettem volna, a rohadt anyját a rendszernek meg mindenkinek! A rendszert szidni nálunk a legélőbb hagyomány. A szél nálunk mindig szembe fúj.
Ezek az emberek azonban elfelejtenek egy fontos dolgot: hogy csak azt lehet kihasználni, háttérbe szorítani, elnyomni, aki hagyja magát. Amint nem hagyja magát, abban a pillanatban minden megváltozik.
Persze, belekerül a koporsóba. Ha már szél, meg szembe fúj: öreganyám szokta mondani, kiváltképp amikor a rám is oktrojálni kívánt korrupt és megalkuvó viselkedését próbálja valamilyen úton-módon igazolni, hogy széllel szemben nem lehet pisálni. Na ez a mondás a kötelező érvényű vezérelve a modern magyarságnak. Aki nem így viselkedik, azt szépen ki is csinálják.
Ezután ismételt megerősítése következik a magyarok boldogtalanságának, ami kapcsán Csernus felidézi, hogy bezzeg a finnek (nyilván saját bevallásuk szerint) a világ legboldogabb nemzete. Pusztán egyetlen tényező hibádzik: hogy lehet, ha annyira boldogok a finnek, hogy náluk a világon az egyik legmagasabb a depressziós és antidepresszánsokon vergődő népesség aránya? Nem lehet, hogy a finnek inkább önbecsapásban képviselik a világ élvonalát?
Azt látom, hogy akik kiállnak magukért, mind racionális, mind érzelmi szempontból, és vállalják a konfliktusaikat, azok jól érzik magukat a bőrükben. Azoknak pozitív a kisugárzásuk. Ehhez képest mi, magyarok, kiállunk magunkért?
Én is a magukért kiálló meg konfliktusaikat vállaló hajléktalanokat, börtöntöltelékeket, politikai hullákat látom legpozitívabb kisugárzásúnak. Körülük ugyanis már lemállott az a fertelmes hazugság-máz, amelyekkel a Csernus-félék fertőzik a nép elméjét.
És sokkal inkább azt látom, hogy kollektíven zajlik a felelősség előli menekülés, és annak a hangoztatása, hogy nem én vagyok a hibás. Megaláznak, kihasználnak, összeesküsznek ellenem – de azt vajon kimondjuk, hogy ezért én vagyok a hunyó? Nem.
Egyirányú a viszonyrendszer, nem szükséges az én egyetértésem a megalázásomért, kihasználásomért. Lásd megint a „miért ütöd magad” példázata. Az ember egyénileg tehetetlen a rendszerrel szemben. Vagy korrumpálódik és megrohad, akkor jut neki is a cupákból, vagy széllel szemben pisál, s akkor földi pályafutásának itt és most vége szakad.
Hogyha egy populációban egyre többen lesznek olyanok, akik felelősséget vállalnak, akkor megváltozik minden. Ha a közösség tagjai elkezdenek felelősséget vállalni először a saját életükért, a saját konfliktusaik menedzseléséért, az érzéseik kimondásáért, annak felismeréséért, hogy képesek bátornak lenni, akkor az egész népnek megváltozik a kisugárzása.
Legyetek bátorak ugye. Mily sokat javult a nép kisugárzása e felemelő rigmusokat követően!
Ezután esik szó a magyarok norma -és szabálykövetésének katasztrofális hiányáról, melyet Csernus a gyorshajtás példájával illusztrál. Véleménye szerint száz kilométeren az ember néhány percet, legfeljebb negyed órát nyer. Hát én ezt megcáfolnám.
Dolgoztunk anno egy apja nyomán százmilliókat öröklő gyökérnek, aki olyan hülye volt, hogy félúton hazafele lefulladt az autójával, mert elfelejtett tankolni. Úgyhogy utána mentünk egy szép kövér kanna benzinnel, de ellentétben vele én betartottam a közlekedési szabályokat. Miután nagyjából 15 perccel a nyaralójától (melynek felújításán melóztunk) való távozta után hívott fel minket, már azt hittem, én gurulok rossz fele, amikor 45 perc elteltével és alig néhány kilométerrel Füred előtt sem bukkantunk a járművére. Aztán újabb kb. öt perc múlva előkerült. Saját bevallása szerint 180 km/órával repesztett végig a főúton, ezzel majdnem 60 kilométert tett meg (Badacsonytól Füredig). Tehát száz kilométeren simán másfél órát nyert volna, ha nem robban le.
Ráadásul a normaszegők nem egyenlőek a hatalom nélküli prolikkal, az szeg visszaeső módon szabályokat, akinek van erre módja. Ismeretes a bölcsesség: ha egy szabálysértés bírsággal sújtandó, azt jelenti, hogy a gazdagoknak legális.
Eztán Csernus a már számtalanszor megcáfolt közlegelők tragédiájával példálózik, ez szóra sem méltó, majd egy igazán vérforraló baromságot ereget el az ötödik fejezet végén:
Magyarországon mind a racionális, mind az érzelmi felelősségvállalás szintje alacsony, ez pedig fokozza a belső lelki terheket, mert ha én nem vállalom be, hogy ezért vagy azért én vagyok a hunyó, hanem másokra mutogatok, akkor feszült leszek. A feszültség negatívan hat rám, a boldogságérzésemet jelentősen csökkenti, a dühömet fokozza, miközben az idő múlik, és még mindig nem született meg a megoldás. Ezzel szemben hogyha kimondom, hogy valamit elrontottam, benéztem, hibáztam és elbuktam, és vállalom a következményeit, akkor megnyugszom.
Először is, nem mindenért én vagyok a hunyó. De játsszunk el a gondolattal: ha mégis így van, és hibámat, mulasztásomat bevallom, nemhogy megnyugodni nem fogok majd, de a hatalom elkezd halálra büntetgetni, a környezetem pedig a bevallásomat felhasználja majd ellenem a további taposásomra.
Tudniillik az én esetleges hibabelátásom a többiek működését semmilyen mértékben nem befolyásolja, Ha megtöröm a csendet, és belátom, hogy a saját bűnömből, mulasztásomból sikerült elrontanom az életemet, akkor a tomboló csürhe máris veti rám magát a következő mantráival:
„Áhá! Mindig is tudtuk, hogy veled van a gond, benned van a hiba! Most már nem hivatkozhatsz a külső körülményekre, nem mondhatod, hogy mi hátráltatunk, akadályoztatunk téged! Most már te is belátod, hogy magadnak köszönheted a sanyarú sorsodat! Mi meg mostantól azt teszünk veled, úgy lehetetlenítjük el és tesszük pokollá az életedet, ahogyan akarjuk! Hiszen mindenért te vagy a felelős!”
Sajnos Magyarországon jellemzően kizárólag az eredményt nézzük, nem azt, hogy amögött mennyi munka rejlik. Emiatt ébred az emberekben irigység, féltékenység, holott mindkettő rettenetes, romboló érzés.
Mert csakis az eredmény számít. A bank sem kérdezi meg tőled mint devizahitelestől, hogy milyen keményen gürcölsz, csak azt, hogy nálad van-e a suska. És ha nincs, akkor repülsz az utcára.
Már iskolában is megtanítják nekünk, hogy lóf***t nem számít az erőfeszítés. Amikor a frusztrált tanár büntetésből mindenkinek egyest ad a dolgozatára, ezt haza viszi minden gyerek, akiknek szüleit viszont egyáltalán nem érdeklik a körülmények, meg hogy mindenki más is karót kapott, te meg leszel büntetve!
Kizárólag az eredmények beszélnek. Szart sem ér sem az erőfeszítés, sem a szándék.
„A Himnuszéneklő magyar” című fejezetet skippelném, itt Csernus szerint valami másféle himnuszt kéne a magyarságnak találni, valami felemelkedettebbet, magasztosabbat. A probléma csupán, hogy korábban a Himnusz átírására számos kudarcos kísérlet történt (legutoljára Rákosi kívánta a maga képére formálni azt), végül mindenki jobbnak látta így hagyni.
Amin viszont fennakadt a szemem, az a következő mondat:
Annak idején Mózes felment a hegyre, megkapta a tízparancsolatot, levitte a kőtáblákat, és a népe életében elkezdődött egy új korszak.
Csernus bizonyságot tesz arról, hogy bár van mersze a Bibliával példálózni, egyáltalán nem is ismeri az írásokat.
Először is, Mózes kőtáblái nyomban ripityára törtek, amint meglátta Áron papot és a komplett zsidó népet az aranyborjút imádni. Olyannyira nem kezdődött eztán új korszak, hogy mind a sokszáz bálványimádót a föld nyelte el. Aztán Mózes kénytelen volt visszabattyogni a hegyre, ahol immár az Isten által előkészített kőtábla helyett saját magának kellett újból kifarigcsálnia a törvényeket, amin egész éjszaka dolgozott. Ezután hosszú hónapokig a nép lázongó elégedetlenségével kellett szembe néznie, végül Isten 40 évnyi céltalan kóborlásra kényszerítette őket a sivatagban, mert ki kell halnia ama nemzedéknek, amelyet hiába vezetett ki Mózes Egyiptomból, folyton lázongott és elégedetlenkedett.
Végül maga Mózes is megkapta a jól megérdemelt büntetését, amikor egy sziklát botjával megpiszkálván vizet fakasztott a népnek, s azt mondta, ezt ő csinálta, nem pedig Isten. Isten ezért megtiltotta részére, hogy a Kánaán földjére beléphessen.
Hát persze, csak úgy csettintésre elkezdődött egy új korszak Mózes kőtábláitól, amennyiben a mintegy negyven évre kiterjedő lényegtelen részleteket figyelmen kívül hagyjuk. Ja és semmiféle új korszak nem kezdődött el, a Kánaán földjére tért zsidóság csakhamar újból felélesztette az aranyborjú-kultuszt, melyből végül a többek közt csecsemőégetést megkövetelő Baál és Moloch-imádat keletkezett.
„A felelősségteljes magyar” fejezettel folytatjuk a szemlét:
Ha önmagamért felelősséget vállalok, akkor a következő szintet az jelenti, amikor elkezdek a közösségemért felelősséget vállalni. Amikor külföldön megkérdezik, honnan jöttél, és kimondom, hogy Magyarországról, abban a pillanatban felelősséget vállalok azért a közösségért, ahol élek. Semmi nehéz nincs ebben.
Szóval innen ered a kollektív bűnösség elve. Már bocs, de én, pláne külföldön nem vállalok felelősséget semelyik más magyar ember viselkedéséért.
Amikor reggelente kilépek az utcára és indulok a dolgomra, akkor is legyek bátor kihúzni magam, meg amikor be kell fizetni az adót. Sok ilyen helyzet adódik az életünkben. Amikor kórházba kerülünk, ott nagyon könnyű szidni a rendszert, mint ahogy az iskolát is sokkal könnyebb szidni, mint tanulni. Sokkal egyszerűbb másoktól várni a megoldásokat, de hogyha mindenki megteszi azt, ami a saját kompetenciája és lehetősége, akkor minden megváltozik.
Na ezek azok a mantrák, melyek ellehetetlenítik a változást. Az ilyenek miatt kényszerpálya az élet, amin nincs mód változtatni. Nem lehet vitát kezdeményezni az adófizetés filozófiájának miértjéről, hogyanjáról, pláne a mértékéről. Persze hogy könnyebb az iskolát szidni, mint tanulni, de azt már nem hajlandó a Csernus bontogatni, hogy mit kell megtanulni? Mi haszna és értelme van annak a tananyagnak, melyet a rendszer szigorú büntetés és szankciók terhe mellett elménkbe plántál?
Csak működj, mint egy automatizmus. Egy agyhalott biorobot. S közben mosolyogj, mint egy debil. De ne feledd, hogy mindenért öntudatlanul is te vagy a felelős, ami a külvilágban zajlik!
Egy betegség kialakulásának vannak intő előjelei. Bemegy az ember a szakorvosi rendelőintézetbe, és ott azt mondja az orvos, hogy hát, kedves uram, önnek magas a vérnyomása, ezért ha nem szedi ezt a gyógyszert, akár sztrókot vagy szívinfarktust is kaphat. Mit gondol erről az illető? Hogy majd ő megmutatja! Azért sem szedi a gyógyszert, mert minek? Aztán öt év múlva ott áll sztrókkal vagy szívinfarktussal.
Okkultista ráolvasás. Mi van, ha a doktor halálfélelmet gerjesztő mantrája keltette benne a sztrókot? És ha nem járult volna a hentes és mészáros orvoshoz, a mai napig kutya baja nem lenne, élhetne boldogan?
Bekerül a kórházba, olyan körülmények közé, amilyenek manapság vannak, és szidja a rendszert, hogy milyen borzasztó az egészségügy helyzete. De közben eszébe fog-e jutni, hogy vajon ő megtett-e mindent a betegség megelőzéséért, amikor annak idején a kóros folyamat elindult? Mert akkor kiderülne, hogy nem. Nem szedte a gyógyszereket, nem figyelt magára, tovább stresszelt felesleges dolgokon ahelyett, hogy megtanulta volna a megfelelő stresszkezelési technikákat.
Ezzel csak az a probléma, hogy sok más országban ugyanúgy nem tanulják meg az emberek a házi stresszkezelési technikákat, mégis meggyógyítják őket a kórházban. De azért van remény, mert a nemzetközi egészségügyi rendszerek is kezdenek lassacskán lezülleni a magyar szintre, mi mutatjuk számukra az utat.
Az otthoni egészségmegőrzés szélhámosságáról pedig a COVID-ármány kiválóan lerántotta a leplet: ha merészeltél önálló és autonóm módon utána járni a betegség gyógyítása leghatásosabb módozatainak, egyből törte rád az ajtót a TEK, és még örülhettél, ha nem öntöttek betoncsizmát a lábadra!
Ez az egyéni felelősség vs. hatalom ukázainak való feltétlen engedelmesség skizofrén dichotómiája természetesen a továbbiakban sem kerül feloldásra Csernus által.
Szerintem ilyen egyszerű lenne az is, hogy a szomszédom szép háza láttán nem elkezdek mérgelődni, hogy miből futotta neki rá, hanem leülök vele beszélgetni, és meghallom, hogy éjt nappallá téve dolgozik ő is, a felesége is, és nincs egy szabad hétvégéje már régóta. Ezzel szemben én már régóta nem dolgozom túl sokat. Ennyi…
Tegyük fel, hogy mellettem jobbról is, balról épül egy-egy szép ház. Ezzel megszépül a környezetem, és egyszer csak rájövök, hogy hűha, az ingatlanom ára emelkedik! És irigykedés helyett elhatározhatom, hogy odahívom a Petit meg a Józsit, akik értenek a kőművesmunkákhoz, aztán együtt, kalákában rendbe tesszük legalább a homlokzatot. Ez a fajta gondolkodás hozzásegít a modern nemzettudat kialakulásához.
Anno 2005 környékén, mikor kertes családi házakkal bíró utcákba költöztettek be cigányokat, vagy épp fordítva: cigányok mellé költöztek módosabb (általában devizahiteles) családok, azok ama mantra mentén kezdték gyűlölni a cigányságot, illetve a mellettük élő szegényebb magyarokat, hogy az ő nyeszlett, koszos putrijaik lerontják a mesés ingatlanjaik értékét. És tessék a szegényeknek eltakarodni a burzsoázia utcáiból. Na ennyit az irigykedésről. Olykor biza nem a szegények irigykednek a gazdagokra, hanem a gazdagok a szegényekre.
