Újfent egy alaposan kielemezendő ostobaság-halmot van szerencsém a tisztelt plebs elé tárni, mely már a címével is alaposan felkeltette a figyelmemet: „Egy Z generációs románnak nagyobb kedve van dolgozni egy magyarnál!”. Ismerjük a burzsoázia attitűdjét a hangyaszorgalom diktátuma kapcsán, úgyhogy nagyjából sejtettem nevezett cím alapján, mire is számíthatunk, de azért maga a vonatkozó tartalom még így is messze alulmúlta eleve pesszimista várakozásaimat.
Rögtön egy ütős felvezetéssel indít a riporternő, miszerint „ha önöket is érdekli, hogy mi történik 5, 10, 15 vagy akár 20 év múlva, akkor szerintem jól teszik, ha feliratkozik csatornánkra”. A videó meghallgatása nyomán nyugodt szívvel állíthatom, hogy inkább azoknak érdemes belefogniuk ennek sasolásába, akik arra kíváncsiak, valamikor 50-60 évekkel ezelőtt hogy gondolkodtak az emberek a munka társadalmáról, mert az elhintett infók semmilyen mértékben nem reprezentálják az előttünk tornyosuló jövőt.
Baja Sándor, a Randstad HR-vállalat magyar, cseh és román irodáinak igazgatója Európa demográfiai válságának taglalásával indítja mondandóját, ám alig néhány szentencián belül eljut a robotok szüretelte almáig meg a mesterséges intelligenciával pótlandó munkaerőig. Mondhatni öntudatán kívül megfogalmazta, mi a lényegi probléma korunk avitt és élhetetlen munkatársadalmával: nem embernek való, hiszen annak célja kizárólag a tőkés profitmaximalizálás bebiztosítása. A fogyó és elöregedő társadalmat figyelembe véve ama kérdésre sem igazán hajlandó reagálni a muksó, hogy egyáltalán kinek szedik a robotok az almát meg a szőlőt, ha a leselejtezett munkaerő az ételt többé nem tudja megfizetni?
Merthogy azért házalnak a mesterséges intelligenciával a burzsoázia képviselői, hogy azzal meg lehessen úgymond regulázni a hálátlan munkaerőt, akik valamiért nem nagyon akaródznak negatív reáljövedelmek mellett rabigáskodni. Jelen rendszerben tehát totál abszurditás a létszükségletek előállításának robotizálása, mert a kapitalistákat egyáltalán nem érdeklik az emberi szükségletek, ilyen ágazatokba, mint mezőgazdaság, gépipar újabban egyáltalán nem fektetnek be.
Tehát nem lesz a rendszer leváltása nélkül robotizálva a mezőgazdaság, mert a továbbra is létfenntartás kényszerének kiszolgáltatott leselejtezett munkaerő nem engedheti meg magának, hogy megvegye annak termékeit.
Nem véletlen, hogy a jelenkori technológiai transzformációhoz valamit is értő cégvezetők a szellemi (ún. fehér galléros) munkások leselejtezését és béreik letörését várják az MI-től, nem a fizikai munka megkönnyítését.
A rövidke demográfiai felvezető után egyből rátérünk a hazai munkaerő összetételének vizsgálatához. Állítólag – mindennemű pártállami propaganda ellenére – Magyarország jelentős munkaerő-tartalékokkal bír, továbbá a rekord foglalkoztatás ellenére 4-5% továbbra is passzív státuszban senyved, azaz az angloszférában nyilvántartott „nincs a munkaerőpiacon” kategóriát gyarapítja.
A problémára a passzívak beszervezése mellett (sok sikert hozzá) a külföldre menekült magyarok visszacsalogatása, vagy – most tessék figyelni – a multikulturalizmus kikényszerítése jelenthet gyógyírt. Ennél a pontnál a muksó Szingapúrral példálózik, ahol akár háztömbönként élnek együtt vegyesen keresztény-hindu-muszlim-ateista vallású és különféle etnikumú (jobbára kínai, maláj és indiai) munkások. Szerinte a blokkosodás, leánykori nevén szegregáció idézi elő az etnikai alapú gyűlöletet, míg a kierőszakolt integráció megszünteti azt.
A probléma csupán, hogy a 2000-es években az MSZP-SZDSZ koalíció kipróbálta ezt a módszert a cigánysággal, és hát nagyon finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy nem működött. Továbbá nyugaton sem olvadnak be a muszlim származású migránsok az anyaországok lakosságába.
Itt lép be a képbe az, amit én organikus vs. mesterséges multikulturalizmusnak nevezek. Brazíliában működik a multikulti, mert ott hófehértől a szénfekete bőrszínig mindenféle etnikum természetes valójában (odaszületése okán) előfordul. Indiában működik a multikulti, ahol 780-féle nyelven beszélnek az emberek, mert a közös vallás meg a nacionalizmus összekovácsolja őket. Szintén jó példa Indonézia a maga 200+ beszélt nyelvével és alaposan megszelídített muszlim államvallásával, vagy a Fülöp-Szigetek, ahol 100-nál több nyelv és kb. 5-féle etnikum radikális kereszténység-többlettel párosul.
Az európai nemzetek viszont nem így működnek. A komplett kontinens jobbára egységes bőrszínű, vallású és kisebb különbségek mentén hasonló kulturális hátterű nemzetiségekből áll össze. Ahova más etnikumú népségek legfeljebb bevándorolnak, de nem születnek itt nemzedékek óta. S ez egy fontos distinkció. Szingapúr a maga kínai etnikumú többségével, ugyanakkor erőteljes vallási pluralizmusával historikusan ilyen ország. Az Európai Unió tagországai nem ilyenek.
Ami tehát működik Brazíliában, Indiában és Szingapúrban, az nem lesz csak úgy pacsira érvényes modell az öreg kontinensen.
Jön aztán az interjúalany ama full kamu állításával, hogy sok százezer embernek tudnának olyan munkát adni, amellyel sokkal többet keresnének. Természetesen mindezen állítását az individuális szorgalom doktrínájával támasztja alá, mert nyilván én magam egyénileg döntöm el, milyen állásokat hirdetnek meg a munkáltatók számomra. Az ilyen szakmai képzés, tapasztalat meg nyelvtudás mantrák hamisságát már alaposan körbefuttattam az élethosszig tartó tanulás doktrínáját boncolgató írásomban. Megjegyzem, 2-3 hónap angol tanulás az kb. a hajunkra kenhetjük kategóriája.
Eztán érkezünk a címben foglalt lényeghez: a román fiatalok nyelvtudása sokkal nagyobb a magyarokénál, továbbá az ő Z-generációjuknak jóval több kedvük van dolgozni. Biztos semmi köze eme ténynek – már ha egyáltalán igaz, hadd tartsam fenn a szkepticizmus jogát – az aberrált és erőszakos munka alapú társadalom eszményének meg ama ténynek, hogy Magyarországon ma gyakorlatilag lehetetlen egy saját ötleteket felvonultató vállalkozásnak a nulláról elindulni. Biztosan csak maguktól, genetikailag szorgosabbak nálunk azok a fránya románok, nem azért, mert mondjuk az ő létszínvonaluk utolérte a magyart annak ellenére, hogy az ország egymást váltogató elnökei soha nem hirdettek univerzális munkadiktátumot.
Pedig itt a kulcsmondat a fickó beszédében: Romániában nagyobb lehetőségei vannak egy fiatalnak, ott megvan ez a remény, hogy kitörjön a szegénységből. Naugye. Magyarországon meg marad a totális kiszolgáltatottság mellett fenntartott dolgozói mélyszegénység.
Ez is értékes adat: Csehország kétszer akkora értékű beruházásokat kap, mint Magyarország, Románia meg kisebb értékűeket ugyan, de jóval többet. A fiatal románok még alacsony státuszukban is ambiciózusabbak a magyaroknál. Talán mert a román lakosság motiválására hivatott tényező nem a munka, hanem a megélhetés. Ha mindezt munka által lehet elérni, ám legyen, de Magyarországon a kemény munka sem von maga után semminemű létjogosultságot, hiszen a munka mint önmagában álló magányos sziget nem keletkeztet megélhetést, pláne jólétet.
A következő mondat viszont üt:
A magyar társadalom évszázados problémája az, hogy nem saját magunktól várjuk a megoldást, hanem hogy valaki föntről majd felemeli egymillió forintra a minimálbért, vagy majd megoldja a problémát helyettem, a lakásfelújításhoz ad pénzt… Nagyon fatalisták vagyunk, várjuk a csodát valaki harmadik személytől.
Nem értem. Szívesen megemelném magam a minimálbért egymillió forintra, de ez idáig nem igazán sikerült meglelnem eme intézkedés törvényi bevezetésének receptjét. Meg mégis ki adjon a lakásfelújításra pénzt, ha a munka ezt nem biztosítja? Az ipse tehát nem látja a fától az erdőt: azért vagyunk fatalisták, mert fatalizmusra kényszerítenek bennünket. Aki merészelné felemelni a szavát az igazságtalan törvények, adórendszer, kreativitásra és önálló létezésre örök lakatot verő munka alapú társadalommal szemben, annak talpára csakhamar ráköt a betoncsizma.
Azt kell csinálni, amiben jó vagy, amitől repül az idő, ha csinálod.
De az ilyentől éhen halok.
Miért fontos a te életedben a munka? Hogy ott kiteljesedsz, vagy pedig nem? Magyarországon… az emberek többsége bejár a munkahelyére, ott fizetést kap, de nem ott teljesedik ki… Hogy mi a munka tartalma, az abszolút nem érdekes.
Most ez ténymegállapítás, vagy változásra felszólítás? Mert ha előbbi, akkor nem értem a csodálkozást a magyar munkaerő passzivitásán, ha meg utóbbi, akkor kizárólag azokon lehet az önkiteljesítő munkásokkal teli Kárpát-medence ígérvényének abszolválását számon kérni, akik közvetlen jogosultságokkal bírnak a minket elnyomó és kreatív alkotó-teremtő képességeinket erőszakkal elfojtó rendszer körülményrendszerének módosítására. Magyarán akik a gazdaság és a népet vezető ideológia közvetlen kontrollját végzik. Ez a nép hibáztatása a rendszer hitványságáért már a Kádár-érában sem keletkeztetett semminemű pozitív végkifejletet.
A riporternő ugyan forszírozza ennél a pontnál az egzisztenciális kiszolgáltatottság kérdését, amiért a magyar munkaerő nem engedheti meg magának a rugalmasság, mobilitás és önálló „tanulás-fejlődés” luxusát, de természetesen csak üres bullshittengert kap vissza válaszként.
Eztán a Z-generáció elfuserált munkamoráljára terelődik a szó, akik nem köszönnek, mert online nem szokás, mert nem tanították meg őket a kommunikációra, mert egyetemen is a tananyag visszaböfögését várták tőlük érdemi érdeklődés, kérdés, ellenvetés nélkül. Továbbá lusták, de azért mégiscsak nyitottak a világ dolgaira.
Soha nem értettem ezt a „fikázzuk utódainkat pozitívan” mentalitást, mivel az ipse dumálmányából is egyértelműen kibicsaklik, hogy a mai fiatal felnőttek pontosan olyanokká lettek, amilyenné a rendszer, a társadalom agresszív módon faragta őket. Hol a hiba tehát? Gondolom a magyar Z-sek is úgy lusták, mint a koreai meg kínai ellenpárjaik, hogy mire elvégzik az iskolát, már agyhalott zombikként alkalmatlanokká válnak a munkavégzésre, annyira halálra fárasztja őket a hülyítési-züllesztési szisztéma.
Eztán a manusz elrebeg egy HR-es kulisszatitkot, melyet egyébként a birka köznépnek álláskeresői feketelistára pakolás terhe mellett szigorúan tilos hangoztatni: hogy jó ideje szűrő algoritmusokkal és mesterséges intelligenciával szelektálják a munkáltatók CV-ket. Tehát totál egyenlőtlen módon órákat elrabolgató jelentkezésre meg bizonygatásra kényszerítenek bennünket, csak hogy egy gépi program a másodperc töredék része alatt szemétbe vesse az elvárt műgonddal összeállított CV-nket és motivációs levelünket, melyre élő ember rá se tekint.
A hülyeség halmozódása a legutolsó tíz percben kap igazán erőteljes löketet, amikor már ez a figura is úgy belezavarodik a mondandójába, hogy összefüggéstelen hadaráson felül semmi értelmeset nem képes kipréselni a szájából.
Tátott szájú Pikachuként csodálkozik azon, hogy hova lett a régebben korlátlan számban forgatható meg alázható munkaerő a piacról? Azt mondja, mint az egyik legnagyobb hazai HR-vállalat feje, hogy totál értetlenül áll a jelenség előtt, s az élet egyik nagy rejtélyének fogja fel az anomáliát. Namármost ha a fajtája által taposott rabszolgák merészelnének ugyanígy viselkedni, ahogy ő, hogy nem értik a kapitalisták önmaguknak is ellentmondó skizofrén elvárásait, ha panaszkodni merészelnének, hogy nincsenek normális és emberi méltósághoz illő megélhetést szavatoló munkahelyek, hogy nem látják tűpontos precizitással egyetemi jelentkezési dilemmáik közben, hogy mire lesz igénye a magasságos munkaerőpiacnak öt-tíz évek múlva, az ilyeneket úgy dögleszti éhen a rendszer, mint a huzat.
Erre kiáll az uralkodó osztály egy dúsgazdag tagja a kamera elé, senki által nem elérhető kilátással a magyar munkaerőpiacra, és azt mondja, hogy nem tudja, hova tűnhettek az emberek. Hogy maradhat az ilyen egyáltalán életben? Egy szaros közmunkásnak nem engedi meg a hatalom, hogy ily hanyagsággal és inkompetenciával pöckölgesse a kukákat az utcán.
Aztán mégiscsak előkerül a seholsincs munkaerő tartózkodási helye a pixisből: Az 50+-osakat, dolgozzanak azok akármilyen keményen, elbocsájtják a vállalatok, mert amolyan ageista alapon irtóznak az öregedő állomány foglalkoztatásától. Ugyanakkor a fiatalokat meg nem veszik fel, mert pályakezdőkként nem bizonyítottak eleget a pályakezdőknek hirdetett állásokon. Tiszta elmebaj.
Tehát mégiscsak előkerültek a rendszerből eltűnt renitensek: ahogy a fiatal nőknek az incel sorsra kárhoztatott nem vonzó férfiak, úgy a rabszolgatartóknak az 55 felettiek nem létezőknek számítanak. Akik hivatalosan nincsenek.
Íme a modern munkaerőpiac esszenciája: rimánkodjunk azok feltétel nélküli kiszolgálásáért, akik szarnak a fejünkre. Aztán csodálkoznak, a soha véget nem érő egzisztenciális fenyegetőzések és pártállami büntetgetések közepette miért nem okádják kifele százszám CV-iket a megalázott szolgák.
E folyamattal szemben Baja Sándor azért megállapítja, hogy a vállalatok csakhamar kénytelenek lesznek változtatni hozzáállásukon, hiszen a kényszer ereje nagy úr. Egy 55 éves férfinak például még tíz éve hátra van a tisztes nyugdíjazásáig, ennyi idő alatt bőven hajthat annyi hasznot bármely cégnek, hogy megérje őt foglalkoztatni. A teljesítőképesség hanyatlását úgy csillapítaná az úriember, hogy lehetne eszközölni a munkaórák fokozatos csökkentését előbb napi 6, majd 4 órára, és a munkaviszonyt néhány évet át az időszerű nyugdíjazás után is fent lehetne tartani.
Mindenesetre a legfontosabb, hogy benne kell tartani az öreg munkaerőt az örök körforgás szisztémájában.
Legvégén a feltétel nélküli alapjövedelemre terelődik a szó, melynek kérdését az úriember fájdalmas ajjajozások mellett konstatálja. Szerinte akkora a munkaerőhiány, hogy nem engedhető meg sem ez, sem a négynapos munkahét. A magyar munkaerő hatékonysága oly alacsony, hogy nem fér bele 4 napba az összes feladat elvégzése. Nem termeljük ki 4 nap alatt azt a javadalmat, amiből meg lehet élni. Kérdem én: ha ennyire értelmetlen, terméketlen, felesleges, haszontalan a munkavégzés, akkor minek dolgozni? Most mondta el, hogy a munka értéktelen, az nem keletkeztet elégséges megélhetést.
Indoklása még bűzösebb, mint maga a kijelentése: rinyál, hogy milyen kevés az orvos, rendőr, bolti eladó a rendszerben. E problémára a nyilvánvaló kizárólagos gyógyír a hetvenóráztatás lehet, hadd meneküljön világgá az a kevéske megmaradt alázatos szolga is a rendszerből. A kínaiak heti 6 napon át dolgoznak 12 órában – mégis, még a magyarokénál is szörnyűbb a munkahatékonyságuk.
Fájlalja továbbá, hogy majd nem lesz, ki rendbe tegye az ő kertjét, meg bevesse az ágyakat a hotelszobákban. Most képzelje el, drága Baja úr, ebben a pokoli katlanban ragadt 9,6 millió szerencsétlenből 9,5 milliónak a kutya sem ássa fel helyette a kertjét, vagy veti be reggelenként az ágyát saját magán kívül, pedig biztosan rendkívül örvendenének a szívességnek ők is, ha valaki ezt megtenné nekik!
Végül utolsó mondataiban bevallja, hogy a munka alapú társadalmat a kényszer tartja össze, majd példálózik a korai vadkapitalizmus gerjesztette létszínvonal-növekedés hazugságával:
Az emberiség történetében, amikor az emberek attól rettegtek, hogy a gőzgép elveszi a munkájukat, a parasztok mindig beáramoltak a városokba, és találtak maguknak munkát – mindig találnak munkát az emberek.
Munkát igen, megélhetést nem. S pont ez a modern munka alapú társadalom agóniájának gyökéroka: a kemény munka nem vonja maga után automatikusan a megélhetés jogát. Kizárólag még több lélekgyilkos munkát, kötelező érvényű negatív megtérülés mellett, melyet az uralkodó burzsoázia a munkás osztályra oktrojál. Majd jól meg is alázza őket, mondván ti magatok alkudtátok ki a béreteket, a munkátok ennyit ér, emeljétek ki magatokat a megélhetési válságotokból a hajatoknál fogva.
Nem véletlenül vált át a végén habogásba, mert jól tudja, mennyire hiteltelen a mondandója. Nem akarja észrevenni a szobában tébláboló elefántot, a munkavégzés értéktelenségének tényét, hiszen személyes anyagi érdeke fűződik a hazug illúzió fenntartásához.
