Jelen BRICS-tárgyalások elsődleges célkitűzése egy olyan digitális elszámolási platform megteremtése, melyen belül a nemzetek saját pénznemükben is fizethetnek az importált árukért és szolgáltatásokért – ugyanis a jelen globalizmusában kizárólag USA-dollárban, kisebb részben Euróban teljesíthetők a tranzakciók. E függőség következménye, hogy semelyik ország nem tud érdemben kereskedni, amely állam nem tesz szert temérdek USA-dollárra meg Euróra. E követelmény pedig – mily hihetetlen – kizárólag úgy teljesíthető, hogy az ország kereskedni KÉNYTELEN az USA-val vagy valamely euróövezeti nemzettel. Tehát kikényszerített kereskedelemről beszélünk, s amely ország nem hajlandó vagy nem képes erre, azt az USA éhínséget vagy gazdasági összeomlást generáló embargó alá vonja.
Ebben a szisztémában Amerikának kis túlzással voltaképpen semmit nem kell adnia cserébe a filléres javakért, hiszen a csere alapját nem mondjuk Black+Decker szerszámok, Harley motorok vagy Teslák képezik, hanem történelmi figurák portréi mellé felfirkantott számjegyek. Ugyanakkor a dollár alapú kereskedelemre kényszerülő nemzetek kivétel nélkül mindegy szálig valós termékeket és szolgáltatásokat kényszerülnek gyártani Amerika fogyasztói, kiváltképp milliárdos uralkodói számára.
E szisztéma csődjét és majdnem felbomlását a 2021-es nagy chiphiány jelképezte, amikor a továbbra is karantén alatt vergődő Kína értéklánca elzárásra került a lezárásokat feloldó nemzetektől. A szükséges ritkaföldfémeket ugyanis jobbára Afrikában bányásszák, a Kaliforniai design és mérnöki tervek alapján gyártandó chipeket Tajvanban állítják össze, a szerelést és ellenőrzést immár jobbára Délkelet-Ázsiában végzik, Kínában pedig a piacra szánt késztermékek összeállítása és csomagolása zajlik.
A chipgyártók prioritizálni voltak kénytelenek gyártási kapacitásaikat a legtőkeerősebb piaci szereplők (mint az Apple) felé, figyelmen kívül hagyván a kisebb vállalatok és a belső piac igényeit. A WTO-szerződés értelmében ugyanis az idegen országokban székelő vállalatok elmaradt profit miatt beperelhetik a filléres gyártósoroknak otthont adó nemzeteket!
Így jutottunk el a mai állapotokig, amikor – kezdve a COVID-karanténnal – a hirtelen támadt globális fejetlenséget kihasználva védtelen kisállamok tömegei választották le magukat a globális értékláncokról, hogy a maguk lehetőségeikhez és adottságaikhoz mért módszerekkel igyekezzenek kielégíteni sajnos továbbra is kikerülhetetlen dollár -és euró igényeiket.
Az első ilyen a turizmus felfuttatása volt a 2010-es években. Míg a hagyományos turistaparadicsomok (Görögország, Olaszország, Spanyolország. de még Kuba is) összeomlottak a globális válság alatt, temérdek kisebb ország volt képes az úgymond törzshely nélkül maradt vendégek elcsábítására. Ezek a turisták aztán hozzák magukkal euróikat és dollárjaikat, s ami a legjobb, ők mennek a fogadó országokba tejelni a zöldhasút, nem fordítva: az imperialista nagytőkések felé kell könyörögni egy-egy összeszerelő üzem felállításáért.
Miután ez kifulladt, a COVID-karantén alkalmával digitálisnomád-vízumokat kezdtek osztogatni a turista nélkül maradt mikroállamok, melyeknek hála azok fennmaradhattak a vízen, nem úgy mint szerencsétlen csődbe jutott Srí Lanka vagy Libanon.
A harmadik módszert jelenleg is űzik a globális dél (újabban ezen a néven illetik a harmadik világbeli országokat) szereplői, ez pedig egészen meglepő módon a nemzetközi nagytőke improduktív szereplőinek kipaterolása.
Hosszú évek óta dívik a folyamat, melyet a 80-as évek fiktívtőke-áradata alaposan felfuttatott, a kriptotesók mozgalma meg egyenesen turbó fokozatra kapcsolt, hogy az otthoni körülményekkel elégedetlen libertárius tőkések (vö. az USA egy szocialista állam) olyan országokba vándorolnak, olykor komplett szigeteket vagy megyéket szakítván ki és privatizálván azok területéből, amelyekben nem léteznek a magántulajdonra vonatkozó szigorú szabályozások. Nem feltétlen azért, mert az ő földpiacuk szabadabb az USA-énál, sőt, ezen országok java része erősen baloldali irányultságú vezetést tudhat maga mögött. Épp ellenkezőleg: a magántulajdon-szisztéma fejletlensége és lokális nagytőke hiánya végett senkinek eszébe nem jutna a magántulajdon nagyhatalmává vált USA-éhoz hasonlatos jogszabályokkal korlátozni a földszerzés folyamatát, hogy ne váljanak mondjuk komplett tagállamok egyetlen oligarcha által birtokolt gyarmatokká.
Ezen országokban, mint Honduras, Panama, Chile, a közép-amerikai köztársaságok nagyja a kriptolibertáriusok komplett nagyvárosok területét kitevő földterületeket vásároltak maguknak, melyeket aztán falakkal és kapukkal körbekerítvén privát királyságokká formáltak, ahová még az államhatalom sem teheti be a lábát.
Az egyik legnotóriusabb ilyesféle képződmény a Honduras-beli Próspera (micsoda vércinikus már a neve is) városa, amely speciális gazdasági zónaként aposztrofálván magát az országtól független szabályozásokkal, minimális összegű tételes adóval rendelkezik, és legális fizetőeszközként fogadja el a Bitcoint – holott hogyhogynem a területen szétszórt vendéglátó helyiségek egyikében sem lehet vele fizetni. A zónán belül teljes legalitást élvez a kábítószer-csempészet.
E zóna úgy valósulhatott meg, hogy 2009-ben egy Amerikából szervezett puccs által megdöntötték a törvényesen megválasztott kormányt, majd egy bábfigurát pakolván a miniszterelnök helyére az bevezette a speciális gazdasági zónák kialakítását lehetővé tevő jogszabályokat, valamint kábítószer-terjesztők Paradicsomává tette a komplett országot.
2021-ben azonban e bábkormány eltávolításra került, s az újonnan megválasztott elnök eltörölte ezt a nonszensz törvényt, így Próspera ismét állami fennhatóság alá tartozik. Ennek megfelelően kell adóznia és működnie, vagy zárhatja be a bótot.
A kriptovárost üzemeltető Próspera Inc. vezetősége nemhogy magába szállt volna, hanem elment sírni a Világbankhoz, hogy a komplett ország éves GDP-jének egyharmadát kitevő nagyságú (10,7 milliárd dollár) kártérítési kötelezettséget varrjon az állam nyakába.
Na erre olyant lépett Honduras kormánya, amire évtizedek óta senki részéről nem volt példa: fogta magát, s kiléptette az országot az ICSID-ből, amely a Világbank magánbefektetői pénzügyi pereket menedzselő globális nyálkás mancsa. Ez ama célzattal jött létre, hogy akár teljesen külön földrészeken székelő kapitalisták beperelhessék az államokat elmaradt haszonért, amennyiben azok a privát gazdasági érdekekkel ellentétes törvényeket hoznak.
Az ICSID-nek hála Dél-Amerika gyarmati sorban tengődő banánköztársaságaitól eleddig 30 milliárd dollárt raboltak el távoli tőkések olyan intézkedések bevezetéséért, mint minimálbér-emelés, erdőségek védelme, klímavédelmi törvények ratifikálása.
Érdekesség, hogy a 2021-ben megválasztott Xiomara Castro (ki csak névben rokona Fidel Castro-nak) amellett, hogy az ország első női miniszterelnöke, egyben ama Manuel Zelaya felesége, kit 2009-ben erőszakos puccsal eltávolítottak a hatalomból. A 2014-21 közt regnáló Juan Orlando Hernández illegális elnököt 2022-ben száműzték az Egyesült Államokba, ahol kábítószer-csempészet és pénzmosás végett felelhet a törvényszék előtt.
A kapitalisták elpofátlanodásának hála évtizedeken át áshatták alá a vállalati kenguru-bíróságok komplett nemzetek törvényeit, kik saját lakosságuk jóléte helyett vadidegen érdekek kiszolgálását voltak kénytelenek garantálni, újabban egyre gyakrabban a népesség kárára.
Nehogy azt higgyük, a világra erőszakolt szabadkereskedelmi egyezmények kizárólag a szegény országok lakosságát sújtják. Az ISDS-klauzának hála imperialista államok ugyanúgy perelhetők az elmaradt haszonért.
Néhány példa: a Philip Morris beperelte Ausztráliát, amikor az törvényt vezetett be a dohánytermékek csomagolásának szabványosítására. 2015-ben a WTO megbüntette az Egyesült államokat egy ún. „delfinbarát” címke bevezetéséért az ipari tonhal-termékeken. Ez ugyanis földbe állította ama cégek profitját, melyek a tonhal-halászat közben mellékes körülményként sok delfint is meggyilkolnak.
Kanadában Stephen Harper konzervatív miniszterelnök olyan egyezményt kötött Kínával, amely 31 éven át meggátolja a kanadai állam részére, hogy az a kínai vállalatok profitabilitását aláásó törvényeket vezessen be. A szerződés 2045-ben jár le. Utódja, a neoliberális Justin Trudeau az EU-val kötött hasonló szerződést, amely szerint az országban kereskedő EU-vállalatok felülírhatják a helyi törvényeket.
A híres-neves Európai Unióban egy olyan olajegyezmény köti gúzsba az összes tagállam kezét, melyet annak érdekében hoztak 1991-ben, hogy az összeomló Szovjetunió, ill. annak utódállamai ne korlátozhassák vagy államosíthassák a területükön tevékenységet végezni kívánó Ny-európai olajvállalatokat. Ennek következményeképp a különféle tagállamokban fészkelő olajmágnások sorra perelik be egymás országait, amikor Szlovénia betiltja a repesztéses olajkitermelést, Hollandia a szénbányászatot, vagy Dánia kormánya extraprofitadót ver a pofátlanul meggazdagodott cégekre.
Az egyik legpofátlanabb húzásnak a brit székhelyű Rockhopper esete számított, amely Olaszországot perelte be 350 millió euró kártérítésért, miután az betiltotta a partmenti olajfúrásokat az Adriai-tengeren. A Rockhopper befektetéseinek összértéke a követelt összeg hetedrészét érte el.
A szociopata kapitalisták ukázára komplett országok kénytelenek megerőszakolni a maguk törvényhozatalát a népesség kárára. Mit sem számít ugyanis a nemzetközi bizniszperek szempontjából, hogy többségi felhatalmazással választott kormány hozza a döntéseket, lakossági tüntetés vagy aktivizmus vet véget a Prósperához hasonlatos privát diktatúrák hegemóniájának, vagy akár népszavazás vétóz meg egy-egy befektetői projektet. A magánérdeknek minden körülmények közt felül kell írnia a népakaratot.
A szolgasághoz vezető utat tehát a kapitalizmus taposta oly szélesre, hogy lehetőleg az egész világon mindenki elbiceghessen a tartós megkötözöttség szabadulhatatlan intézményeibe rabigáskodni.
És természetesen nem csak az államokat verik láthatatlan láncok hadába a nagyvállalatok, de az élő embert is. A klasszikus kizsákmányolás, egzisztenciális kiszolgáltatottság, bér -és adósrabszolgaság elterjesztésén felül egyre több szerződéses béklyóba verik rabszolgáikat, melyekkel kezdik olykor az abszurditás szintjét verdesni, amelyhez képest a hagyományos rabszolgaság kora kis túlzással maga volt a libertárius szabad piac.
A gig economy kapcsán kiderült, hogy totálisan egyoldalú viszonyrendszeren alapuló átverésről van szó, amely a kizsákmányolás fokozását a rablóbárók idején sem ismert szintre emeli. Az algoritmikus jövedelem-diszkriminációnak hála az Uber-sofőrök személyre optimalizált fuvardíj-ajánlatokat kapnak az apptól, melyek nem kizárólag ügyfél-igényeknek megfelelően árazhatók fel-le, de a sofőr attitűdjének függvényében is: ha valaki naponta csak pár fuvat vállal, magasabb javadalmazást kap, mint akinek ez a teljes idejű munkája.
A Szilícium-Völgy a maga versenykorlátozó szerződéseivel megakadályozza, hogy felmondván aktuális munkahelyeden magasabb javadalmazást kínáló állásba szegődj.
Újabban temérdek betanított munkást foglalkoztató helyen terjednek az ún. belső vállalati tréningek, melyek abszurd mértékben felsrófolt árát aztán a meddő, monoton munkával eltöltött évek során levonják a dolgozótól, felmondás esetén súlyos kamatokkal megterhelvén egy összegben visszafizettetik. A leghírhedtebb az amerikai Petsmart vállalat kötelező betaníttatási díja, ahol 5500 dollárt fizettetnek a munkással, ha az 2 éven belül elhagyja a vállalatot. A tanfolyam a bennfentes áldozatok szerint egyébből nem áll, mint 4 hét ingyen munkából, felmosásból és söprögetésből.
A konklúzió egyértelmű: ahhoz, hogy a szabad piac ideája megvalósulhasson, meg kell végre fosztani a magánvállalatokat a tökéletes sérthetetlenségüktől és elszámoltathatatlanságuktól. Érdemes volna fontolásra venni a lehetőséget, hogy a fiktív jogi személy státuszuktól is megszabadítsuk őket.
