Ugyan nem bibliai, de mindenképp spiritualitásba illő témakört képez a karhatalom ama igyekezete mögött megbúvó valós indítékok és szándékok feltérképezése, hogy immár bő két-három évszázada az emberiség rovarkolóniákká alakításának vágyképét lebegteti szemünk előtt.
Még posztmodern szólásaink egy része is e jelenség köré épül, amikor az emberi faj hatalomnak kedves egyedeit a dolgos és fáradhatatlan méhekhez, erős, szorgos és a nehéz téli időkre bőszen tartalékoló hangyákhoz, vagy akár a sürgő-forgó, zsongó, a kaptár és kolónia (nemzet) védelmét harciasan bármi más elé helyező darazsakhoz hasonlítgatja a rendszer.
Hamvas Béla mondatait általában véve egy-egy spirituális cikk lezárásához és szellemi tanulságok levonásához használom fel. Most az egyszer legyünk formabontók, s lezárás helyett az alant sasolandó esszé előzményeképp vezessük be az ő vonatkozó meglátásait a téma kapcsán, mégpedig a Scientia sacra c. kötetből:
Európában minden törvénytelen hatalom egészen a mai napig azzal kezdi, hogy a szabad gondolkozást (és a szólásszabadságot) betiltja, az embert életműve felépítésének lehetőségétől megfosztja, és pragmatikát, vagyis adott esetre szabott részlet-tetteket követel, nem egzisztenciális művet, hanem személytelen aktust. Mert az ergon mindig az egészre irányul és egészet akar alkotni.
A tett minél specializáltabb, az ember annál inkább közeledik a rovarhoz, amelynek életében szűk specializáltságon kívül (abszolút munkamegosztás) életlehetőség nincs. A rovarosodásnak a modern korban kétségtelen jelei vannak, különösen amióta az ember repülni tud, mint a rovar, de nem szállni, mint a madár.
Az emberiség rovarkolóniákká alakításának vágya tehát ideológiai értelemben tökéletes vezérfonala egy munka alapú társadalomnak, amelyben a miniatűr LEGO-kockákká szabdalt tekintélyes számú feladatok halmaza amentén kerül kiosztásra, hogy mindenki kizárólag egy roppant szűk, nem túlzottan sok erőkifejtést megkövetelő, viszont az ember minden másodpercnyi életidejét és szellemi kapacitását az örökkön örökké ismétlendő feladat sikeres végrehajtását megkövetelő szisztéma kiszolgálása felé terelje.
Egy ilyesféle rendszerben tökéletes lehetetlenség szellemi életművet alkotni, mely motívum nem a rendszer működésének kellemetlen hátránya, hanem egyenesen spirituális lényege. Az embert elszakítani a gondolkodástól és a szellemi szféra megismerésétől, majd átirányítani őt a matéria világának kizárólagos bálványozására.
Természetesen nem minden ember osztozik tettleg az abszolút munkamegosztásban. Ahogy 95 százaléknak az örök mókuskerék-forgatáson felül semmi funkciója nem marad az életében, ugyanígy az 5 százalékot képező herék és méhkirálynők feladata ama munkafolyamatok delegációja, melyeket ők maguk egyáltalán nem végeznek.
A méhek és hangyák mintájára szerveződő társadalmi rend feladata tehát kölcsönösen exkluzív és egymástól kölcsönösen elszeparált kaszt-feladatokra bontani a konkrét gyakorlati munkavégzést, a gondolkodást, az alkotást és a szellemi-irányító tevékenységet. A munka alapú társadalomban az emberiség tagjai a rendszer által rájuk oktrojált részfunkciók szerint végzik örök életre elrendelt tevékenységüket. Aki dolgozik, az nem engedheti meg magának a gondolkodás luxusát, vagy ha ezt mégis megteszi, azonnal kizárásra kerül a létfenntartás jogából. Az uralkodó kaszt nem alkothat és teremthet a maga kedvére, ahogy tették a klasszikus korok bölcs és gyakorta tekintélyes művészi vénákkal felvértezett királyai, mert kizárólagos specializált funkciójuk a hangyaraj hathatós elirányítása és létszámuk disztribúciója az abszolút munkamegosztás kiszolgálására.
Minden kaszt tehát egyben foglya és rabszolgája a rá kirótt szerepnek. Egy betanított munkás soha nem válhat önálló alkotásra képes emberré, ugyanakkor egy művész sem dirigálhat a melósnak, az hogyan pakolja a zsákokat egyik raklapról a másikra. A vallási vezetők nem alkalmazhatják erkölcsi-morális kívánalmaikat az uralkodó kaszt tagjai helyett, az irányítók pedig egy percre sem hagyhatnak fel a parancsolgatással és a pipacsvörös fejjel való ordibálással.
Még a hatalom aspiránsai és a politikusok is megkötözött rabjai a maguk körömszakadtukig védelmezett pozícióinak. Egy nemzeti-konzervatív miniszterelnök nem engedheti meg magának, hogy kiszabaduljon a hatalomőrülete és ostorcsattogtatási kényszere bűvköréből, különben még ő is ugyanama sorsra jut, mint általa taposott jobbágyai.
Kérdés, a rovarok társadalmától alapvetően különböző emberi faj alkalmas lehet-e egy ilyesféle szervezőelv elsajátítására? A történelem biza megcáfolja ennek lehetőségét, de mindez egyáltalán nem jelenti, hogy uralkodóink valaha is felhagynának mestertervükkel a méhek és hangyák édeni társadalmának megformálása felé.
Hogy megfejthessük az emberiség rovarosítására irányuló törekvések ideológiai-spirituális üzenetét, mindenek előtt muszáj tisztába kerülnünk ezen fajok életével.
Az egyébként egészen színvonalas esszék sokaságát felvonultató Kultúrtörténet blogon olvasható egy, a hangyák társadalmi felépítését igencsak részletekbe menően taglaló írás, melynek bekezdései szinte minden kérdésünkre rendezett és racionális választ adnak. Egyéb teendőm nem is akad, mint egyszerűen átemelni, majd korunk világára reflektáló gondolatokkal kiegészíteni eme frappáns sorokat.
Mi mással indíthatna a szerző, mint az első blikkre igencsak izgalmas hangyavilág emberiségre tett hatásának felemlegetésével:
A hangyák világa rendkívüli módon megragadta az emberiség képzeletét. Látványos, hatalmas tömegben való vonulásuk, munkálkodásuk, harcaik, földalatti láthatatlan titkos életük, és elsősorban társadalmi szervezettségük. Ősidők óta alakítják az emberi gondolkodást lenyűgöző együttműködésük sikeressége. A világ minden népe, minden időben lelki rokonságot érzett velük.
Eztán temérdek történelmi és mitikus példát citál a szerző az ókortól fogva a méhek, hangyák, darazsak idolizálásának históriájából, mely attitűdnek nagy gondolkodók és flozófusok egyaránt áldozatául estek. A soroltak nem állnak meg a konkrét filozófiai tételeknél: számtalan mítosz, babona, mondás szerveződik a rovarok istenítése köré, melyek szinte kivétel nélkül mindegy szálig abszolúte pozitív színben festik le a rovarok világának rendszerszervező metódusait.
Innen aztán lépünk egy nagyot a modernitásba, ahol tökéletesen egyértelmű, miért tekintik oly inspiratívnak a rovarkolóniák berendezkedését napjaink drága nemzetvezetői:
A hangyák látható együttműködése lelkesíti a zárt társadalmak hatalmi elitjét, akik a dolgozó hangyák szerepét osztják a köznépre, magukat pedig azonosítják a kolóniával (nemzettel), vagyis az ő személyük mindenek feletti fontosságot kap. Úgy gondolják, hogy csak a kolónia (az elit) számít, lényegtelen a köznép egyéni túlélése, csak a győzelem a fontos, a hatalmon lévők túlélése. Az ő szemükben nincsenek egyének, csak tömeg van, emberi erőforrás.
A kolónia uralkodói a többi más kolóniát ellenségeikként bélyegzik meg, kikkel szemben szabadságharc hirdetése kötelező. Ez a hatóságilag intézményesített forradalom a külső elnyomók ellen legitimálja a belföldi terror mindennemű instrumentumát, hiszen ily veszedelmes időkben nem lehetünk tekintettel holmi kis mitugrász individuumokra. A komplett kolónia a vezér akaratának rendelődik alá, a vezér hatalmának megvédése pedig egyet jelent a kolónia megmaradásának kérdésével. Mindjárt megláthatjuk, hogy a hangyák társadalma pontosan ugyanígy működik, de előbb haladjunk az esszé szövegezésének megfelelő sorban.
Hangyák közt tehát nem létezik individuum, mondhatni a komplett boly egyetlen szerves egész, mely szisztémának maga az uralkodó kaszt is foglya. Az emberi természet alapvetően ellentétes eme felfogással. A humán evolúció megengedi ugyan a kollektivizálódást, a két alapvető, fajunk fejlődését előre lendítő szervezőelv mégis az individuális teljesítmény, valamint a közösségi munkamegosztás, amely ellentétben a hangyák világával nem érvényesülhet szigorú elnyomó-hierarchista alapon.
Az emberiség hangyabolyokká formálására irányuló erőszakos törekvések tehát felbontják a társadalmat, egyszersmind egy tökéletes diktatúrában a boly egyedei elkezdik egymást milliószám mészárolni, a saját kolóniájukon belül is. Ennek valóságát láthattuk az ilyen Pol Pot-féle diktatúrákban.
Az ember folyamatos szellemi-lelki növekedésre van berendezkedve, de a materialista gondolkodású egyedek egójának kielégítésére mindehhez hozzá tehetjük még a technikai fejlődés tanát is. Ezzel szemben a hangyák társadalma millió éveken át semmit nem változott. Az emberiség rovarosítása tehát elkerülhetetlenül maga után vonja minimum a stagnációt, rosszabb esetben a pusztulást:
A hangyabolyban… nem találjuk meg a híres királynők szobrait, vagy a nagy feltalálókról készült festményeket. Az embernél központi jelentőségű tehát a személyes, egyéni teljesítmény. Mindez közösségben, társadalomban valósul meg, és ez az ellentét robbanásveszélyes erőket szabadít fel, ami azután előre lendíti a fajt, vagyis nem marad az, ami volt. A hangyák évmilliók óta itt vannak, és lényegében nem változtak, és főként nem változtattak. Alapvetően mások, mint mi.
Innen térünk rá a hangyák életének specifikus vizsgálatára. Fontosnak tekinti megemlíteni a szerző, hogy a termeszek nem hangyák, mivel azok a csótányok rokonai, s a hangyákkal ellentétben nyitott társadalomban élnek. Aztán így folytatja:
A hangyák euszociális viselkedésének a lényege a kasztrendszer, ahol az egyes kasztba tartozók elvesztik bizonyos képességeiket. Mindenki a kolónia szolgálatában áll.
Ugyanez a képességvesztés megjelenik az emberi hierarchiába való betagozódás során, habár itt szellemi képességvesztésről van szó. A kölyköt beerőszakolják az iskolába, ahol veleszületett képességei, érdeklődései szépen lenyesésre kerülnek, hogy alkalmassá váljon a kolónia szolgálatára.
Azt, hogy mely kasztba fog az egyed tartozni, már a lárvafejlődés során eldől.
Bár rendre házal a hatalom annak mantrájával, hogy mindenkinek kizárólag egyéni képessége és szorgalma határozza meg, mire viheti az életben, szociológiai kutatások tömkelege mutatta immár ki, hogy a jövőbeli siker potenciálját meghatározó legfontosabb tényező (amely a legmagasabb korrelációt mutatja a későbbi anyagi és társadalmi siker lehetőségével), az irányítószám, vagyis hogy hova születik a csecsemő. Továbbá a társadalmi mobilitás doktrínája is egy mese-mese-meskete, mivel az embernek nagy átlagban 7 generációra van szüksége, hogy egyik osztályból egy másik, feljebb lévőbe juthasson. Azaz hogy mely kasztba fog az egyed tartozni, már a magzatfejlődés során eldől.
A hangyák élete oly mértékben szervezett, hogy az embernek úgy tűnik mintha az élőlény nem a hangya lenne, hanem a kolónia. Ezt az egyén feletti szerveződési szintet nevezzük szuperorganizmusnak.
Ugyanígy működik a központi kaptárelme kontrollálta technikai civilizáció, melynek egyén feletti rendezgetését korábban az uralkodó kaszt, később a bürokrata kar vállalta magára, napjainkban pedig a mesterséges intelligencia veszi át ennek feladatát.
Úgy tűnik, hogy a hangyakolónia úgy működik, mint egy agy. Vannak emlékei. Magának a hangyának nincs, olyan, mint az agyban lévő neuron, amely önmagában nem emlékszik, de a neuronok hálózata, vagyis az agy igen. A hangyák hálózata is, vagyis a boly megőrzi tapasztalatait.
Ugye a hatalom kontrollálta központi nyilvántartás immár születésünk napjáig visszamenően örök időkre eltárolja azt is, mikor tüsszentettünk, ugyanakkor nekünk mint egyéneknek nem lehet emlékezetünk a hatalom ellenünk indított akcióiról. Ha ellehetetleníti létezésünket a végrehajtó maffia, ösztönállati módon kizárólagos lehetőségünk a további munkavégzés marad, lobotomizált elmével, miközben a karhatalom nyakló nélkül veti ránk depressziót előidéző és öngyilkosságba kergető intézkedéseit.
Ugyanígy az egyéni tudás, tapasztalat tanulságait önkényesen felszámolja a hatalmi hierarchia, majd helyébe ülteti a maga érdekeinek megfelelő doktrínákat, mint a munka alapú társadalom istenítése, az élethosszig tartó elhülyülés doktrínája, kötelező illemtani, viselkedési, hajbókolási protokollok és gondolati sémák. Aki nem ezeknek megfelelően cselekszik, azt a boly kiveti magából, éhhalálra kárhoztatván az ő személyét.
A hatalom pedig tűzzel-vassal irtja annak valóságát, hogy az embernek lehetnek egyéni szinten is emlékei.
A hangyák társadalma anyajogú. Nem csupán arról van szó, hogy matriarchális lenne, hanem arról, hogy egyáltalán nincsenek férfiak. Mindenki nőstény, a katonák is. A királynő azonban nem azonos a hatalommal, ebben tévednek legnagyobbat emberi adaptálói, hanem valami olyan, amiről az emberek csak ábrándoznak, vagy rettegnek. A királynő ugyanis a közösség szolgája. A királynő nem több egy szülőgépnél, a dolgozók döntenek mindenről, még arról is, hogy adnak-e neki enni. Ugyanakkor a királynő feromonja kihat a döntésre, ami a szuperorganizmus működését jelzi. A hangyák világában tehát nincsenek alacsonyabb vagy magasabb rendű kasztok; kasztokhoz rendelt feladatok vannak.
A „keresztény-konzervatív” hatalmi rendben bár rendre a nők egekig magasztalását eszközöli a hatalom, amennyiben tényleges gyakorlati intézkedései mögé tekintünk, azokat nem tartja többre egyszerű szülőgépeknél. Ami lényegi különbség az emberi boly-társadalomban a hangyákhoz képest, hogy nálunk nem kasztrendszer dívik, hanem parancsuradalmi szisztéma, azaz erőszakkal kell kikényszeríteni az emberekből a rovarosodást. Az viszont rendre minden parancsuralom szokása, hogy maga önhatalmúlag dönt a falat szájba jutásának lehetőségéről akkor is, ha a hatalom képviselői soha a büdös életben egy tő paprikát nem ültettek el.
Tehát a legfontosabb lépés az emberiség hangyásítása felé a hierarchia kiépítése mellett az alapvető szükségletek elzárása és a hozzáférés speciális jogosultságokhoz csatolása. Aki szeretne hozzáférni a cupákhoz, az kénytelen a tekintély-hierarchia alá rendelni magát önkéntesen.
