A privát hitelezés mindent felfaló kis gömböce
A 2008-as totális rendszerösszeomlás alkalmával az amerikai állam Barack Obama vezényletével a lakosság zsebéből kihúzott pénzen mentette ki a becsődölt bankszektort, hogy azok tömegével hajíthassák utcára a tengerentúlon subprime mortgage, Európában sevizahitel néven ismert átverés elszenvedőit. Akik, ha a szabad piac törvényeit nem rúgta volna fel önkényesen maga az agyonistenített szabad piac, a végrehajtást kérő bankok csődjével nyugodtan megtarthatták volna ingatlanjaikat, vagy ahogy az történt az 1929-es világválság során a farmjaikat elvesztő parasztokkal, visszavásárolhatták volna azokat akár egy dollárért.
A neoliberalizmus első három évtizedének tőzsdekrachjai (mint az 1987-es fekete hétfő, vagy a 97-es ázsiai válság), a hulladékkötvény-krízis, a biztosítási csalások felfutása, a dotkomlufi és a 2008-as világválság a megtakarításaikat serényen kuporgató dolgozó emberek mindennemű pénzügyi tartalékait felemésztette.
Immár az egyirányú és egyoldalú viszonyrendszernek hála az emberiség negatív munkabérért dolgozik, ahol a kizárólag foglalkoztathatóságuk érdekében kötelező érvénnyel lerótt költségeik meghaladják a jövedelmüket.
A gulágok és koncentrációs táborok modelljét könnyes szemekkel felelevenítő autoriter vadkapitalizmus viszont szembesül egy igencsak kényes problémával. Ha az embereket kizsákmányolásuk által negatív reáljövedelmekkel illetjük, egyrészt ki fog fogyasztani kevesebb pénzből, mint amennyit megtermel és hogyan csurog vissza folyamatosan a vagyon a tőkés osztály asztalára, ha az emberek megneszelvén a munka alapú társadalom tényleges lényegét elkezdik milliárdszám elhagyni az ültetvényt?
Fordítva viszont a klasszikus rabszolgatartás és „táboroztatás” visszavezetésével a mai egyre specializáltabb szaktudást és egyre éberebb jelenlétet megkövetelő munkakörök nem tudnák a tartós deprivációban tartott lakosságnak hasznát venni, még tovább fokozván nyomorukat pedig a fizikai megsemmisülésük is elkerülhetetlenné válik, amely tény pedig vagy össznépi lázadást vált ki az uralkodó osztállyal szemben, vagy egész egyszerűen tömeges elhalálozásuknak hála a kizsákmányolás forrásai végzetesen elapadnak. Mindezek mellett a közvetlen szükségleteiket nem szolgáló halálos béklyók levetésével is reagálhatnak, úgy mint lakás, autó vásárlása, családalapítás és gyerekvállalás végtelenségig halogatása.
A tőkéseknek olyan hathatós módszer bevezetésére van szükségük, amely által a munkások ugyan tartósan benne tarthatók a mélynyomorban, ugyanakkor az uradalmi hierarchia legalján vergődvén vagy hajdanvolt „szebb” korok emlékeit legalább gondolatban felidézvén a totális fizikai megsemmisülés folyamatosan fenyegető rémét fejük felett lebegtetvén továbbra is motiváltak maradnak a rendszer joviális szolgálatára, miközben fizetésük maradéktalan felemésztése, az uralkodó osztály kegyei lesésének kizárólagos lehetősége, az élethosszig tartó tanulás kultuszának önfeledt elsajátítása, illetve az ugyanezen rendszert tovább vivő utódok nemzéséről gondoskodás mentén negatív létszínvonal mellett is az örök, soha le nem járó munkavégzés kívánalmainak példás precizitású teljesítéséért kaparnak.
Itt mászik be a különféle privát hitelek, hitelkártyák, diákhitel-konstrukciók, személyi kölcsönök, finanszírozott fogyasztási cikkek, illetve egyes pártállamok részéről bőszen hirdetgetett, támogatásként álcázott eladósítási módozatok intézménye a képbe.
A fondorlatos tőke heveny vesszősuhintgatások kísérte mágikus trükkje a következő. Az embereket folytatólagos jelleggel veszteséges munkavégzésre kényszerítjük, azaz kevesebb fizetést utalunk nekik, mint amennyiből a munkájuk ellátását és saját létfenntartásuk elkerülhetetlenül személyükre rótt költségeit fedezni tudnák. Ennek köszönhetően az éhhalál legelső kimaradt munkanapra, hajléktalanná válás legelső befizetetlen csekkre eső beváltható ígérvénye által máris fogva van, azaz garantáltan nem fog a rabszolgatartói, pláne a rendszer ellen lázadozni.
Igen ám, de ily állapotok közepette hagyván az áldozatokat amellett, hogy elkezdik a súlyos depriváció jeleit, mint marék száraztésztáért népgyötrő hatalom kétharmados többséggel megerősített megszavazását (ez mondjuk bizonyos szemszögből kívánatos cél), vitamin -és tápanyaghiány nyomán fellépő minőségi éhezést, fizikai elgyengülést, szellemi leépülést, vagy mentális betegségek kibontakozásának jellemző jegyeit elkerülhetetlenül felmutatni, egy idő után már súlyos büntetések belengetése mentén sem lehetséges teljesítőképességüket topon tartani. Ráadásul további lelki gyötrésekkel vagy akár fizikai terror leművelésével végleg feladván a küzdelmet azok hajléktalanná válhatnak vagy éhen halhatnak. Ez a végtelen kizsákmányolás úgymond legvégső, fizikai határa.
Ezért a tőkés vagy pártállami aktorok nagy joviálisan felajánlják, hogy direkte kontrollált juttatásként „hozzásegítenek” minket a fedél abszolválásához (halálunk napjáig le nem járó hitellel vagy örök bérleménybe kényszerítéssel), csúcson tartják munkaképességünket agymosó vállalati tréningekkel, motivációs előadásokkal, milliós diákhitel felvételét megkövetelő felsőoktatási képzésekkel, nagy kegyesen elengednek minket elveszejtett mentális energiáink feltöltésére, amennyiben az egy sok tízezer forint óradíjú pszichoterápia képében nyilvánul meg, ahol te is megtanulhatod végre, hogy totalitárius rendszerkényszerek patikamérlegen kimért hada mentén megnyilvánuló mentális zavaraid a te egyéni felelősségvállalásod fájó hiányának következményei.
Az állam egyetlen megfelelő helyre behúzott X-ért cserébe akár egy zsák krumplival is jutalmazhat minket, munkáshitel folyósításával megfinanszírozza a melós eszközeink beszerzését. CSOK és babahitel juttatásával örök deprivációnk, önrendelkezésünktől való megfosztatásunk és negatív létszínvonalon tartásunk mellett is önfeledten pottyantgatjuk magunkból kifelé kisbabáinkat, hogy ugyanezen viszonyrendszert, erkölcsi és morális elváráshadat, frusztrációt, haragot, depressziót és őszinte öngyilkossági vágyainkat nekik is nagy boldogan átadhassuk örökségül, így teljesítvén be a próféciát, hogy az elődök vétkeiért az utódok bűnhődnek majd harmad-negyedíziglen.
Nem kizárólag konkrét fizikai téren megnyilvánuló depriváció előidézésével vagy belengetésével lökhető negatív szintre a reáljövedelem. A mai korban sokkal gyakoribb, hogy a bérek ugyan nőnek valamelyest, ám ehhez mérten sokkal inkább emelik a teljesítménykvótákat, folyamatosan bővítik a foglalkoztathatóság „elnyerésének” feltételeit egyre súlyosabb pénzügyi kiadást megkövetelő tételekkel, illetve tanulmányi előmenetelünk terén is egyre több értékes életévünket és keservesen kuporgatott pénzünket felemésztő továbbképzések, OKJ-s tanfolyamok, gyorstalpaló kurzusok vagy egyetemi szakok végzésére kényszerítenek minket, csak hogy a puszta esélyét megkaphassuk a rabszolgaként tartás magasztos és privilegizálttá lett joga elnyerésének.
Mire idáig eljutunk, hogy hörgő-gyűlölkődő rokonaink egyre erőszakosabb össznépi vonyítása szerint „el kellene menni dolgozni”, már szabadulhatatlan rabságban sínylődvén vergődünk a rendszer halálos béklyójában. Arról nem is beszélve, hogy nagy tömegekben még e felismerés is elmarad, s egészen boldogan végzik az örök rabszolgaságot, neisegyékezések valóságos hadát vígan kurjantván az éterbe, míg meg nem patkolnak.
Összegezzük tehát, mit tanultunk. A rendszer a 2008-as válság óta (vagy akár ennél is régebben) negatív létszínvonalon tart minket, hol a kézhez kapott jövedelmünk minden egyes petákját csakis és kizárólag a foglalkoztathatóságunk további fenntartására fordíthatjuk. Az örök kiszolgáltatottságot az teremti meg és betonozza be örökre, hogy még a létfenntartási szükségleteinkhez képest is kisebb jövedelmet viszünk haza (azt megbeszéltük már egyszer, hogy aki többet keres, azzal szemben az elvárások is minimum ugyanannyival, vagy még jobban megnőnek, így nullázván le teljességgel a jövedelem növekményét).
Az egyetlen ismert, ugyanezen modellt alkalmazó szisztéma a gulágok és koncentrációs táborok világa, mert még a rabszolgákat sem lehetett negatív létszínvonalon tartani, őket is legfeljebb ingyen lehetett dolgoztatni, és a rabszolgatartónak akkor is gondoskodnia kellett szükségleteikről, ha egyébként azok végzett munkájából semmi haszna nem származott.
A modern dolgozó ember viszont kézhez kap mondjuk nettó 250 ezer forintot, amivel hivatalos adatok szerint már a felső jövedelmi harmadba tartozik. Ebből a „mindenki költözzön oda, ahol munka van” doktrína jegyében egyből lejön 170 rugó albira és rezsire (debreceni árak). 60-70 ezer megy kajára, legalábbis ha valaki igyekszik elkerülni a modern élelmiszeripar gerjesztette súlyos vitaminhiányt, akkor muszáj ennyit költenie. Kb. 30-40 ezer forint fordítódik közlekedésre, tisztálkodási cikkekre, ruházatra, esetleg időnkénti rokonlátogatásra, BKV vagy egyéb helyi buszbérletre, ingázásra, vagy a bejárás feltételeinek egyéb módon történő szavatolására.
Eddig sem élt nagy lábon emberünk (és már most mínuszban vagyunk), de most jön az igazi barbatrükk. A munkáltató megkövetelte tőlünk a diplomát (havi 20-30 ezer diákhitel-törlesztésre), B-kategóriás jogosítványt, a főbérlő 3 havi kauciót kért, melynek összegét földönfutó rokonainknak meg kell adnunk. Előkelő presztízst jelképező állásunknak hála muszáj napi szinten tökéletes mentális állapotot prezentálnunk, mely kívánalmat önsegítő füzetek tucatjainak megvásárlásával, stresszkezelési tanfolyamra beiratkozással abszolválhatunk akciósan csak itt, csak most 7500 Ft/óráért heti 2 alkalmas kurzuson. Amennyiben e trükkök nem segítenének, s visszacsúsznánk az egzisztenciális kétségbeesésbe. a pszichoterapeutánk 30 ezer Ft / óra díjért cserébe szívesen kikúrál bennünket minden bajunkból, odahaza a nappalink csendes magányában előtörő pánikrohamainkon pedig az általa felírt doboz Xanax szorgos kapkodásával lehetünk úrrá.
Most tartunk olyan mínusz 150 ezernél, mely kötelező kiadási tételek csakis és kizárólag a munkáltató elvárta foglalkoztatási feltételek teljesíthetőségére vonatkoznak. Igen, az étel meg a fedél is, hiszen hajléktalanként, rongyos ruhában, vagy koszosan és büdösen megjelenvén az ültetvényen garantáltan nem fognak minket beengedni, súlyos tápanyaghiányunk gerjesztette teljesítményzuhanásunk és mentális leépülésünk pedig csakhamar a kirúgásunkat vonja maga után.
Amerikában ugyan nem munka alapú, hanem fogyasztói társadalom honol, de a magyar viszonyokhoz mérten ott annyi a különbség, hogy mivel az abszolválható átlag jövedelem négyszerese a magyarnak, a különféle bérleti díjak, terápiák ára is sokszoros szintet üt meg, továbbá temérdek nagyvárosban az ingázgatás egyetlen szóba jöhető instrumentuma az autó, amit így kötelező vásárolnunk és fenntartanunk.
A kérdés e igencsak velős alapozást követően, hogy mit lép a rendszer? Magyarországon jól tudjuk: marad az örök zsellérsors, ahol gyűlölködő és bántalmazó családtagjaink, rokonaink, miniszerelnök úr előtti folyamatos hajbókolásunkkal és gyilkos bullying-jaik négyes stádiumú elrákosodásunkig kitartó visszanyelésével tán-talán szavatolható satnya testünk túlélésének egynémely feltétele, természetesen csakis és kizárólag a közvetlen személyi függőség soha nem eresztő kalitkájába zárulván. Esetleg próbálkozhatunk Provident hitellel, hátha végső elmúlásunk jeles napjáig nyerünk magunknak néhány plusz kedélyes öngyilkossági vágyak körével kísért munkanapot.
Amerikában a rendszer fondorlatosabb. Ott a totális kifosztatásunk és állat alatti sorban tartásunk instrumentuma nem a totális személyi függést erőszakoló munka alapú társadalom, hanem a produktivitás eszményével alátámasztott pénzügyi tranzakciók hálózata. Ott a kényszer nem közvetlenül az, hogy dolgozz, hanem hogy valahogy pénzhez juss.
Ennek eszköze Amerikában is javarészt a kényszerűen végzett munka, de azért akadnak népszerű kerülőutak önálló szellemi tevékenységek végzése képében, mint szabadúszó vállalkozások Magyarországénál szélesebb skálája, influencerség, szponzoráció, vagy mondjuk tőke felhajtása egyedi vállalkozási ötletünk vagy startupunk felfuttatására.
Másik könnyebbsége az amerikai társadalomnak, ami persze csúnyán vissza is üthet, hogy a rendszer a temérdek kiaknázható (legális) kiskapunak hála engedékenyebb a magyar modellnél. Például kedvezőbb feltételek mentén finanszíroztathatjuk meg létfenntartási szükségleteinket vagy munkaeszközeinket, miközben Magyarországon aki nem eleve gazdag családból származik, annak illúziók szintjén sincsen megengedve, hogy mondjuk örök bérrabszolgából valaha vállalkozóvá vagy startup-tulajdonossá váljon.
Amerikában úgy odázhatjuk el kis szerencsével az elkerülhetetlen véget, hogy hitelkártyákat maxolgatunk (20-30%-os kamatok mellett), fizetésnapi hitelt veszünk fel, közvetlen a digitális pénztárcánktól igényelünk kölcsönt, vagy ami ennél is trendibb konstrukció, megfinanszíroztatjuk egy vállalattal a reggeli avokádós szendvicsünket vagy Starbucks kávénkat.
Amerikában a legtöbb megfizethetetlen adósságunk elől lehetséges magáncsődbe menekülni, egyedül a diákhitelek leírhatóságának tilalmát foglalta törvénybe 2005-ben a Bush kormányzat. A diákhitel végrehajtója az ember magyar szintnél négyszer magasabb jövedelmének csak 15%-át vonhatja el, miközben idehaza 33%-ot, több bedőlt hitel esetén jövedelmünk felét is erőszakkal elveheti. Ha vagyunk oly balgák, hogy bankszámlán csücsültetjük keresetünket, annak tartalmára még a készpénzes jövedelem-kifizetésre rótt értékhatár sem érvényes. 60 ezer forint, semmire nem elég pénz meghagyása kivételével mindent vihet a végrehajtó vagy a bűnöző naffia.
Na jó, de mi köze az eddig elmondottaknak a Blackrock-hoz, kockázati tőkéhez, AI-válsághoz meg a rendszer végső totális összeomlását indukáló tényezők hadához? Most ugrik a majom a vízbe, tessék kapaszkodni. A meghitelezett létfenntartásunk, negatív reáljövedelem mellett végzett rabigáskodási kényszerünk, fedélhez jutásunk lehetetlensége, részletfizetési kedvezménnyel vásárolandó fogyasztási eszközeink intézményei egytől egyig a privát tőkének köszönhetik elterjedésüket, majd érvényesülésüket a fejünk fölött!
Említettem a Blackrock ás társai kapcsán, hogy az efféle kockatőke vállalatok fő profilja a tőzsdei és pénzügyi machináció, startupok gründolása és felfuttatása, illetve magánhitelezői tevékenység. Előbbi kettőt már kiveséztük, kerüljön hát most utóbbi terítékre.
A magánhitelezés, melyet bizonyos átfedésekkel hívhatunk árnyékbankrendszernek vagy derivatíva-hálózatnak is (mindegyik fogalom kicsit más jelentést takar, de most egyszerűsítsünk) egy olyan hitelezési forma, ahol a hitelek kiutalását és behajtását nem egy állam, sem nem a hagyományos bankrendszer végzi, melyeknek úgymond pénzteremtési joguk van, hanem a globális nagytőkések a startupok, tőzsdemachinációk, kriptokereskedések és egyéb kockázati ügyletek mintájára finanszírozzák őket.
Nagyon egyszerűen megfogalmazna, nekünk pénzügyi transzferek által olyan javak hozzáférési jogát biztosítják, melyeket a bankrendszer nem volna hajlandó finanszírozni, ugyanakkor ezen kölcsönök roppant kockázatosak (egészen nagy volumenben dőlnek be), továbbá mivel egy Blackrock nem teremthet pénzt a semmiből, muszáj a tőkealapoknak befektetői pénzből, illetve szabvány banki hitelekből fedezniük pénzügyi szolgáltatásaik bevezetési, kiutalási, illetve behajtási díjait, aminek hála ezek a magánforrásokból biztosított hitelkonstrukciók igencsak drágák lesznek.
Magyarán, veszünk mondjuk egy 200 ezer forintos okostelefont, s az ezt megfinanszírozó privát kredit vállalkozás a futamidő lejártáig 300 ezer forintot követel vissza. Egy folyamatosan erodálódó értékű eszköz használatáért.
Lehet az egyszeri olvasó nem fogja fel a turpisságot, pedig pont azért kanyarintottam e fejezethez oly hosszas bevezetőt, hogy érthető legyen. Ha nekünk egyszerű, úgymond létszükséglet kategóriába tartozó vagy foglalkoztatónk megkövetelte eszközeink megvásárlása is úgymond finanszírozási konstrukcióhoz kötött, az egyrészt igazolja negatív létszínvonalunk tényét, másrészt egy igencsak pofátlan halálcsapdát is elrejtenek e hitelezési módozatokban, melyre talán nem is gondolunk.
Az ilyen foglalkoztathatóság-elősegítő eszközök, mint okostelefonok, laptopok, tanfolyamok, autók, háztartási gépek, gyógyszerek megfinanszírozása, melyek gyakorlatilag egytől egyig mind az idő előre haladtával csökkenő értékkel bírnak, egészen profánul azt jelenti, hogy neked szegénységed és rászorultságod okán másfélszer annyiba fog kerülni a létszükségleteidet előteremtő eszköz megvétele, mint módosabb embertársaidnak, akik megengedhetik maguknak ugyanazon termék kápéval megvételét.
S ez minden személyi kölcsön, privát kredit, lakáshitel, diákhitel, lízing és egyéb, financiális könnyebbségnek hazudott népnyúzó konstrukció lényege: megnövelni az alapvető szükségletek árát egész addig, míg a társadalom legalsó hányada kiárazódik a hozzájutás jogából. Ezt a különbözetet hitellel betömködjük, s a hitelt felvenni kényszerülők részére az adott szükséglet a futamidő végével jóval többe fog kerülni, mint annak, aki játszi könnyedséggel pengeti ki a pénzt az eredetileg listázott fogyasztói árért.
E megállapításból több dolog is következik. Egyrészt a szegények megélhetése drágábbá válik a gazdagokénál, miközben komplexebb pénzügyi önmenedzsmentre kényszerülnek a hozzájuk képest állítólag sokkalta okosabb tőkés zsenikhez képest, kiknek pénzügyeit általában alattvalóik kezelik. Másrészt az egyre perszonalizáltabb hitelkonstrukciókkal szavatolható, hogy a rendszer egyre láthatatlanabb módon végezze személyválogató ténykedését, magyarán hogy az osztály alapú társadalom tényét letagadván azt bebetonozza, a tőkét a munkától elválassza, és az alulról financializációval begyűjtött extra pénzt felülre juttassa, a dollármilliárdosok zsebébe, hiszen ők a privát hitelezés és kockázati tőke haszonélvezői.
A hitel és vásárlás viszonya akár mindkét irányban összefügghet, azaz vezethet be a rendszer utólag hiteleket olyan termékekre és szolgáltatásokra, melyek az egyszeri köznép részére elérhetetlenekké lettek, de sokkal gyakoribb, hogy pont a hitel drágít megfizethetetlenségig egy adott szükségletet. Ezt láthattuk a tandíjak és lakásárak végzetes elszállásánál, ahol minden államilag bevezetett hitelkonstrukció újabb elviselhetetlen drágulással honorálta a megélhetést.
A hitelezés elburjánzása tehát nagy profánul annyit jelent, hogy te szegény kiszolgáltatott rabszolga ne férhess hozzá egyes létszükségletekhez, mint lakás, autó, oktatás, potenciális foglalkoztatóid megkövetelte technikai eszközök, vagy ha mégis, hát fizess érte dupla-tripla árat egy azt zsebből kipengető gazdaghoz képest.
A negatív reáljövedelem így nemhogy fenntartható, de örök időkre bebetonozható. A dolgozó rabszolga a végzett kőkemény munkája által örök életén át mínusz létszínvonalban ragadhat, ám ellentétben a gulágok és koncentrációs táborok lakóival a körülményekhez mérten megváltónak értékelhető kaszás sem érkezik el érte soha, mert a rendszer a (kizárólag testi) élet és a fizikai elmúlás határmezsgyéjén lebegtetésünket végzi örök életünkön át, így mínusz megtérülés mentén is rákényszerítheti őket a kőkemény munkára.
Úgy kerül személyi identitásunk tökéletes külső kontroll alá, hogy a rendszer e önkényes követelmény-hálózatnak való megfelelést, ide értve e ránk vert kötelezettségei internalizálásának feladatát is, tökéletes belső kényszerré formálja.
Nem azért vásárolsz te uzsorahitelre százmillió forintos patkánylyukat, mert a rendszer e szükségleted árszínvonalát a hitelkonstrukcióival megfizethetetlenségig srófolta, s mert enélkül nem elégítheted ki a negatív létszínvonalad végtelen bebetonzását szolgáló foglalkoztatásod feltételeit, hanem mert személyes preferenciád előbbre sorolják a fedélt a fagyhalálnál. Nem azért abszolválsz semmirevaló méregdrága képzéseket, mert ezek nélkül nem válhatsz jó alattvalóvá, akinek engedi munkáltatója a fedele megfinanszírozását negatív reálbéren, hanem hogy a kielégíthetetlen tudáséhségedet kiszolgáló élethosszig tartó tanulásoddal folyamatosan naprakészen tarthasd magad az egyenként is újabb unoka árát felemésztő papírok gyűjtögetésével a szabad piaci versenyben. Harmadik világbeli ország lakójaként nem azért fizetsz örökké előfizetési díjat telefonodért annak árát az élettartamához képest négy-ötszörös mértékben meghaladó pénzért, mert életedben nem látsz annyit egy összegben, amennyibe egy alap kategóriájú okostelefon kerül, miközben rabigáztatód elvárja a te másodperc alapú zaklathatóságod lehetőségét, hanem mert kényelmesebb és megfizethetőbb opciót látsz a telefonod soha le nem járó havidíjú megvásárlásban ahhoz képest, mintha a puszta létfenntartásodhoz sem elég jövedelmedből egy összegben kellene azt megfizetned.
Igen ám, de minden okkultista ráolvasás ereje addig tart, amíg az ember nagy nehezen fel nem ébred elmeprogramozott állapotából, s nem kezdi el megkérdőjelezni a szinte altruista jótétemények hadának csomagolófóliájába bújtatott parazitikus kifosztás tényét.
