Az emberek azért nem hajlandók szaporodni, mert a rendszer hazudozásaival ellentétben semminemű kontrollal nem bírnak a maguk élete felett, hanem tökéletesen a hatalom igényeitől és annak kiszolgálásától függnek. A nyílt színi erőszakterrort, amely által a rabszolgatartók rabszolgáikat, a vérszomjás katonák ellenségeik asszonyait tömegével „megtermékenyítették”, felváltotta ezernyi meg ezernyi törvényi paragrafus, jogszabály meg elvárás arról, hogyan legyen kötelező mindenkinek a hálószoba falán belül együtt él(vez)ni.
De nem ez a fő baj: a törvények szövevényes hálójának minden pontja kihatással van az összes többire. Tehát odahaza a hálószobában nem csak azért nem potyognak kifelé tucatjával a csecsemők, mert nehogy az asszony nemi erőszakot kiáltson vagy elnevesse magát, hogy nem tetszik neki a férfiúi célszerszám mérete, mert ő bohém egyetemi évei alatt látott már nagyobbat is. Hanem az ezernyi törvényi tilalom, bírság, napi szintű kiszolgáltatottság és létfenntartási kényszer (az általam rendre emlegetett egyetlen kimaradt munkanapra az éhhaláltól és egyetlen befizetetlen csekkre a hajléktalanságtól) egész egyszerűen tökéletesen megakadályozza, hogy bárki is a bizalmát helyezze úgymond az életbe, továbbá önfeledten tudja élvezni ama pillanatokat, amelyek végül a vágyott babák kipottyanásához vezetnek. Az ugyanis következmény, nem pedig öncél.
Akik nyakló nélkül szaporodnak, azok soha nem gondolkodnak a másnapi betevőn, pláne nem azon, hogy miből tartsam majd el a gyereket. Csakhogy az ilyeneket újabban az ostobaként bélyegzés mellett a törvényi béklyók ugyanúgy sújtják, mint eleve a totális bizonytalanság fojtogatása alatt sínylődő embertársaikat.
Például a mai világban már roppant precízen be van szabályozva, hogy milyen körülményeket kötelező biztosítani a babának, miféle oltásokkal szükséges őt tömködni, hol kötelező őt megszülni. Minden egyes (és mégegyszer: nem néhány, hanem több ezernyi) törvény és jogszabály az egyén önrendelkezésének egy-egy darabkáját elveszi, és ezek együttes hatása voltaképp a totális magatehetetlenség állapotát keletkezteti.
Ezért mondom, hogy a rendszerfüggőség végett nem szaporodik a fiatalság. Nehéz e kérdés kapcsán igazságot tenni, mert szabályozások és felügyelet híján valószínűleg a mai napig elhalálozna a csecsemők és gyermekek fele, mielőtt megérnék a felnőtt kort. Ugyanakkor ez a világ, ily körülmények közepette totálisan élhetetlen. Kiváltképp azért, mert egyáltalán nem vizsgálja mondjuk az áldozatai erkölcsi és morális érzékét, hanem totál mechanikusan és robotikus módon a törvény betűjét tartja kizárólagosan szóba jöhető rendezőelvnek a társadalom irányítására.
Ezért aztán a temérdek keserű tapasztalataikat követően, melyeket generációs ellentétek és lakhatási válságok is bőszen tarkítanak, a fiatalok egész egyszerűen feladják próbálkozásaikat a családalapításra, és megjegyzem, e folyamat szinte soha nem tudatos döntés következménye! Meg lehet látni, hogy „karrierje” kezdetén a legtöbb fiatal átlag 2,5-3 közti számú babára vágyik, ami egy nagyon egészséges mértékű népességnövekedést tenne lehetővé. Mire 1-2 évet lehúznak az ültetvényen, ez a tervmennyiség 2 környékére redukálódik. Akik vakmerő módon behoznak ebbe a világba 1 darab babát, majd tapasztalják „balga döntésük” következményeit, végül kiégetten mondanak le a maradékról.
A totális rendszerfüggőség következménye, hogy csecsemőinket nem magunknak szüljük, hanem az állam bácsinak, aki olyan jellegű jótétemények átadását lengeti be részünkre (pl. fedél), amelyek hajdanvolt szebb korokban alanyi jogon, akár ingyen jártak.
Mivel a rendszer totalitárius kontrollt gyakorol napi életvitelünk felett, hiába teszi mindezt jobbára erőszakmentesen, az önálló élet lehetőségét csírájában fojtja el, mégpedig szellemi szinten. Azaz az emberek hitét és lelki erejét számolja fel ez a rendszer, ami gyakorlatilag nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy az ember előre kalkulálható következmények nélkül belevesse magát egy két évtizedes projektbe, amiből kiszállni útközben nem lehet.
Most viszont az emberek rendszerkényszerből számigálnak, majd ama következtetésre jutnak, hogy túl sok a bizonytalanság egy ekkora béklyó bevállalására. A keresztény-konzervatív családmodell csak fokozza a válságot, mivel az ismeretlenbe való beleugrás feltételeit még tovább redukálja, továbbá megakadályozza egy modern kívánalmaknak eleget tevő társadalomszervezési módozat kibontakozását. Emellett az egymásnak örök esküt fogadó áldozatok nemi szerveit is központi kontroll alá vonja.
A szigorú monogám házasság semminemű viszonyt nem ápol az Isten és a Biblia rendjével, mivel a Bibliában nincsen szabályozva az el nem kötelezettek együttléte, továbbá nem áll tilalom alatt a poligámia. A monogámiát rendre ama birodalmak uralkodó osztálya érvényesítette az emberiségen, amelyek kívánták a férfiúkat ágyútölteléknek besorozni, a lányokat meg szülőgépekként a császár szolgálatába állítani.
A hatalom rendre arra hivatkozik, hogy ő csak a közjót szolgálja az emberiségellenes törvényeivel meg büntetgetéseivel, ám tényszerűen fogalma sincs, nem is kíváncsi arra, mi volna az embereknek jó. Az elit úgy gondolkodik, hogy amit mi kitalálunk az ostoba fejünkkel, az automatikusan mindenki részére mesés lesz, hiszen mi vagyunk az uralkodó istenemberek, kiknek szava egyenlő a megcáfolhatatlan igazsággal. Ez a fajta dehumanizációs mechanizmus minden rendszerben ugyanaz, pusztán az akaratérvényesítési módozata változik.
Hatalmas tévedés továbbá, hogy az emberek egy kapitalista társadalomban saját magukat tartják el, illetve a maguk megélhetéséért és jólétéért munkálkodnak. Az emberek kizárólag a kivételezett tőkés réteget kénytelenek szolgálni, a maguk kezdeményezésére az égvilágon semmit nem csinálhatnak, olyannyira, hogy az utcán limonádét áruló kisgyerek jelenléte illegális fekete munkának minősül, s ugyanez igaz a nem alkalmazottként vagy bejegyzett vállalkozókként tevékenykedő felnőttekre.
Amely országokban továbbra is magas a szaporulat, ott az állam nem szól be közvetlen az emberek életébe, ugyanakkor nem is segíti őket. Az emberek magukra vannak utalva, kénytelenek kézzel eszkábált bádogkunyhókban lakni, halászni, vadászni, vagy kertet művelni. Nem megy be hozzájuk a védőnéni, hogy ellenőrizze, hány mesekönyve és játéka van a gyereknek, hanem azok egymással szocializálódnak, hiszen születésüktől fogva ajtó és ablak nélküli bodegákban élnek. Nyugaton a licenc nélkül halászókat súlyosan megbírságolják, a fűtetlen vagy padló nélküli lakásba született gyermekeket elveszik családjuktól. Ilyen közegben nem lehet nulláról indulni.
Félreértés ne essék: sem a tökéletes magukra utaltság és nyomor, sem a totális kontroll szavatolta viszonylagos anyagi jólét nem kedvez a gyermekek lelki fejlődésének. De első esetben mégiscsak jönnek a babák, másodikban már jóval kevésbé.
A rendszer által erőszakkal ránk oktrojált legförtelmesebb hazugság, hogy urai vagyunk a saját életünknek, és kizárólagosan egyéni felelősségünk határozza meg, mire vihetjük. Valójában életünk minden aspektusát egy szűk uralkodó kaszt kontrollálja, egyre inkább tisztán szellemi eszközökkel a fizikai fenyítés helyett. De amit nem hagy kifejezetten jóvá, annak abszolválására esélyünk sincs.
A mindent kontrollálni kívánó paternalista állam érdekes skizofréniában vergődik: az általam gyakorta emlegetett „lehetetlen abszolválására is képes fogyatékosok” mintamodelljét forgatják a fejükben. Szerintük az emberek nem tudják, nem is tudhatják, mit akarnak. Viszont a mi ukázunkra már eleve teljesíthetetlen feladatok abszolválására is alkalmasak, csupán a répa-bot analógia mentén szükséges őket a megfelelő irányba terelgetni a büntetgető törvényekkel meg jogszabályokkal. Tehát az emberek tökéletesen magatehetetlenek és fogyatékosok, mégis akármit képesek végrehajtani, amire utasítjuk őket.
Mi van, ha épp az ellenkező véglet az igaz, s ezzel persze az államhatalmak egyáltalán nem akaródznak számolni? Mi van, ha az emberek többsége valójában nagyon is jól tudja, miben állna egy részére tökéletes elégedettséget és legalább részleges boldogságot nyújtani képes élet ígérete, tudnának előre tervezni, hittel és bizalommal fordulni az élet felé, sőt, még a nagy többség erkölcsi-morális érzéke is teljesen rendjén van?
Viszont számolnak, gondolkodnak, bújják az összeférhetetlen jogszabályokat, szenvedik el sorra a traumáikat a betarthatatlan és elviselhetetlen törvények, protokollok, illemtanok, álmaikat szétzúzó iskolarendszer és reményeiket eltipró munkaerőpiaci realitások következtében, majd ezek nyomán jutnak a gyakorlatilag elkerülhetetlen konklúzióra, hogy hiába végeztem színjelessel az iskolában, szórogattam ki száz önéletrajzot, terveztem már érettségi előtt négy gyereket, ilyen körülmények közepette és ily feltételek között egész egyszerűen képtelen vagyok teljesíteni a rám rótt elvárásokat? Mert életem legalapvetőbb aspektusainak kontrollját sem magam gyakorolhatom, hanem mindenben a rendszer fejesei határoznak helyettem. Kezdve azzal ugye, hogy miféle meddő és értelmetlen információtengert plántáljak kötelező érvénnyel a fejembe.
Mi van, ha ez a valóság? Amit nyilván a rendszer soha nem ismerne el: hogy igenis rendelkezünk majdnem mindannyian józan ítélőképességgel, előrelátással, elégséges intelligenciával, de a rendszer a maga rigid és elviselhetetlen mikromenedzsmentjével olyan követelményeket ró ránk, melyek a magunk szubjektív életlehetőségei mentén tökéletesen ellehetetlenítenek bennünket?
És ily körülmények közepette – mégegyszer kiemelném, hogy nem tudatos döntés szerint – más lehetőség nem is marad számunkra, mint a feladás.
E tényen semminemű állami intervenció nem változtat. Ráadásul a CSOK és babahitel nem egyéb, mint bújtatott agglegényadó: e konstrukciókkal úgy megdrágították az egyedülállók és gyermektelen fiatal párok lakásvásárlását és bérlését egyaránt, hogy egyébre nem is marad esélyük: vagy nemi szerveik tulajdonjogát áthelyezik a magasságos miniszterelnök úr kezébe, vagy ott rákosodnak el az anyjuk lakásában – már ha van hol lakniuk egyáltalán, és nem vitte el otthonukat 2008 után a bank.
Ha pedig mindenki Isten adta kötelessége a nyakló nélküli gyerekgyártás, akkor szeretném a mélyen tisztelt keresztény-konzervatív képmutatók figyelmébe ajánlani Jézus Krisztus szavait, miszerint:
Mert ímé jőnek a napok, melyeken ezt mondják: Boldogok a meddők, és a mely méhek nem szültek, és az emlők, melyek nem szoptattak!
A globális populáció válságának gyökéroka tehát az emberiség teljes körű materializációja, aminek köszönhetően az örömből és bizalomból új életet táplálni szándékozó egyedek kirostálódnak, s maradnak a személyes anyagi haszon okán magukból 1-2 gyereket kipottyantók. Akik szerencsétlenek – lelki alapon – oly nyomorúságos körülmények közepette cseperednek fel, hogy ők maguk immár nem kívánják táplálni a roppant depresszív és életellenes örök körforgás szisztémáját.
