Innentől válik érdekessé a sztori, hiszen újabban a szegények létszámának redukálását és a gazdagok lélekszámának szinten tartása kívánalmát felváltotta az eugenicista hatalmak által Übermensch-pozícióba pakolt elitek és edukált középosztály népességsüllyedése, miközben a kevéske születést jobbára a legszegényebb rétegek abszolválják. E folyamat a globális elit szempontjából roppant válságos következmények hadát idézik elő, hiszen nem érkezik az általuk istápolt gyáregységek és busás tőkeportfoliók irányítására, fenntartására és további gyarapítására alkalmas értelmiségi utánpótlás az ültetvényekre. Sőt, ugyanezen elitek készbe beleülő utódai sem viszik az apuka-anyuka vállalkozását tovább, inkább elfüvezik vagy elnyaralgatják az örökségüket.
Bekövetkezett ama paradox fordulat, hogy a neoliberális, mindeddig lakosságcsökkentésért hisztiző agitátorok immár szaporább népességet követelnek, ennek hiányában pedig a bevándorlás fokozását, mely kívánalom a szokásos átvilágító eljárások (nem-e terrorista vagy hazájában elítélt bűnöző-e az a bevándorló, rendelkezik-e piacon hasznosítható szakmával, stb.) radikális lazításával érhető el. Immár a nyugati lakosság szabvány fogyasztási szintjének fenntartása nem szavatolható kizárólag helyi munkaerővel, mert egyszerűen nincs belőlük elég.
A 2010-es években egy harmadik fél is becsatlakozott a játszmába, nevezetesen az egykori szocialista mozgalmak maradványaiból verbuválódott feminista és nőjogi szervezetek intéztek heveny támadásokat a patriarchális, női nézőpontokat figyelembe venni sem hajlandó globális népességpolitika ellen.
Ez kezdetben alaposan felkavarta az állóvizet. Először is, olyan kutatások láttak napvilágot, melyek szerint a gazdasági aktivitás szintje nem befolyásolja jelentős mértékben a gyerekvállalási kedvet, ehelyett a nők edukációs szintjének és fogamzásgátlási módozatokhoz való hozzáférési lehetőségének kombinációja dönt a populáció gyarapodásáról. Másodszor, rávilágítottak a feministák ama skizofrén önellentmondásra, miszerint a neoliberális agenda alapján egyszerre kell csökkenteni a fogyasztást és növelni a gazdasági teljesítményt a nyugati országokban, ami nyilvánvaló nonszensz. Amikor ezt megpróbálták (megszorításos politika), a zuhanó kereslet rendre azonnali gazdasági összeomlást produkált.
Jelen világunk tehát egy roppant kibogozhatatlan halálcsapdában vergődik. Jelenleg kizárólag ama országok maradnak szaporák, melyekben államigazgatás és edukáció kvázi nem létezik, vagy azok nem érik el a nőnemű populációt. A nyugati fogyasztói társadalmak a fenntartásukhoz szükséges 2,1 ráta alatt agonizálnak, általában 1,3-1,6 közti termékenységi mutatókkal, ám a legsúlyosabb összeomlást ama nemzeteknek (Kína, Japán, Korea, Szingapúr) sikerült felmutatniuk, melyek bár a kapitalista gazdaságszervezést elsajátították, mégsem transzformálódtak át fogyasztói társadalmakká.
A jelenkori globális szaporulati mátrix országai így voltaképpen négy alapvető kategóriába sorolhatók: a viszonylag jól edukált és a nők önrendelkezési jogát tiszteletben tartó, általában rendkívül szegény országok (Délkelet-Ázsia, a nem saría szerint működő muszlim országok) továbbra is gyarapodnak, ám a növekedés üteme tartósan csökken. A fogyasztói társadalmak alulteljesítvén a futamban az összeomlás peremén agonizálnak, mivel a gazdasági növekedés és ezzel párhuzamos népességcsökkenés oximoronja nem feloldható a zabolázatlan tőkefelhalmozás és adósrabszolgaság felszámolása nélkül. Ugyanezen kategóriába helyezhetők Amerika gazdasági gyarmatai (Közép -és Dél-Amerika), melyekben a fogyasztás szintje alacsony, viszont adósságaik és tőkeellátottságuk tekintetében Amerikától függnek. A legsebesebben szakadék felé menetelő országok viszont azok, melyek halálra dolgozván magukat nem veszik ki részüket a fogyasztói bonanzából, a legtúlszaporodottabbakban pedig sem a nőjogi vívmányok és edukáció érvényesítése, sem a népi hiedelmek és babonák (pl. szudáni csiklómetszés) visszaszorítása nem abszolválható alkalmas államszervezés hiányában.
E tények ismeretében kijelenthetjük, hogy a felfokozott kapitalizmus gátolja, míg a kapitalizmus hiánya növeli a szaporulatot. Ugyanakkor valóban erőtlen korrelációt látunk a fogyasztás szintje és a szaporodási kedv között, hiszen a keményen dolgozó és hetvenórázgató társadalmak még a plázázó és instázó „elkényeztetett nyugatot” is messze alulmúlják termékenységben, ahogy a nem fogyasztói, de atlantista tőkétől és politikától függővé tett latin nemzetek úgyszint hanyatlanak.
Azt vehetjük tehát észre, hogy a legsúlyosabb demográfiai katasztrófa nem is a fogyasztó, hanem inkább a termelő országokat érinti, melyekben az ember látástól mikulásig tartó heveny munkavégzésre van kényszerítve. Ezért aztán az efféle politikát toló nemzetek (Kína, Korea, Magyarország) mindenféle születéseket forszírozó intézkedése nagyjából annyit ér, mint halottnak a CSOK.
Ha a négy kategóriát alaposabban is megvizsgáljuk, konklúzióképp levonhatjuk, hogy voltaképpen a rendszertől való függőség keletkezteti az emberiség kipusztulását. Mindjárt kifejtem.
Szemlátomást furcsa anomáliaként csatlakoznak be a képbe az újabban megint lendületet kapott pronatalista mozgalmak, csakhogy ezek támogatottsága – nyilván a hatalom által el nem ismert módon – összefüggésbe hozható a korfa állapotával. Vagyis a busás nyugellátásaikat féltő öregek nagy többségben támogatják, míg a rendszerből kiábrándult fiatalság elsöprő mértékben elutasítja a nemi szerveink használati módjába való közvetlen avatkozás követelményét.
Ennek tényét Reichert János – valóban keresztény-konzervatív – újságíró igazolta vissza, ki idős korú úriemberként talán első ízben merészelte kimondani, hogy míg a kormány meddő népesedéspolitikai intézkedései előtt szinte térdre rogyva hódolnak a szülő -és termékenyítőképes korukon messze túllévő öreg szavazók, addig a náluk értelmesebb és szitán átlátni képes fiatalság körében össznépi megvetésnek örvendnek az albérleteket, lakhatást, önálló gyerekvállalást totálisan megfizethetetlenné tevő, voltaképp örök adósrabszolgaságot keletkeztető CSOK meg babahitel konstrukciók.
Szó nincs ugyanis valódi támogatásról: voltaképpen egy jól álcázott hitelcsomagot oktrojál a kormány a kiszolgáltatott fiatalságra, hogy megakadályozza külföldre szökésüket, miközben az „önkéntes” jobbágysors követelményét abszolválni nem kívánó vagy nem képes sorstársaiknak a CSOK következtében sztratoszférába lövellt lakásáraknak hála a maradék reményük is örökre elveszett a családalapításra és saját tulajdonú fedél abszolválására.
A „születéspártiság” primitív mozgatórugója tehát nem több szimpla elemi mateknál, mely szerint az állami ellátórendszerek stabilitása érdekében minél több dolgos kezet szükséges az anyukáknak kipottyantaniuk magukból. Ezek aztán komplett földi létük során egyebet nem tesznek / tehetnek, mint lesik és feltétel nélkül szolgálják a halottak meg haldoklók kívánságait. Tehát a pronatalizmus pepitában megegyezik a neoliberalista szaporodás-eszménnyel, csak ők a fogyasztás helyett termelés céljából pakoltatnák lábunkra a vasgolyót.
Hogy mennyire nem ellenkezik a nemzeti-konzervatív eszmény a globalista neoliberalizmus akaratával, arra kiváló példát nyújtanak a nyugati szélsőjobboldali libertáriusok, élükön Elon Musk-kal, aki pontosan ugyanazon húrokat pengeti, melyeket idehaza Dúró Dóra és csapata pufogtat.
Nehéz megérteni, hogy mindennemű ellentétes látszat ellenére miért ütközik a népességcsökkentés és ökotudatosság eszménye a modern kapitalizmussal, pedig a válasz egyszerű, mint a százas szög. A kapitalista gazdaság kizárólagos mozgatórugója és vezérelve a pénzügyi tranzakciók révén gazdát cserélő termékek és szolgáltatások halmaza. Minél több a tranzakció, annál sebesebben növelik vagyonukat a gazdagok, mivel azok az államokhoz hasonlóan a befizetések önkényes lefölözésével jutnak profithoz.
Ha tehát pörög a gazdaság, mint az állat, akkor a dollármilliárdok szélsebesen száguldnak a dúsgazdag burzsoázia zsebébe, amikor válság van, akkor viszont akár vagyont is veszthetnek. Ennek megakadályozására persze a 2008-as válság óta dollármilliárdos ingyen segélyeket kapnak, hogy nyakló nélkül folytathassák tovább a bolygó kipusztítását.
Steven Chu, az Obama-kormányzat Nobel-díjas titkára szerint a modern kapitalizmus egy olyan Ponzi-séma, amely a maga korlátlan növekedését úgy kívánja szavatolni, hogy a dolgos ifjú kezek létszámát az elöregedő népesség fölé emelné, csakhogy ez rendre nem jön össze neki. Így hát a rendszer végső összeomlásra ítéltetett, amely elkerülhetetlen folyamat reménytelen visszafordítására születnek a neoliberális think tank-ek és autoriter pártállamok újabb meg újabb ötletei. Csakhogy ezeknek rendre felgyorsítaniuk sikerül a hanyatlást, nem pedig visszafordítani.
Nem véletlen, hogy a pusztuló rendszer hanyatló elitjei újabban mindenféle diktatórikus intézkedéshez nyúlnak, legyen szó fogamzásgátlók forgalmazásának tilalmáról, abortusz jogának megvonásáról, keresztény-konzervatív utópiák hajszolásáról vagy akár kötelezően elrendelt szaporodási módozatokkal való kacérkodásról, á lá Szolgálólány Meséje. De nem olyan időket élünk, amikor az erőszakos pároztatás megvalósítható, és ezt jól tudja a hatalom.
Mit lehet hát mégis tenni? Térjünk vissza a belengetett kifejtendő pontokra.
