Az egyéni felelősségvállalás diktátumával alátámasztott kenyérkereseti kényszer a világ egyik legkártékonyabb, évről évre emberéletek millióit ebek harmincadjára juttató doktrínája. Nem létezik egyéni felelősségvállalás, amennyiben saját magam nem kontrollálhatom a sikerem vagy kudarcom útja felé vezető tényezők sorát.
Napjaink rendszere, kiváltképp munka alapú társadalma azon az alapon működik, hogy az egyén kezéből a kontrollt a lehető legelemibb cselekedetei (mint mozgás, levegővétel, alapvető létszükségletek beszerzése) terén is maradéktalanul kiragadja, azaz az emberek semmilyen körülmények közt ne gondoskodhassanak a maguk életvitelének rendezgetéséről.
Létünk minden egyes mozzanata, testi funkcióink, gondolkodásunk, napi szintű rutinunk, vagy akár másodpercekre bontott időbeosztásunk összes eleme maradéktalanul külső aktorok kontrollja alatt áll, akik az általuk előidézett deprivációinkból következő elhalálozás elkerülésének lehetőségéért cserébe személyes kényük-kedvük tetszését szolgáló feltételeket szabnak a túlélési szükségleteinkhez való hozzáféréshez.
Mivel a viszonyrendszer totálisan egyoldalú és egyenlőtlen, a létszükségleteinkért fizetést vagy szolgálatot megkövetelő aktorok természetesen kivétel nélkül olyan egyezségeket hajlandóak csak kötni, amellyel az ő vagyonuk vagy hatalmuk, ideális esetben mindkettő tovább növekedhet, relatíve az általuk elnyomott tömegek pozíciójához.
A rendszer hatalmasainak feltétlen és joviális szolgálata nem keletkeztet részünkre természetes biológiai halálunk napjáig tartó életben maradási jogot, hiszen az a túlélés gondosan elzárt feltételeinek hozzáférését, azokat nem akárkinek kijáró privilégiumként kezelvén akár a követelményeik példás, makulátlan teljesítését követően is megtagadhatja.
A rendszerben a fizikai túlélés egyetlen és kizárólagos záloga az értékes és csaknem mindenki részére igazságos egyenlőséggel beosztott (a korai elhalálozóktól bocsi) életidőnk áruba bocsájtása szabad beosztásra és feltétlen rendelkezésre állásra azoknak, akik a megélhetési feltételeinket önhatalmúlag kontrollálják.
A szükségleti termékeink elzárói nem maguk termelik meg ezeket a cikket, legtöbbször még puszta látszatok szintjén sem vesznek részt a privilegizált túlélés eszközeinek előállításában. Mégis, mikor heveny hanyagságukban oda vetnek elénk a további foglalkoztathatóságunk fenntartására sem elégséges mértékű fizetést, nekik kell elrebegnünk lelkes hálaimáinkat, éltetni istenemberi személyük dicsőségét.
Ténylegesen honnan származnak a túlélésünk eszközei? Úgy van, kivétel nélkül mindegy szálig más, hozzánk hasonszőrűen kizsákmányolt és rabszolgaként tartott munkások hadától, kiket szintúgy megetettek a mesével, hogy az egymás részére kézzel vagy géppel fabrikált túlélési feltételek maguknak az istenember munkáltatóknak a közreműködésével ereszkednek alá a magasságos fellegekből.
A tőke specializációja tehát elválasztja egymástól a szükségletek előállítóit és elosztóit. Előbbieket először is hivatalos munkaviszony szentesítésével, magántulajdon szentségének megerősítésével és az uralkodó osztály istenemberi privilégiumainak szigorú törvényekbe iktatásával megakadályozzák az életben maradásban, amennyiben egyetlen és kizárólagos szóba jöhető életszervezési akciójuknak nem az örök életen át tartó zötykölődést, bütykörészést, a személyük elől elzárandó létszükségletek gyártását tekintik. Utóbbiak egyetlen funkciója a rendelkezésre álló javak önkényes elzárása és beosztása, hogy senki ne élhessen túl egyetlen befizetetlen csekknél vagy egyetlen kimaradt munkanapnál tovább, aki nem az ő terrorisztikus önkényuralmuk további nyakló nélküli istápolgatását szolgálja.
Tényszerűen tehát a munkás osztály tevőlegesen ledegradálja magát az uralkodó rétegek háziállatává, akik leélősködőzik őket, ha nem dolgoznak kőkeményen és korai fatális szervi katasztrófába menően. Ugyanakkor a tőkés és karhatalmi elit szabadon élősködhet egyidejűleg akár több millió kétségbeesetten kaparó jobbágy felett, hiszen bár maguk nem járulnak hozzá az általuk gondosan elzárt és önkényesen porciózott javak előállításához, intézményi erőszakkal, törvényes privilégiumokkal és a legutolsó csúszó-mászó állat szintre züllesztett lakosság részéről megkérdőjelezhetetlenként bebetonozott pozíciójukkal a hierarchia csúcsán önhatalmúlag rendelkezhetnek az emberek élete felett, mégpedig a szorongató kontrolljuk alatt tartott létszükségleteknek hála tökéletesen korlátlanul.
A dolgozó emberek önként és dalolva átadják a maguk által előállított árucikkeket az uralkodók kezébe, akik aztán gondosan elszeparálván azokat előlük különféle feltételeket támasztanak a szűkösen porciózott javak hozzáférhetőségéhez.
Ebben az egyoldalúan diktált viszonyrendszerben a dolgozó emberek örök szolgálattal tartoznak uralkodóiknak, azoknak viszont de facto semmit nem kötelesek biztosítani elnyomottaik részére. A túlélés fokmércéje innentől fogva nem az, hogy te a magad erejéből keményen megdolgoztál érte (a kapitalizmusban a munka önmagában nem keletkeztet életben maradási jogot), hanem hogy a létfeltételeidet erőszakkal elzáró aktoroknak kedves vagy-e annyira, hogy életben maradási joggal jutalmazzanak meg téged, legalább egy újabb hónapra a biztos éh -és fagyhalál elkerüléséhez.
A porciózás akképp történik, hogy a rabszolgák örökké hozzá legyenek láncolva a rendszerhez, azaz megakadályozható legyen részükről a létszükségletek halmozása, megtakarítások képzése vagy ama veszély kibontakozása, hogy a munkás az előbbi két művelet hosszabb távú űzésével munkásból tőkéssé, dolgozó peonból munkáltatóvá válhasson.
Patikamérlegen kimért elnyomatásról beszélhetünk tehát, amely rendszerben, miután a mókuskerékben futtatott patkány sorban tartott embertömegek immár olyan alapvető létfunkcióik bebiztosításától is el vannak zárva, mint lakás vagy utódlás, a tőkével közösen hatalmaskodó pártállamoknak különféle célzott támogatásokat szükséges folyósítaniuk az elnyomott háziállataik részére. Ezeket nagy cselesen hitelek formájában csepegtetik, így a lakosság rabszolgasága a munkavégzés kényszerén felül még több fojtó és szétszakíthatatlan kötelék által betonozódik be.
Az archaikus korban, illetve a klasszikus rabszolgaság érájában az embernek biztos tudomása volt rabszolgasága tényéről, hiszen külön kasztba tartozott, elkülönülten hált a többiektől, másfajta bánásmódban részesült a megbecsültebb rétegekhez képest. A kapitalizmusban az emberek úgy sínylődnek minden hajdanvolt korok rabszolgaságát felülmúló mélynyomorban és szegénységben, hogy mindennek tényéről nem lehet tudomásuk, vagy ha mégis, a további életben maradásukra leselkedő veszélyek elkerülése érdekében önerőszakot tevén meg kell hamisítaniuk saját valóság-percepcióikat. E folyamat elsősorban súlyos önbecsapások hadával, önpusztító függőségekbe zuhanással és súlyos mentális zavarok kibontakozásával abszolválható legegyszerűbben.
A rendszer aztán ezeket az újonnan sarjadzó nyomorúságainkat is becsatornázza magához a még megkötözöttebb rabszolgaságban tartásunkra, amikor immár a napi kupica pálinka kosárkánkba pottyantásához, az aktuális havi adag Xanaxunk beszerzéséhez vagy a 30 ezer forintos óradíjú, örök szolgasorsunkat végérvényesen megpecsételő elmeprogramozó pszichoterápia megfizetéséhez készséggel lemondunk alapvető munkavállalói jogainkról, a papíron mindig „csak” 40 órás munkahétről, egyre gyakrabban jelenünk meg a szalag mellett vagy irodában szombatonként és hétköznap este 6 után, hogy immár kontrollálhatatlanul támadó öngyilkossági gondolatainknak és hallucinatív kényszerképzeteinknek hála még csak kósza gondolatok szintjén se merészelhessünk elkalandozni a lobotomizált aggyal végzett csavarhúzogatás vagy billentyűkopogtatás dimenziójától valami karámon kívüli világ fantáziájának elképzelése vagy az életben maradási jogunk azonnali kimúlását keletkeztető ellenállás eszkalálása felé.
A tökéletesen egyoldalú és egyirányú megfelelés szisztémájában a munkáltatók hatalmi pozíciójukból eredően megtehetik, hogy gyakorlatilag bárminemű indoklás mentén a dolgozó peonokat fizetésmegvonással sújtsák, a munkavédelmi előírások nagyját mellőzzék, válság vagy forgalomcsökkenés esetén tömeges elbocsájtásukat eszközöljék.
A munkásoknak ezzel szemben akkor is foglalkoztathatóságuk további szavatolására muszáj törekedniük, amennyiben a magasságos atyaúristen munkaerőpiacon éppen nincs igény az ő szolgálatukra, vagy az a puszta létfenntartásukra sem elegendő fizetéssel honorálná őket.
A munkások kirúgásának akciójával a munkáltatók rizikócsökkentő akciót eszközölnek a profitrátájuk visszaállítására. Ténylegesen átlőcsölik a kockázatokat rabszolgáikra, hiszen a munkaerő nem takarít meg pénzt azzal, ha kirúgják, épp ellenkezőleg: kénytelen lesz felélni még kevéske tartalékait is, mivel akár éhen halása küszöbén egyetlen szóba jöhető cselekvése a végtelen CV-küldözgetés és interjúzgatás marad.
A munkás tehát nem csak az életben maradása tényezőit köteles átadni a munkáltatói kontroll „szerető” gondoskodásának, de kézhez kapott jövedelme teljes összegét, olykor annál többet is kizárólag a további rabszolgáskodási kényszerei fenntartására fordíthatja.
A munkáltató a maga rizikó-minimalizálásában minden téren előnyt élvez a munkásaival szemben, hiszen ugyanazon akció végrehajtása tökéletesen másképp érinti őket a munkaerőhöz képest. Aminek a munkáltató haszonélvezője (profitmaximalizálás, elbocsájtás), annak a rendszer önkényes beosztó funkciójától való függőségbe taszított munkás osztály kárvallottja és áldozata.
Ennek ellenére, mivel tökéletes abszurdum az embernek negatív reáljövedelemért cserébe rabigáskodni, noha mára ez vált a rendszer hétköznapi működési módjává, olykor a munkás osztály is igyekezik a maga deprivált helyzetén jobbítani, habár mindezen lehetőségei roppant szűkösre szabottak.
Elmehet a munkaerő akár kis túlzással pucér seggel is külföldre dolgozni, hogy ott ellentétben a Magyarországhoz hasonló rabszolgatartó munka alapú társadalommal egy megélhetés alapú társadalomban működjön, ahol némi pénzügyi leleményesség tanúsítása mellett jövedelme tán nem a negatív szintet üti meg.
Alkalmasint megválaszthatnak az örök rabszolgamunka világát megelégelő munkások szociáldemokrata pártokat, akik a munkavédelmi szabályok szigorításával, munkáltatók ellenőrzésének sűrítésével, minimálbérek és sztrájktörvények emberségesebbé tételével kicsit visszalendíthetnek az egyoldalúan élősködő hatalmaskodók kénye-kedve gyakorlásának irányába pattanásig feszített ingán.
A munkahelyi kultúra olykor belül is változhat, ehhez a munkások osztályöntudatának ébresztésére van szükség, ami hogyhogynem állandó jelleggel újból meg újból visszaalszik. Például egy kolléganőit rendszerint szexuálisan zaklató főnökkel szemben összefogással kezdeményezhető munkavédelmi per vagy a szociopata aktor hatalomból eltávolítása. Egy nem kizárólag bábként üzemelő szakszervezet sikerrel fordíthatja vissza a negatív reáljövedelmeket a plusz jel felé.
Ahogy viszont azt kapitalistáéktól megszokhattuk, a pozitív változásokat megszülni képes reakció aztán némi munkáltatói vergődést követően megteremti a maga ellenreakcióját.
A munkáltatók megvághatják az év végi bónuszokat, kényszeríthetik az értékes tudásmunkás kollégákat ún. noncompete szerződések elfogadására, melyek megakadályozzák, hogy az ember magasabb fizetés ígérvényéért cserébe a konkurenciához távozzon. Szigoríthatják a teljesítmény-normákat, felfuttathatják a közvetlen mikromenedzsmentet és a munkaerő megfigyelését, elinflálhatják a jövedelem-növekményt, s csillapíthatatlan zúgolódás esetén akár komplett részlegekre is lakatot verhetnek, hogy szakszervezet nélkül, elölről összeválogatott személyekkel való feltöltés mentén szervezzék azokat újjá.
Ám mindezen hosszú évtizedek, ha nem évszázadok óta űzött kapitalista trükkökkel pusztán a felszínt kapargatjuk. Napjaink tőkés vagyonextrakciója és a munkaerő kizsákmányolásának egyre absztraktabb, láthatatlanabb és egyre inkább digitális térbe költöző módozatainak bevetésével a tőkések rendre minden alkalommal több lépéssel a végzetes lecsúszás félelmével napi szinten farkasszemet nézni kénytelen munkaerő előtt járnak.
Itt száguld be ismét a képbe a nem létező egyéni felelősségvállalás követelményének kapitalizmus általi meghackelése. Az első lépés ezen az úton még viszonylag nyilvánvaló volt: gerjesszünk összeegyeztethetetlen ellentéteket, torzsalkodásokat munkásaink között, s a korábban egységes szakszervezetbe tömörülő vagy hippi kommunába vonulással a rendszer diktatúráját elhagyó forradalmárok az osztályharc további lefolytatása helyett inkább egymás szemének kikaparásával, gyilkos versengéssel, veszett fejsze nyele individuális érdekérvényesítéssel foglalják le magukat.
S a Jones-ültetvény tulaja a bajsza alatt hevesen mosolyog, hiszen egyéni szinten és az egyéni felelősségvállalás diktátumának keresztülverésével a komplett munkavállaló had központi kontrollja biztosítva van. Egyénileg senki nem kelhet fel, pláne nem harcolhat sikeresen egy többmillió főt deprivált munkavégzésben tartó, napi szinten dollármilliárdokat megmozgató szervezettel szemben.
A módszer évtizedeken át kiválóan működött, olykor akár túlzottan jól is megszolgálta a maga uralmát. Az emberek önfejlesztő kiskönyveket, pszichopata tréningeket meg csernusi kioktatásokat kaptak a nyakukba, hogy betörjék őket a rendszer és hatalom mindent felemésztő leviatánjának legyőzése helyett a saját kis kicsinyes egoisztikus érdekeik képviseletére, szétzilálván ezzel a komplett társadalmat és egymás gyűlölködő örök ellenségeivé transzformálván az embereket.
Ám az utóbbi években csúszott némi hiba a számításokba. Az individuális felelősségvállalás bájitalával átitatott örök kiszolgáltatottság kizárólag úgy működik, hogy az emberek személyesen érdekeltté válnak a rendszer fenntartásában és az uralkodó osztály végtelen vagyongyarapításában. Legalább az illúziók szintjén hasznot kell látniuk rendíthetetlenül végzett kínkeserves munkájuk gyümölcséből.
Eme igény kielégítésére szolgáltak a fogyasztói szemetek, melyeket az emberek rendre hónapról hónapra újból megvettek a maguk szórakoztatására és lelki nyomorúságuk elfedésére, miközben a gazdagok milliárdos vagyoneszközöket halmoztak és értékpapírokat forgattak.
A XXI. század fiatalsága, kiemelt tekintettel az Y és Z-generációkra nem látja immár munkájának semminemű pozitív hasznát. Kezd kicsírázni bennük újfent az elnyomottság tudata, hogy maguk kizsákmányolt rabszolgái egy részükre a túlélés privilégiumának zsarnoki osztogatásán felül semmit nem kínáló parazitikus szisztémának. A túlélés – mint azt korábban elmondtam – nem kikövetelhető, hanem kizárólag adható juttatás a rendszer hatalmasai részéről.
Az Y és Z nemzedékek tökéletesen tisztában vannak a ténnyel, hogy képviselőik a rendszer által megkövetelt példás tanulmányi és fejlődési előmenetelük ellenére a modern idők legszegényebb egyedei, hogy jövedelmi és vagyoni helyzetük kétségbeejtőbb a maguk idejében fűszívó és iskolakerülő életmódot lefolytató boomerekénél, hogy ténylegesen saját tulajdonú lakás birtoklásáról vagy kreatív, egyedi ötleteiket valóságba öntő vállalkozás indításáról még csak nem is álmodozhatnak.
Ezért a fiatalok immár a rendszerből való permanens kicsatlakozás lehetőségeit keresik, nem elégednek meg pusztán kínkeserves gyötrelmeik elfedését néhány órán át kitartó eufória mellett eszközölő kábítószerekkel. Mivel végtelen kizsákmányoltságuk ténye kiűzhetetlenül tudatosult elméikben, nem lehetséges személyüket figyelemelterelésekkel, részükre ideig-óráig belengetett kedvezményekkel, csapatépítő tréningekkel és munkahelyi wellness hétvégékkel korrumpálni, ahogy a fenyegetések, leépítések, kirúgások sem igazán érintik meg őket.
Mentális értelemben alásüllyedtek a büntetés-jutalmazás általi kontroll szintjének, hiszen a munkáltatói fenyegetőzések immár a legminimálisabban sem elégséges alamizsnáik elvételére irányulnak, de negatív létszínvonalnál tök mindegy, hogy a guláglakó ember keményen megdolgozik a semminél is kevesebb jutalmáért, vagy dologtalanul éhen hal, hiszen mindkét kategória végül ugyanarra a dögrovásra jut. Pavlovi értelemben a tanult tehetetlenség állapota áll be, amikor a puszta próbálkozás és kísérletezés a foglalkoztatási körülményeink jobbítására sem számít többé értelmes akciónak.
Az ember AUTOMATIKUS, tehát nem autonóm döntés nyomán megvalósuló mintázata ebben az állapotban kizárólagos érvénnyel az önprezerváció lehet, azaz az éhen döglés elodázására vagy a megőrülés elkerülésére a test a felhasználandó energiamennyiséget minimalizálja.
A fiatalság az ágyban fetrengvén passzívan görgeti a TikTokot, mert folyamatosan szirénázik füleikbe a halálos veszedelem, hogy esetleg felkerekedvén és munkát keresvén előbb-utóbb a tökéletesen hiábavaló és reménytelen próbálkozásaik keletkeztette energiaveszteségeiknek hála végleg kiürül a hűtőszekrény, elfogynak a szervezetből a mentális józanság cérnaszálon csüngő maradványait összetartani képes tápanyagok. Az interjúkon való totális megaláztatásuknak vagy épp a kiküldött CV-ik százai ignorálásának hála közvetlen életveszélybe kerülvén immár a végső kimúlás előtt álló legutolsó akadály, a totális energiaprezerváció gátja is átszakad, beavászkodik az elmébe a halálfélelem. Innen 1-2 hét, és az áldozat kimúlik.
A fiatalságot tehát oly fokú deprivációban tartja a rendszer, hogy a privilegizált életben maradási jog koncentrációs táborán kívüli pusztaságot is elviselhetőbbnek tartják a kőkemény munkánál, hiszen előbbi esetben bizton bekövetkező haláluk napjáig legalább táncikálhatnak egy kicsit nagy boldogan, míg utóbbi szituációban az elgázosítandó zsidó sorsútjuk elnyeréséért kegyetlenül megtornáztatják őket, hogy a temérdek lelki terrorról ne is beszéljünk. A gulágon kívül éhen halás megőrzi a lelket, a munka általi kimúlás pedig elveszejti még azt is.
Látják ezt a munkáltatók, s a technológia segedelmével olyan eszközöket keresnek, melyekkel továbbra is szavatolható marad a jövő és jelen nemzedékeinek örök kiszolgáltatottsága, anélkül hogy a rendszer bombabiztos stabil tartópilléreként szolgáló egyéni felelősségvállalás diktátumáról lemondván be kellene látniuk a munkaerő tökéletes egyoldalú kiszolgáltatottságának tényét.
Ehhez a tőkés kaszt a csirkésítési eljárást alkalmazza, ami nevéhez hűen az amerikai baromfifeldolgozó-iparból indult kiexportálásra a munka világának szinte valamennyi szektorára, a másodperc alapú kontroll, megfigyelés és teljesítmény-értékelés lehetőségét valóra váltó technológia segedelmével.
