Vajon tényleg a virtualitásban élő fiatalok sínylődnek börtönben, vagy inkább a valóság világában vergődő rendszerszolgák?

Mindezen állítás az erősebb kutya b***ik világában igencsak komikus. Amikor a hatalmi pozíciókba ültetett emberek puszta megszólítása is csaknem tökéletesen lehetetlen feladat, vagy amikor egy munkahelyi hierarchiában a közlés kizárólagos módját a főnök pipacsvörös fejjel való ordibálása jelképezi, felülről lefelé fonván a hatalmi gyűlöletláncot.

Messze az internetet megelőző évtizedek-évszázadok során sem tudott az emberek abszolúte többsége úgymond helyesen, protokoll szerint kommunikálni. Ehelyett hebegtek-habogtak összevissza, ha valamely felettesük vagy a hivatal számon kérte őket. A korai kapitalizmus évtizedeiben tett feljegyzések szerint a fonóüzemekben összezárt fiatalság úgy káromkodott, mint a kocsisok. Emberek százmilliói nem bírtak önálló véleménnyel semmilyen téma kapcsán, hanem az aktuális hírlapot kellett elolvasniuk vagy egy remek szónoki képességekkel megáldott politikus monológjaiból meríteniük az ideológiai muníciót, melyek rigmusait aztán papagáj módjára szajkózhatták.

A mai nyugdíjasok az égvilágon semmit nem értenek az állami bürokráciából, rendre elbuknak a hivatallal való küzdelmükben, pedig hát kidülledt mellkassal dicsekszenek a fiatalságnak, hogy bezzeg az ő idejükben ők mennyire életképesek voltak a mostani tápos nemzedékekhez képest. Aztán egy egyszerű űrlapon vagy a kormányhivatal csinovnyikjának nem várt válaszán fejre esnek, majd megszégyenülten hebegik, hogy „De hááát én azt hittem, hogy…”. Az internetet soha büdös életében nem látott nyugdíjas generáció bezárta magát a virtualitásba. A saját elméje rácsai mögé, ahonnan kitekinteni sem hajlandó.

Ami tényleg a valóság világára jellemző egyedi tulajdonság, az az össznépi képmutatás, hazudozás, mentális erőszaktevés, amelyekkel ez a förtelem „keresztény-konzervatív” csürhe az egész emberiség elméjét megfertőzi. A kötelező hajbókolás a főnökök és pártállami aktorok előtt, az esedezve könyörgés kötelezvénye munkáért, alamizsnáért, a büntetés enyhítéséért ama dolgok, melyek az interneten egyáltalán nem dívnak.

Az emberek a virtualitásban levetvén hányadék képmutatásukat önmagukat adják. Youtube-on köntörfalazás nélkül megfogalmazzák, mennyire gyűlölik munkájukat, élőben közvetítik kirúgatásukat, bátran felvállalják önálló véleményeiket és identitásukat. Mindebből persze az is következik, hogy nagyon sokan agresszorokként bullyingolnak másokat a neten – mert ez a valós természetük, miközben odakint a valóság börtönében kénytelenek lakatot verni a szájukra, ha szeretnének következő hónapban is életben maradni.

Az internet tehát e tekintetében kétélű fegyver, de a libikóka még így is erőteljesen a pozitív oldal felé billen. Interneten önmagában senki nem teheti pokollá az életed, a valóságban viszont az ármánykodó kollégáid, családtagjaid, pártállami csinovnyikok ezt napi szinten művelik. A virtualitás kiiktatja az erőszakot és dominanciát az interakciókból – nyilván a mentális erőszak sajnos megmaradhat.

A „valós, őszinte kapcsolatok” meséjén meg röhögnöm kell. A valóságban a dominanciaharc határozza meg, kinek bizonyulhat lehetősége egyáltalán bármely téren megnyilvánulni.

Míg az interneten nem kötelező rendre összefutnunk gyűlölt ellenségeinkkel, ugyanez a valóságban sajnos elkerülhetetlen. A „gyűlölt ellenség” lehet akár valamely közvetlen hozzátartozó is. Nem véletlen, hogy a legtöbb tinédzser első ízben a szülői terror elől menekül a virtualitásba.

Végül, a digitális kontroll és ellenőrzés lehetőségét szokták még a kamu spiritualisták felemlegetni. Az internetes keresők, közösségimédia-oldalak valóban megfigyelhetik szinte minden egyes klikkelésünket, hogy milyen weboldalakat látogatunk meg. Még a valóságba is beavászkodik a digitális megfigyelés, hiszen ott fityegnek a kamerák százával a nagyvárosok főterén, arcfelismerő szoftverek szűrik és bírságolják a tüntetgető tömegeket, digitális állampolgársággal kívánja a hatalom még szorosabban magához láncolni alattvalóit.

Vessük össze mindezt a magát roppant felsőrendűnek képzelő falusi lakosság önfenntartó analóg valóságával, ahol a hatalom egyetlen tollvonással veszi el az ember földjét, vet ki rá megfizethetetlen adókat, teszi tönkre a terményt a klíma manipulációjával vagy eltagadott kemikáliák égi permetezésével. Ha már chemtrail: az állítólag oly éleslátású valósághívők totális vaksiságukban még a szemmel látható-érzékelhető valóságot is vehemensen letagadják, amennyiben személyes érzékelésük nem találkozik össze a szomszéd asszony vagy a tévé hintette kötelezően érzékelendő valóságképpel.

Azért nem látogat el a falvakba személyesen Klaus Schwab, mert azokban már évszázadok óta jelen van. Azzal dicsekednek a magyar polgármesterek, hogy ők a falu népe minden egyes lakójáról pontosan tudják, ki melyik házszám alatt él, hol dolgozik, mit csinál odahaza, és a polgármester mint lokális felhőtárhely mindenki mozgását tűprecíz pontossággal nyilvántartja azok komplett életén át.

Mindezen igazságok feltérképezését követően mi más is lehetne korunk szülői generációjának reakciója, mint kapálódzva visszarángatni a fiatalokat a virtualitás izgalmából a valóság rideg és keserű börtönébe. Mert valójában a valóság a börtön, nem a virtualitás.

Persze utóbbinak is megvannak a veszélyei: az internet a totális szabadság ILLÚZIÓJÁT adja meg, de tényleges valóságát nem. De még így is jobb a totális szabadság képzeletbeli ígérvénye, mivel az legalább megtanít minket vágyakozni egy szebb világ után. De aki a valóság depresszív szürkeségébe zárul, vajon miféle lehetősége mutatkozik az önfeledtsége megélésére a kupica pálinkán meg az aranylövésen felül? Meg az embertársai bántalmazásán, terrorizálásán kívül? Már bocs: ha az internet le is köti az elmét, a testünket nem tudja börtönbe zárni. A hatalom kénye-kedvének kiszolgáltatott világ viszont megteheti ezt. Hol van hát a börtön? Az illuzórikus szabadságban, vagy a depresszív, megkötöző realitásban?

Nem fogom kerülgetni a forró kását, nyíltan kijelentem az igazságot, hogy tényszerűen a valóság indukálja a mai fiatalságban a depressziót, nem pedig a virtualitás. Az interneten összefuthatnak olyan képekkel, fantáziákkal, eszmefuttatásokkal, videókkal, tartalmakkal, akár oktatási anyagokkal, melyek egy teljesen más, jóval gazdagabb és fantáziadúsabb világ ígérvényét hordozzák, ám ezen referenciáknak az unalmas, lélektelen, elnyomó, kínkeserves valóság nemhogy nem felel meg, de erőszakkal felszámolja a kreativitás és egy valóban felemelkedett élet élésének puszta lehetőségét.

Keletkezik egy összehasonlítási alap a szellemi potenciálok világában egy valóban örömteli és fölös nehézségektől mentes életről, melyet aztán a valóság nem hajlandó szállítani. A depressziót tehát a valóság generálja, míg a virtualitás az önfeledtség és öröm ígéretét adja, ám annak tényleges megvalósulásától sajnos elválaszt minket a valóság.

A valósághívő rendszerzombik persze ráfogják a gyermekek izgágaságát a TikTokra, hogy amiatt nem képesek befogadni a tanárok és különféle autoritások szájából nyakló nélkül ömlő moslékot.

Azt hiszitek, az én személyes keserűségem és sikertelenségem vetül ki a világba? Tudjátok ki mondta, hogy a földi hatalom képviselőinek szájából moslék árad? Ama kiváló írók, költők, esszéisták, akár tudósok sokasága, kiknek idézetei kizárólag interneten olvashatók az oktatási rendszer agyrothasztó hatásairól. Mindezen gondolatok javarészt akkor születtek, amikor nemhogy TikTok, de még tévé sem terelte a fiatalság figyelmét a katedra körmösöket osztogató autoriter barmainak szavától a képernyő felé.

Íme néhány meglátás a valóság világa kapcsán az elmúlt évszázad értelmiségi krémjétől. Indítsuk Hamvas Bélával és az ő apokaliptikus monológjával:

…Tapodtat sem voltam hajlandó engedni annak a büdös mosléknak, amellyel naponta és minden óra minden percében, főként az iskolában, mosdattak, s amelyet oly előszeretettel az élet realitásának neveztek… Ez a hjailyenavilág-vallás. A tanuljmegfiamavalóságnak-engedelmeskedni-magatartást egy pillanatra sem fogadtam el. Soha senkinek sem hittem el, hogy ez a mocsok a realitás.

Thomas Bernhard, a XX. század egyik legnagyobb osztrák írója a következőképp jellemezte a lurkókba kötelezően követendő valóságképet beleverő iskolarendszert:

A tanárok a rájuk tanulókként bízott ifjú embereket teljesen mechanikusan és a jól ismert tanári fennhéjázással és a jól ismert tanári érzéketlenséggel PUSZTÍTOTTÁK a tanításukkal, amely nem volt más, mint a felettes állami hatóság által számukra előírt bomlasztás és rombolás. (…) Amit napról napra tanítanak és áldozataik fejére borítanak, az nem más, mint bárgyúság és betegség és valójában olyan évszázadok óta rothadt TANANYAG MINT ELMEBETEGSÉG, amelybe minden tanuló gondolkodása szükségképpen belefullad.

…Az iskolák az emberi természet rothasztását szolgálják, és itt az ideje elgondolkodni azon, hogyan lehet megszüntetni ezeket a rothasztóközpontokat.

Ne feledkezzünk meg Szent-Györgyi Albert ragyogó meglátásairól sem, aki a történelemben egyedüli magyar tudósként nyert úgy Nobel-díjat, hogy idehaza folytatott kutatást. Tőle egy videót illesztek be ide:

A valóság apostolainak rendre örök idők óta fennálló álláspontja az általuk projektált realitáskép erőszakos átütése az emberiségen, a reformhangok elhallgattatása, a változást követelő csoportok megkorrumpálása vagy elpusztítása. A valóság világa erkölcsi-szellemi értelemben soha nem változik, pláne nem javul. Ahogy a bölcs mondás tartja: soha nincs új a Nap alatt.

E valóság kívánalmainak, a társadalmi elvárásoknak hosszas és erőszakos idomítás nélkül nem is lehet megfelelni – miből képzelik hát a kitalált valóság hívei, hogy természetes, magától értetődő és soha meg nem kérdőjelezhető viszonyrendszerről beszélünk? Hogy mást, pláne szebbet és jobbat el sem lehetne képzelni?

A valóság illúziójának ragasztója tehát csakis és kizárólagos érvénnyel a pszichikai terror, vagy ahogy régebben a tömeglélektannal foglalkozó tudósok megfogalmazták: a kollektív tudattalan. Az ösztönállati késztetések, a szívből származó gonosz gondolatok és a mentális tisztátalanság vezérlik a világot immár évezredek óta. Ez elől pedig kizárólag egyetlen irányba menekülhetünk: be a belső szobánkba, a szent lélektől való öröm, a fantázia, a virtualitás birodalmába! Aztán ha már legalább el tudunk képzelni magunknak egy szebb világot, akár a valóság terén is érvényt nyerhetnek vízióink. Erről szól a mennyek országának ígérete.

Az új „ludditák” most ama mantrákkal házalnak, hogy a virtualitásba ragadt fiatalok majd örök magányban tengődvén soha nem fogják megtapasztalni, milyen egy családi, természeti, hagyományos, civil kötelékekben gazdag élet. Hogy a virtualitásnak nincs empátiája, tradíciója, a telefonod nem simogat, nem pátyolgat, nem gondoskodik sem földi, sem mentális igényeidről.

Mekkora ótvaros baromság. A család sem gondoskodik a szeretet-igényeinkről. A munkahely pláne nem. A hatalom ott tapos minket, ahol ér. A valóságban totál elszeparált magányos szigetekként vagy halálra bullyingolt áldozatokként várhatjuk a világ végét. A nárcisztikus, elmebeteg szülők, beképzelt, mitugrász tanárok, áldozataikkal packázgató és velük szemben hatalomfitogtató csinovnyikok, a való világ antagonisztikus NPC-i azok, kik pokollá teszik létünket, elmagányosítanak minket, őszintén megkívántatják velünk a halált. A „vissza az őszinte emberi interakciókhoz” delúziója a valóságban soha nem fog érvényt nyerni, mert ott nincsenek őszinte emberi interakciók.

Mielőtt elkezdték volna a fiatalság elmagányosodásának okát ráfogni az internetre, Robert D. Putnam politológus a „Bowling Alone” c. könyvével dobbantott nagyot, melyben kifejtette, hogy a valós emberi interakciók elsorvadásával (mely az 1950-es években indult), az emberek magányosan fognak eljárni bowling-ozni. Ami abszurd állításnak hangzott, s ma is az. Nem véletlen nem ez lett végül a XXI. század divathóbortja, hanem a legalább rövid távú kielégülést kínáló virtualitás.