Hosszú évtizedek, ha nem évszázadok állandó jelleggel visszatérő beszédtémájuk a kapitalista és pártállami beszélő fejeknek egyaránt, hogy az általuk fejünk fölé telepített totalitárius ellenőrző és kizsákmányoló szisztémák egytől egyig csakis és kizárólag a mi személyes jólétünket és kényelmünket szolgálják, továbbá temérdek időt takarítanak meg részünkre, amely könnyebbséget aztán szabadidőnk gyarapítására vagy létszínvonalunk növelésére fordíthatjuk.
Ezeket az előbb havi rendszerességű, majd napi szintű, végül másodperc alapú kontrollt lehetővé tevő eszközöket egyre jelentékenyebb arányban vezérli mesterséges intelligencia, vagy legalább valamiféle gépi apparátus. Mégis, aki nem dugja rendszerint fejét a homokba, tapasztalhatja a rendelkezésünkre álló szabadság, mentális jólét, sőt akár a megkereshető reáljövedelmek folyamatos erodálódását. Az egyre számosabb, szofisztikáltabb, szabadulhatatlanabb és precízebb ellenőrző eljárások létminőségünk totális romba dőlését idézik elő.
Ebben az esszében a technológiai „fejlődés” okozta civilizációs összeomlás mindennemű tényezőjét szemügyre vesszük, kiemelt tekintettel életidőnk digitális transzformáció segítségével foganatosított elrablásának folyamatára.
Mi a digitális transzformáció eredendő célja?
A digitális transzformáció történelmét az 1980-as évektől illendő indítanunk, amikor a végső összeomlás küszöbére sodródott ipari kapitalizmus mágnásai a gyártósorok harmadik világba való kiszervezésével, illetve az anyaországban maradt üzemek automatizációjával igyekeztek kivergődni profitabilitási válságukból.
Az automatizáció viszont paradox módon nem növelte meg a termelékenységet, sőt mi több, tartós stagnációra kárhoztatta azt. Míg az 1960-as évek Amerikájában egy rosszabb évben is 2,5-3% környéki gazdasági növekedés volt abszolválható, addig a reagani és thatcheri neoliberalizmus hajnalán pezsgőt bontottak, ha sikerült véletlen az 1 százalékos álomküszöb elérése.
Hogyan állhatott hát helyre mégis a kapitalisták profitja, hiszen a 90-es évek elejétől már neoliberális kilábalásról beszélünk? A kormányok és gyárosok kettős intézkedéssel vetettek véget a munkás osztály kollektív érdekérvényesítő képességének. Egyfelől a gépek lehetővé tették a munkaerő teljesítőképesség szempontjából legalsó hányadának leselejtezését, másfelől a fogyasztói társadalom meghirdetésével és az individuális felelősségvállalás tanának átütésével az elitek felszámolták a társadalmi szolidaritást.
A kapitalisták tevékenysége végül úgy válhatott ismét profitábilissá, hogy egyszerűen kiütötték bérszámfejtéseikből az automatizált gyártósorokkal versenyre kelni nem képes munkaerőt. Bár ezen akciójukkal nyilvánvalóan jelentős keresletet vesztettek, a megtakarítások mértéke így is meghaladta a kiadásokét, s hirtelen nem is volt többé akkora baj a termelő gazdaság hanyatlása.
Azóta a kapitalisták rendre minden évtizedben eljátsszák pepitában ugyanezen játékot, így fenyítvén meg a globális munkásosztályt a szintén 80-as évek óta folyamatosan hanyatló reáljövedelmek feltétel nélkül való elfogadására.
Ami a 80-as években az automatizált gyártósor, az lett a 90-es években a PC, a 2000-esben az internet, a 2010-es évtizedben pedig a platform-uradalom és vele az életvitelünkbe egyre közvetlenebb módon beavatkozó gig economy, prekariátus életvitel és hustle culture diktátuma.
Minden, a „kényelmünk” és „jólétünk” érdekében bevezetett technológiai transzformáció tovább szegényített minket, még jobban erodálta személyi szabadságunkat, a fejünk fölé telepített kontrollt pedig egyre transzcendensebbé, mégis szorongatóbbá és szabadulhatatlanabbá tette.
A 2020-as évtized némi COVID-kitérőt követően a mesterséges intelligenciáé lesz az immár emberiség totális átformálására törekvő beszélő fejek tervei szerint.
Amennyiben mindezen „fejlődés”, vagy pontosabban mondva fejlövés az 1970-es évekig bezárólag meghatározó paradigmák közt zajlott volna le, egy emberként éljeneznénk a folyamatot, hiszen a folyamatos technikai fejlődés valóban megszabadítana minket az alávaló munka központi eszközökkel érvényesített kényszerétől.
Csakhogy eme szoftverek, algoritmusok, a lakosságból milliószám kisajtolt adatok egytől egyig valamely társadalom felé elszámoltathatatlan privát személyek vagy szervezetek magántulajdonát képezik, akik kizárólag személyes önérdeküknek megfelelő irányba hajlandók lendítgetni a digitális transzformáció szekerét, a magánérdekek képviselői közé értve az államigazgatás egyre hatalomittasabb és kontrollmániásabb aktorait is.
Az alábbiakban meg fogjuk látni, hogy a digitalizációs folyamatok az eddigieknél is mélyebben fészkelődnek be személyes életvitelünkbe. Olyannyira, hogy bár napjainkban minden tisztességes pártállami pszichopata az egyéni felelősségvállalás erőszakpressziójával és a neisegyék mentalitás alattvalóira köpdösésével házal, tényszerűen és az objektív valóság szemüveglencséjén át szemlélvén a világot hosszú évtizedek óta nem vagyunk urai saját életvitelünknek a leghétköznapibb cselekedeteink terén sem.
Mi a digitális államigazgatás lényege?
A türelmetlenebb olvasók kedvéért előre elspoilerezem a helyes választ, aztán természetesen hosszú oldalakra nyúló magyarázatokat szolgáltatok a mindenki által emésztendő keserű valóság kibontására.
A digitális állam az életünk elrablását foganatosítja idegen érdekek kötelező érvényű szolgálatának alanyi jogú érvényesítésére.
A digitális ügyintézés, állampolgárság, megfigyelés és bürokrácia célja elválasztani minket a személyesen rendelkezésünkre álló életidőnktől, energiánktól és alkotóképességünktől, hogy kizárólag a hatalom érdekeinek megfelelő tevékenységeket űzhessük életünk minden egyes napjában.
Ha valaki olvasott egész véletlen az 1750-es évek óta folyamatosan burjánzó racionalista pamfleteket, a háborús évtizedek pszichológiai érdeklődését meghatározó tömeglélektani tanulmányokat, szocreál érában született nonfikciós irodalmat (kiemelt tekintettel Hamvas Bélára, Herbert Marcuse-ra vagy Erich Fromm-ra), neadjisten hallgatja mostanában Yuval Noah Harari előadásait a meghackelt emberi tudatról, teljesen világossá válik számára annak megcáfolhatatlan ténye, hogy a hatalom törekvése gyakorlatilag ősidők óta minden korban a maga totalitárius teljhatalmának kiépítése, majd örök időkre való bebetonozása.
Habár néhány renitens világbirodalomtól és csakhamar széthulló gyarmati uradalomtól eltekintve ez soha nem jött össze neki, a hatalom rendre nem a törekvései értelmét, hanem csakis és kizárólag a célja abszolválása érdekében alkalmazott eszközeit vizsgálja felül. Azaz tetteinek bárminemű erkölcsi átvilágítását mellőzvén újabb meg újabb módozatokat keres a totalitárius uradalma kialakítására.
Az ezredfordulóra eljutottunk odáig, hogy a hatalom szemlátomást minden korábban elkövetett hibájából tanulván különféle agendák megfogalmazásába fogott a korábban individuális diktátorok útmutatására bízott kontroll-tevékenység bebiztosítása érdekében. Ezek az agendák immár nem mindenféle Hitlerek, Sztálinok, Pol Potok és Mao Ce-tungok fejéből pattannak ki, hanem különféle globális intézmények, háttérhatalmi think thank-ek igyekeznek azok tartalmát a nagyvilág népessége felett érvényesíteni, az állampárti irányítók személyes jóváhagyásával és a dollármilliárdos gazdasági elit ütemes vezényletével.
E globális kontroll speciális, s ezért minden korabeli gyilkos önkényuralomnál veszedelmesebb tulajdonsága, hogy suttyomban, látatlanban, legtöbb esetben bárminemű kényszerítő eszközt vagy nyílt színi erőszakot mellőzvén kerül bevezetésre.
A digitális adminisztráció célkitűzéseinek alaposabb megértéséhez muszáj felelevenítenem egy általam rendre minden alkalommal hangoztatott igazságot, hogy napjainkban az állami és pénzügyi hatalom egyaránt nem az ókori rabszolgatartást kívánja visszahozni, amikor az ember ellátásért cserébe lemond, vagy megfosztják őt önrendelkezési jogától. A digitális transzformáció ennél jóval tovább megy: a rendszer feltétel nélküli szolgálatának diktátumát foganatosítja, miközben a totális kontroll kiépítésének és fenntartásának mindennemű költségeit alanyi jogon leveri rajtunk.
Képzeljetek el egy olyan szisztémát, amelyben a rabszolga nemhogy ingyen dolgozik uralkodói kénye-kedvének szolgálatára, hanem fizet azért, hogy ingyen szolgálhassa elnyomóit.
Így aláz meg téged és rabolja el életedet a digitális ügyintézés
A 2020-as évekre a digitális ügyintézés életünk minden aspektusába befurakodott. Lassacskán levegőt sem vehetünk (akár szó szerint, lásd COVIDiktatúra) anélkül, hogy ne kellene az ánuszrózsánk tartalmát is valamely applikációval „önként és dalolva” megosztanunk.
Na de lássuk meg, a személyes komfort és kényelem dajkameséi mögött miféle elleplezett valós indítékok húzódnak. Ehhez első körben citáljuk be a Magyar Diplo hírportál egyik cikkét, melyből vett idézeteket kissé lerövidítem:
..Itt a digitális közigazgatás, az őrületbe kergető platformjaival – „404-es hiba. A keresett oldal nem található”. Az alkalmazások kirekesztőek, az algoritmusok ellepnek mindent.
…Harminckét millió ember részesül Franciaországban a családi juttatási hivatalok (CAF) támogatásaiban. 2010 óta egy algoritmus a honlaplátogatások, az elektronikus űrlapokra adott válaszok és az e-mailváltások adatai alapján bizalmatlansági pontozással minősíti a háztartásokat. Számos körülmény növeli a pontszámot – munkanélküliség vagy az RSA-ból való részesülés, vagy hátrányos helyzetű területen élés stb. Egy bizonyos pontszám elérése után már vizsgálat indul.
2022-ben, beleértve a jogosulatlanul kifizetett összegeket is… a digitalizáció által megtakarított teljes összeg csupán egy százada volt a kifizetett ellátásoknak. Viszont közvetett megtakarításokat eredményez az algoritmikus felügyeleti politika és az általa keltett félelem: sok felhasználó ugyanis inkább lemond jogosultságáról, minthogy alávesse magát az egyre jobban kiterjedő ellenőrzéseknek és hogy egyre bonyolultabb elszámolásokat állítson ki. 2021-ben ez volt az oka, hogy nem vették igénybe a szociális ellátásokat az esetek 20%-ában, míg 2016-ban ez az arány kevesebb mint 10% volt.
Láthatjuk a szemelvényből, hogy a digitális ügyintézés valós célja pontosan az ellentéte a kígyónyelvű politikusok meg autista-ateista billentyűhuszárok hangoztatta delúzióknak. A cél az emberiséget egy olyan szélsőséges önkontroll állapotába terelni, amelyben kizárólag saját magukat hibáztatják és büntetik halálra a rendszer által rájuk oktrojált, egyáltalán nem bármiféle szilárd erkölcsi alapokon nyugvó követelményeknek való alanyi megfelelés hiányáért. Természetesen, ha minderre nem hajlandók vagy nem képesek a rendszeráldozatok, a pártállami apparátus továbbra is önfeledten indítgatja a maga külön bejáratú büntetőeljárásait a sátán helyett a krisztusi erkölcsnek való megfelelésre igyekvők ellehetetlenítésére.
Mindezek mellett a szerző megerősíti az általam korábbi bekezdésekben citált igazságok érvényét, hogy a hatalom ingyen elvégezteti velünk a maga feladatait, miközben még fizettet is velünk azért, hogy ezt megtesszük neki.
Persze ami az egyik rétegnek (szegények) bánata, az a másiknak (gazdagok) öröme:
A káderek és a szellemileg magasan képzettek… nagyon is értékelik, hogy ügyeiket online intézhetik, és nem kell sehova se befáradniuk. Más kategóriák számára azonban a dematerializált állam kettős büntetést jelent. Kevésbé képzettek és kellő felszereltségük sincs… még több és több igazoló dokumentumot kell összeszedniük, különösen jól kell tudniuk bánni a számítógéppel és otthonosnak kell lenniük az ügyintézés nyelvezetében…
A képernyője előtt dühtől vagy kétségbeeséstől őrjöngő felhasználóval szemben ott a vállalkozó, aki örömmel fedezi fel az újabb és újabb bevételi források felbukkanását, amit a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés akadályoztatásának köszönhet. A digitalizálással ugyanis számos pályáztatás indult, amelyeket olyan cégek nyernek el, amelyek a szolgáltatások széles skáláját kínálják, a projektmenedzsmenttől kezdve a portálok és egyéb platformok fejlesztéséig. E cégek némelyike nemcsak a digitális eszköz kifejlesztéséért, hanem annak több éven át tartó költséges karbantartásáért is díjat számít fel.
A cikk több helyütt sorolja a kirekesztettség szociális aspektusait, mint technikai analfabétizmus, otthoni internet hiánya stb. Szerintem ez a legkisebb probléma a digitális ügyintézéssel, ahogy alább az egyre mélyebb vájkálásunk során a nyúl üregében megláthatjuk. Ráadásul igencsak alantas (hatalom által gondosan kihelyezett) csapdába tereli a népességet, kik közt egy mesterséges megosztást hív létre a kvázi „genetikailag és szociálisan felsőrendű” digitális állampolgárok meg az „elmaradott, ostoba, barbár, lusta, semmirekellő, élősködő” jobbágyok között, akik megérdemlik kirekesztettségüket a fenevad bélyegének világából. Egyébként igen, megérdemlik, csak épp ellenkező okokból, mint amiket a technológiai diktatúra urai rájuk olvasnak.
Alább be fogom bizonyítani, hogy a szellemileg, pláne spirituálisan legfejlettebb egyedeknek van a legtöbb rettegni valójuk a digitális diktatúrától. De előtte folytassuk a cikk boncolgatását:
Más ágazatokban a „dematerializáció”, létszámleépítéssel kombinálva a közszolgáltatások olyan feketepiacát hozta létre, amely a fejlődő országokban honos: a tartózkodási engedélyüket megújítani kívánó külföldiek 30 és 500 euró közötti összegért vásárolhatnak, illegálisan, időpontot a prefektúrán… A megszerzett összeg egy százalékáért cserébe felajánlják magánszereplők a minimális szociális juttatásban részesülőknek, hogy felderítik, milyen juttatásokra jogosultak. Ma ezt a modellt alkalmazza a Wizbii, amely 4%-os jutalékot számít fel.
…Bár a dematerializáció célja az élősködőknek tekintett közvetítők felszámolása volt, az online állammal ezek éppen hogy egyre többen lettek. Mivel az eljárások egyre vesződségesebbek, a szabályok egyre érthetetlenebbek, a nyitvatartási idő zavaros és a hivatalnokokat nem is látni, ezek a cégek felajánlják az igényjogosultaknak, hogy fizetés ellenében lebonyolítják helyettük az eljárásokat, vagy egyszerűen csak kiderítik, mire is jogosultak.
…A számos nyugdíjreformmal, a munkahelyek leépítésével és a kirendeltségek számának csökkentésével együtt megnyílt az út a nyugdíjtanácsadók előtt. Kihasználva, hogy a leendő nyugdíjasok az életük ezen szakaszában szorongóbbak, hogy nehéz időpontot foglalni és hogy nem akarnak hibázni a nyugdíjszámítási eljárásban, a cégek 300 és 6000 euró közötti díjért… elvégzik a nyugdíjszámítást vagy segítséget nyújtanak ügyfeleiknek a nyugdíjak intézésében. Ezek mind olyan szolgáltatások, amelyeket korábban ingyenesen nyújtottak a köztisztviselők.
Itt tehát megtudhatjuk, hogy az állam olyan szolgáltatásokat végeztet velünk teljesen ingyen, neadjisten teszi azokat részünkre fizetőssé, amelyeket régebben – a fenenagy szegénységben és digitális ügyintézést megelőző elmaradottságban – ingyen és bérmentve biztosított részünkre. Ezek egy részét ráadásul kötelezővé is teszi. Tehát az állam fizetés nélkül dolgoztat minket a maga javára, miközben az ugyanilyen jellegű tevékenységet akár önálló indíttatásból saját maguknak végzőket adócsalókként vagy fekete munkásokként megbélyegezvén büntetget halálra. Mekkora kettős mérce!
És akkor nem beszéltünk még a „pénzügyi visszaélések megelőzése” érdekében bevezetett pénzügyi visszaélésekről, mint számlapénzek és digitális valuták erőszakolása. Amik szintén tetemes költségeket vernek rá az áldozatokra, miközben a bűnöző naffia alanyi jogon átjáróházként használja a saját bankszámlánkat. A NAV rablóhadjáratain felül a kiberbűnözők és terrorizmust bársonyszékből finanszírozó vagy totális gazdasági összeomlást eszkaláló apparatcsikok is messze többet rabolhatnak a néptől és tetemesebb kárt okozhatnak életükben, mint a biztonságos, anonim és kényelmes készpénz alkalmazásával.
Kész főnyeremény hát az erkölcsi toprongy bürokraták szavára hallgatván digitális állampolgárságra váltani, kiknek körében azért hála az égnek olykor megvillantja oroszlánkörmét a karma hatalma:
1999-ben a brit posta úgy döntött, hogy digitalizálja könyvelését. A „Horizon” pénztárgépszoftver – amelyet egy japán cég tervezett – hibái miatt 3500 alkalmazottat vádoltak meg sikkasztással, 800-at el is ítéltek és 200-at be is börtönöztek. Négyen közülük öngyilkosok lettek. Nemrégiben Ausztráliában 2015 és 2019 között egy robot több mint 440 000 visszatérítési kérelmet küldött olyan háztartásoknak, amelyeket a gép – téves számítások alapján – azzal gyanúsított, hogy túl sok szociális szolgáltatást kaptak. Miután több felhasználó öngyilkosságot követett el, egy hivatalos bizottság illegálisnak nyilvánította a rendszert.
Láthatjuk, ahogy az életünk „megváltására” programozott algoritmusok meggyilkolnak minket. Ugyanez zajlik most éppen a mesterséges intelligenciával, aminek immár több ízben sikerült rábeszélnie felhasználóit az öngyilkosságra.
Ennyit erről a cikkről, de ne vonjuk még meg konklúzióinkat, hanem folytassuk a témához kapcsolódó tartalmak citálását.
Következő boncalanyunk az általam nagy előszeretettel idézett Charles Hugh Smith közgazdász három összefüggő blogposztja, melyeknek azok hossza végett pontos idézésük helyett a lényegüket foglalnám össze.
