Nem olyan rég éhínség-konferenciát tartottak az EU bürokratái, hogy megvitassák, mit tehetnénk a feltartóztathatatlanul felénk száguldó élelem-bizonytalansággal szemben. Egyre elviselhetetlenebb és pusztítóbb aszályok, hőhullámok, termésátlag-zuhanások veszélyeztetik ugyanis alapvető szükségleteink jövőbeni fenntartását.
Hála az égnek ama szempontból megnyugodhatunk, hogy az EU mezőgazdasága jelentős élelemtartalékainak és legtöbb országban hatékony termelésének hála idehaza az öreg kontinensen nem fenyeget minket az éhínség veszélye.
Annál nagyobb bajban vannak ama – elsősorban harmadik világbeli – országok, bennük milliárdos számú lakossággal, amelyek immár hosszú évtizedek óta nélkülözésben agonizálnak, s az elmúlt időszak humanitárius intézkedései sem tettek sokat áldatlan helyzetük helyrebillentésére. Ezen államok népessége igencsak nagy bajba kerül, amint az EU mezőgazdasága többlet-termelési kapacitását elvesztvén nem tudja többé kiexportálni vagy eladományozni az előállított élelem-felesleget, mert nem lesz ilyen.
A gyűlés tartalmát összegző jelentésből kiderül, hogy bár a COVID-ból és az orosz-ukrán háborúból eredő terhelést a mezőgazdaság még elviselte, a következő időszakban akár teljesen be is dőlhet az eleve ingatag lábon dülöngélő globális élelembiztonság szisztémája.
Az EU 2010-2020 között összesen 3 millió farmot veszített el. Olaszország szenvedte el a legnagyobb veszteséget, ahol 300 ezer gazdaságot zártak be tulajdonosaik. Magyarországnak sincs abszolút mire büszkének lennie, mivel kis hazánkban 2013-23 között százezer farm szűnt meg végleg, javarészt az állattartó szektorból.
Jelenleg az EU élelem-exportjának 86%-a megy Afrikába és a Közel-Keletre. Az élelemtermelés további hanyatlása esetén oly erőteljes éhínségre és bevándorlás-hullámra kell számítaniuk az öreg kontinens lakóinak, amelyhez képest a 2015-ös migránsválság kutyafüle volt.
Az EU vezetői számítanak a karboncsökkentő agendával átitatott fenntartható mezőgazdaság sikerére, ám a globális élelemválság megoldásához rendszerszintű változásokra van szükség, melyek megvalósításához eleddig mindössze 17 milliárd euró összegű támogatást osztottak ki, fifti-fifti alapon az uniós gazdáknak és az éhínség sújtotta afrikai országoknak a súlyosan feszélyező problémák enyhítésére.
Az EU-beli gazdaságok állapota nagyban emlékeztet minket a financiális vadkapitalizmus mételyezte amerikai modellre. Hála az égnek erre mifelénk a GMO-magvak terjesztése egyelőre nem nyert magának teret, s a szabvány amerikai színvonalhoz képest mindenképp egészségesebbek a mi piaci és bolti élelmeink, viszont a parasztok heveny produktivitásra kényszerítése felelőtlenül kiszórt hitelkonstrukciókkal maga után vonja a következményt, hogy a nem kellően fejlett és terebélyes gazdaságok száma megtizedelődik. Azaz a mezőgazdaságban, ahogy a többi szektorban már megtörtént, egyre erőteljesebb tőkekoncentráció jön létre.
A COVID-karantén idején terjedt első ízben a susmorgás, hogy a nagyvilág államhatalmai és kapitalista konglomerátumai mesterségesen előidézett élelemhiány által kívánják megnevelni a globális lakosságot. Ez azért valósulhat meg, mert a tőkés kontroll alá került farmok veszteségesekké válnak, ha mindenki részére bőséges élelmet állítanának elő, ezért ki kell vágni a kukába a „felesleges” terményt, s kiönteni a lefolyóba a tejet.
Eme intézkedések első fecskéje volt 2022-23 során az évtizedek óta nem látott élelemár-infláció, mely a disztribúciós válság végett a tervezettnél is súlyosabbnak bizonyult, tudniillik egyetlen esztendő leforgásán belül tízszeresére emelkedtek a konténerárak. Az inflációt az elemző közgazdászok szerint 55%-ban magyarázza a vállalatok profitabilitása, vagyis a cégek pofátlanul nyerészkedni kívántak a COVID-krízis után visszapattanásra ítélt gazdaság fogyasztóin. Ám a gazdaság végül nem állt helyre, sőt, 2008 óta nem látott súlyosságú válságba sodródott.
2022 nyarán soha nem tapasztalt aszály sújtotta az európai kontinens országait, ennek köszönhetően igencsak gyászos termésátlagoknak örvendhettünk.
2023 elején olyan nagyipari tápot kaptak az amerikai baromfitenyésztő farmgazdaságok, melynek hála hosszú hetekig nem tojtak a tyúkok.
Jelenleg Amerikában megint tojásválság tombol, melynek ürügyét most a madárinfluenza-járvány szolgáltatja. Március elejére akár 7 dollárt (2600 Ft) is követelhettek a boltok egy tucat tojásért, mely árszínvonal nyilván világrekordnak számít. Persze nálunk anno árultak millió bilpengőkért is tojást, de nevezett pénzösszeg jelen értéke talán még az egy centet sem érte el.
A soha nem tapasztalt drágulás gyökéroka viszont a piacon talpon maradt alig néhány tojásvállalat árkartellezése, amelynek hála a járványra hivatkozván árfixáló intézkedéseket vetettek be a profitjaik maximálására. Jelenleg az USA-ba érkező legmenőbb illegális csempészáru nem a fentanil, hanem a friss farmtojás.
Amerika élelemválságát maga a vámokkal házaló Trump-kormányzat is eszkalálja, mikor súlyos különadókat vet ki az európai kulináris árukra. Európa ugyanis túléli az efféle húzásokat, hiszen az élelem szempontjából legalább önellátó, ellentétben Amerikával, ahol a szemétbe való minőséget gyártó élelemipar tetemes lakossági pazarlással kombinálódik.
Florida gazdái szerint az elkövetkező néhány évben Amerika végleg pápát inthet a házon belüli narancstermesztésnek, mivel az állam narancsföldjei tömegével halnak el a klímaválság következtében.
Minden élelemválságnál kibicsaklik annak mesterségesen gerjesztett volta, legyen szó a helyiek megélhetését súlyos vámokkal ellehetetlenítő kormányzati akciókról, vagy az élelemipar szándékos leépítéséről. A karhatalmi őrjöngés-tombolás gerjesztette éhínség eszkalálódása globális jelenség, nem korlátozódik annak valósága az USA és az EU államok gazdaságaira.
Íme ennek vonatkozásában egy hír a messzi Ázsiából. Japánban immár nem képesek a lakosság ellátásához elegendő rizst termelni a gazdák, így hosszú évtizedek után először az importvolumen felfokozására kényszerülnek. Japán népe mindig is büszke volt a maga rizstermesztő kultúrájára, melynek hála bár az ország messze nem ideális klímája végett évente csak egyszer arathatnak (szemben Délkelet-Ázsiával, ahol egy esztendőben háromszor is zajolhat rizsszüret), ennek ellenére soha nem szenvedtek hiányt eme alapvető élelemből. Hát most változik a helyzet, a válogatós lakosság nagy bánatára, merthogy ők megvetik a nem helyileg kultivált rizsfajtákat.
A japán nép idegenellenessége még a rizshiány magyarázatára hivatott agendákon át is megnyilvánítja magát. Miután a rizs ára egyik évről a másikra megduplázódott, s 200 ezer tonna vésztartalékot volt szükséges felszabadítani a készletraktárakból, a helyi NER propaganda azt találta ki, hogy a turisták miatt csappant meg vészesen a nemzet rizskészlete. Ők ugyanis az éttermekben eleszik az eledelt az őshonos japán népesség elől.
Hivatalos források szerint az évi 7 millió tonnára rúgó japán rizstermésből a rekord turizmusnak örvendő 2024-es évben 51 ezer tonnát zabáltak fel külföldi vendégek, ami közel 150 százalékos növekedést jelent a megelőző évhez képest… és az ország teljes rizsfogyasztásának 0,7%-át jelképezi.
Mi a rizshiány valós, pártállami propaganda ködfátyla mögé rejtett kiváltó oka? Az egyik, hogy a kormány 2023-tól nagyban zsugorítja a rizs vetésterületét, mesterséges hiányt generálván ezzel. A másik, hogy a spekulátor kereskedők meglátván a rizs drágulását visszafogják a készleteket, mondván mehet az ár még feljebb is. És megy is, az intézkedéseiknek hála.
Tehát megint azt látjuk, hogy az idegen országokból madzagjaikat rángató láthatatlan aktorok helyett egy nagyon is jól látható, helybeli, válságot szándékosan előidéző, majd kiaknázó karhatalmi és kapitalista manipulátorhad taszigálja a népességet a megélhetési válság felé.
Az eddig sorolt, úgymond objektív (mennyiségi) élelemválsághoz érdemes hozzátoldanunk a minőségi éhínség eszkalálódásának híreit, mint a zöldségek-gyümölcsök vitamintartalmának fokozatos erodálódása, a többszörösen feldolgozott készáruk térhódítása, illetve a zsugorinflációval előidézett mesterséges kínálatcsökkenés, s máris azon vesszük észre magunkat, hogy ha fejvesztve kapálódzunk a rendszerből való menekvésünkért, akkor sem tehetünk az égvilágon semmit az ellen, hogy utolérjen minket az éhínség és nélkülözés egyre fojtóbb réme.
A folyamatok tökéletes összhangot mutatnak ama évtizedek óta lebegtetett agendával, hogy az emberiséget nélkülözésre kényszerítvén lehet rávenni a produktív munkára, magyarán hogy az időközben negatívba fordult reáljövedelmek mellett is szorgosan folytassák az uralkodó oligarchia feltétel nélküli kiszolgálását.
Ennek valóságáról egy 2008-ban keletkezett ENSZ-dokumentum lebbenti fel a fátylat, mely 15 éven át háborítatlanul ott fityegett a szervezeti dokumentumok között, mígnem a nagy felháborodás hatására 2022-ben levették azt. Sebaj, a teljes szöveg továbbra is elérhető az archive.org által lementett weboldalak közt, továbbá a tudományos munkák gyűjtésére hivatott Researchgate oldalán is fellelhető.
A roppant stílusosan „The Benefits of World Hunger”, azaz „A világéhínség előnyei” címmel elkeresztelt pamflet szerint egy mesterségesen gerjesztett globális éhínségjárvány kifejezetten produktívvá teszi a munkaerőt, akik részére meg kell akadályozni, hogy a napi betevő falaton felül bármihez is hozzájuthassanak az alázatos és kemény munkájukért cserébe.
Ugye nemrég fejtettem ki, mennyire nincs semmi lényegi különbség a kapitalizmus 1845-ös és 2025-ös állapota közt, és most tessék, itt a nyilvánvaló bizonyíték megállapításaim helyességének igazolására. Kapitalista agenda szerint a munkás osztálynak el kell sajátítania a létszükségletek abszolút minimumát, majd embertársaikat is megtanítani ugyanerre. A folyamat kiváló megágyazója a munka alapú társadalom, ahol az ember a szükségleteinél is kevesebbért kénytelen robotolni magasságos uralkodói és fosztogatói kiszolgálásáért.
Az össznépi éhínség apostolai szerint az élelemtől való megfosztatás folyamatos fenyegetése örök kepesztésre kényszeríti a munkaerőt, aminek hála ők olcsón kiszolgálják az üzemtulajdonosok, földbirtokosok és államhatalom kívánságait. Így az uralkodó elitek a munkás osztály tulajdonosaivá válhatnak, kiknek mesés vagyonát a dolgozó milliárdok éhínségének folyton folyvást fenyegető árnya pörgeti az idők végeztéig.
A depriváció tehát elősegíti a rabszolgatartás univerzalitásának kibontakozását, melynek hála a gyakorlat terén is érvényt nyerhet a maga részére ama általam újabban citált bölcsesség, hogy aki dolgozik, ne is egyék!
Íme a vonatkozó dokumentum teljes szövege az műveltségre éhes olvasók részére:
Az éhínség sokak számára jelképez rendkívül pozitív értéket. Valójában a világgazdaság működésének alapját jelképezi. Az éhes emberek magasan produktívak, kiváltképp a fizikai munkát megkívánó szektorokban.
Mi, a fejlett országok lakói is látunk néha „élelemért dolgoznék” feliratú táblákat emelgető szegényeket az útszéleken. Valójában a legtöbb ember kajáért dolgozik. Ez főként azért van, mert a túlélés feltétele az élelemhez jutás, amiért így keményen dolgoznak, vagy maguk is élelmiszert előállítván a létminimumuk fedezésére, vagy áruba bocsájtván munkaerejüket pénzért cserébe. Hányan közülünk értékesítenék saját idejüket, ha nem állna ott mögöttük az éhínség fenyegetése?
Mennyien adnák el munkájukat bagóért, ha nem szenvednék el az éhhalál veszélyét? Mikor olcsón áruba bocsájtjuk szolgálatunkat, azzal másokat gazdagítunk, kik a földeket, gyárakat és gépeket birtokolják, végül a nekik dolgozó emberek tulajdonosaivá válnak. Kiknek gazdagodása az olcsó munkaerővel való ellátottságtól függ, az éhínség a vagyonosodásuk fundamentuma.
Szabvány gondolkodás szerint az éhséget az alacsonyan fizetett munka hívja létre. Például egy jelentés ezt a címet kapta: „Brazília etanol-rabszolgái: 200 000 cukorvágó generálja a megújuló energia bummját”. Habár igaz, hogy az éhínség okozója az alulfizetett munka, értsük meg, hogy ugyanezen nélkülözés teremti ezeket a munkákat. Ki invesztált volna masszív bioüzemanyag-gyártásba Brazíliában, ha nem állt volna rendelkezésre sokezernyi kétségbeesett ember, kik alanyi jogon elfogadják a felajánlott megalázó állásokat? Ki építene bármekkora gyárat, ha nem tudná biztosra, hogy éhbérért dolgozni akaró tömegek fognak nála jelentkezni?
Az éhínségről szóló irodalmak rendre arról szólnak, miért fontos a jóltápláltság az emberek produktivitásának kibontakoztatásában. Ez félreértés. Senki nem dolgozik keményebben az éhező embereknél. Persze, a bőségesen táplált emberek hasznos fizikai munkavégző kapacitása megnövekedik, ugyanakkor ezek kevésbé hajlandóak vállalni ilyesféle munkákat.
A „Free the Slaves” NGO 2007-es becslése szerint jelenleg 27 millió rabszolga él a világban. Ők a rabszolgákat akképp definiálják, hogy nem hagyhatják el munkahelyeiket. Számításukban kizárólag azok szerepelnek, kik szó szerint bezárásra kerülnek egy műhelybe, vagy járomba helyezik őket Dél-Ázsiában. Viszont nem számolják azokat, kik tényszerűen az éhínség rabszolgái, akik elsétálhatnak ugyan munkahelyeikről, de sehova máshova nem vándorolhatnak. Ők hányan vannak? Tán csak nem a legtöbb dolgozó ember rabszolgája az éhínség fenyítő erejének?
A társadalmi létra csúcsán állók számára a globális éhínség felszámolása katasztrofális következményekkel járna. Ha nem éheznének az emberek, ki szántaná fel a földeket? Ki szüretelné a zöldséget? Kik állítanák elő a készételeket és a konzerveket? Temérdek feladatot nem akarnának feljebb valóink maguk ellátni. A fillérekért dolgozó mélyszegényeknek hála jut másoknak olcsó élelem, ruházat és televízió. Persze hogy az elitek nem sietnek a globális éhínség problémájának megoldására. Számukra az éhezés nem válság, hanem befektetés.
Egyesek – ideértve magát a szerzőt – állítják, hogy a citált dokumentum szatíra. Ekkora ostobaságot már rég nem hallottam. Ha szatíra volna, akkor a) miért az ENSZ weboldalán szerepelt 14 éven át hivatalos anyagként, miért nem mondjuk a The Onion hozta le, b) hogyhogy nem jelölte a szerző, hogy igencsak megkérdőjelezhető ízlést tanúsítván pusztán humorizálni kíván, c) hogyhogy csaknem tökéletes összhangot mutat e dokumentum szövegezése a rendszer működési rendjével és a hatalom elmúlt évtizedben tett intézkedéseivel az élelembiztonság felszámolására? Lásd a Magyarországon ez időintervallumban eltűnt százezer gazdaságot és az elviselhetetlen élelemár-inflációt.
