A Premier Liga egykoron az angol futball legjelentősebb presztízs-eseményének számított. Amíg európai tulajdonban volt, mégsem nyújtózkodott túl soha a maga lehetőségein: 1992-ben a liga alá tartozó 22 klub 205 millió angol font bevételt generált a debütszezonban, a futballisták átlag keresete pedig 2050 fontot számlált hetenként.
Harminc évvel később, bár immár mindössze 20 klub alkotja a Premier Ligát, annak bevételei 2850%-kal 6,1 milliárd fontra növekedtek, miközben egy focistájuk szabvány jövedelme elérte a 93 ezer fontot.
Hol van e szélsőségesen magas pénzösszeg mögött az annak megfelelő teljesítmény? Tényleg be akarják mesélni nekünk a kapitalisták, hogy egy futballista teljesítménye 45-szörösére nőtt alig három évtized leforgásán belül, vagy valami más turpisság rejtezik a háttérben?
Annak ellenére, hogy Amerika népe meglehetős módon elveti a focit, s a maguk szabályai szerint játszott amerikai futballért rajonganak, a Premier Liga 20 klubjából immár 11 az amerikai nagytőke kontrollja alatt áll.
2005-ben a Manchester United első angol klubként került száz százalékban amerikai befolyás alá. Egészen addig a klub működését ír üzletemberek és angol versenylovászok tőkéje tartotta fenn, kik bár nem voltak milliárdosok, rendre tisztességgel istápolták a vállalkozást. Miután az amerikai nagytőke felvásárolta azt, brutális verseny indult be az USA-beli és arab invesztorok részéről a minél több sportklub, szabadidős egyesület, rendezvényszervező vállalat, ingatlanüzlet, online vállalkozás abszurd összegekkel megtámogatott felvásárlására, melyekkel az európai magántőke egyszerűen képtelennek bizonyul konkurálni.
2021 áprilisában 12 vezető európai klub jelentette be az Európai Szuperliga megalapítását, mely amerikai modell szerint magas bevétel generálására képes üzletté alakítaná át a kontinens gyakorlatilag összes futballegyesületét.
A kutya ott van elásva, hogy ez a 12 alapító klub rendre automatikus kvalifikációt nyert volna a bajnokságokon való részvételre – mely egyben permanens bevételt garantált volna nekik, szemben a hagyományos EB és Bajnokok Ligája koncepciókkal, ahol a kvalifikációs körökön elbukott klubok nem kapnak működésükhöz plusz pénzt. Emellett a szuperliga zárt bajnokságokat rendezett volna, melyek eltolták volna a hangsúlyt a nemzeti válogatottakról az individuális futballklubok felé. Ezekből pedig Angliában, Spanyolországban és Olaszországban jelentős túltengés mutatkozik, tehát a busás profitok is ezen országok kasszáiba folytak volna be.
Mindezen ötletelésre azért került sor, mert az amerikai tőke fennhatósága helyezett 6 angol klub sérelmezte a BL modelljét, melyben minden évben legfeljebb 4 klub nyerhet kvalifikációt a hivatalos meccsekre – hiszen így 2 klub rendre pénzügyi bevétel nélkül marad. Éppen ezért kifejezett érdekükben állt a Szuperliga ideájának átütése a nagyvilág fociegyesületein. Hála az égnek, a nagytőke védőszárnyait nem élvező többi klub – kik nem lettek volna automatikus kvalifikációra jogosultak – átlátván a szitán megvétózta a Szuperliga alapítására tett vázlatos elképzeléseket.
Most, 2024. decemberi állapotok szerint a szuperliga továbbra sem alakult meg, ugyanakkor folyamatos toldozgatás-foldozgatás alatt áll annak terve. 2023 decemberében az európai igazságügyi bíróság kimondta, hogy egy kizárólag pénzügyi alapokra helyezett szuperliga terve ellentétes az Európai Unió törvényeivel, 2024 júliusában pedig az angol kormány hozott egy törvénytervezetet, mely szerint betiltanák az egyes klubok privát kartellezésén alapuló ún. licenc nélküli mérkőzéseket, mint amilyen az Európai Szuperliga lett volna.
Mindezek ellenére az amerikai nagytőke és az európai bürokraták, illetve futballfanok közti ádáz meccs messze nem került még lefújásra. A dollármilliárdos tőkéjű és futballistáikat milliós jövedelmekkel tutujgató klubok világklasszis színvonalú (nyilván halálra kommercializált) mérkőzések vágyképét plántálják az emberekbe, a klubok helyi igazgatósága lelki szemei előtt pedig soha nem látott nívójú és eleganciájú futball-infrastruktúra kiépítésének ígérvényét lebegtetik.
A Szuperliga amerikai mintára közvetlen engagement-re buzdítaná az európai futballfanokat, kiváló minőségű fizetős streameket és minden infót egy helyben kínáló hivatalos appot belengetvén a monetizálandó fogyasztói sereg számára. Országonként eltérő kézbe helyezett tévés közvetítési jogok helyett valamely online streaming platform részére ajándékozták volna az exkluzív műsorszórási jogosultságokat, melyek gyakorlatilag mindegyike amerikai tőkés társaságok tulajdonában áll. Az ESL érdekes módon még a focisták jövedelmét is megvágta volna, hogy az ő zsebeik helyett a tulajdonosi kör részvényportfoliói hízzanak még kövérebbre.
Végső soron a szuperliga a kontinens összes futballklubjától elvonta volna a pénzt, hogy azt a néhány szuperklubot fenntartó amerikai nagytőke zsebébe helyezze. Megkerülvén a helyi regulátorokat és a kontinens futballegyesületeit, ez a néhány klub kizárólag tőkeereje és hírneve okán exkluzívan kontrollálta volna a ligákon részt venni jogosult futballklubok körét, mindennemű médiaközvetítést kihelyezett volna az amerikai konglomerátumoknak, és még a focidrukkereket is az amerikai nagytőke citromfacsarójába pakolta volna a maga hivatalos appjaival meg USA-beli székhelyű multinacionális vállalatok gáláns reklámajánlataival.
Nem kizárólag az európai futball totális amerikai kommercializációja a dollármilliárdos nagytőke kizárólagos törekvése, de nyilván ez a leglátványosabb, hiszen az öreg kontinensen a foci valóban százmilliós nagyságrendű rajongótáborral bír.
Nagyot tévednénk azonban, ha az imperialista amerikai nagytőke törekvését leszűkítenénk pusztán ez európai futball felvásárlására. Az amerikai dollármilliárdok a foci mellett temérdek olyan üzlet és vállalkozás felvásárlását eszközölik – az európai piaci viszonyokhoz képest sokszoros áron –, melyekhez voltaképp semmi közük nincs, ezen cégek jelentős része ugyanis nem végez Amerikában üzleti tevékenységet.
A foci például jelen sincs az USA-ban, mivel ők az amerikai futballért rajongnak veszettül. Ugyanígy, szinte a komplett európai fesztiválszcéna amerikai tulajdonba került Sziget Kft-stől, Tomorrowland-estől és Q-Dance-estől, pedig ezen vállalatok amerikai piacra szánt rendezvényei, mint a chilei Defqon.1 vagy az amerikai Tomorrowworld megbuktak, azaz a sorolt cégek jelenleg Európán kívül sehol máshol nem tartanak rendezvényeket.
Az Európában gründolt online startupok szinte kivétel nélkül mind Amerikába vándorolnak, mivel ott bárminemű előzetes rentabilitási vagy profitabilitási elvárás nélkül ömlesztik rájuk az ingyen dollármilliárdokat. Amely vállalatok maradnak az öreg kontinensen, azoknak a sora csak még rosszabbul alakulhat: emlékezzünk rá, hogy a nagyvilágban most talán Facebook helyett IWIW-ünk volna, amennyiben az azt 2 milliárd forint aprópénzért felvásárló Telekom nem süllyesztette volna azt el az internet feneketlen gödrében, mert nem láttak benne jövedelmezési potenciált.
Az amerikai dollármilliárdos társaságok tehát kis túlzással eljönnek még az alsóneműnkért is, hogy saját tulajdonukba helyezzék azt a mi kezünkből.
Az európai klubok felvásárlása és a szuperliga gründolásának nedves vágyképe tökéletes harmóniát mutat ama jellemzően amerikai tőkemodellel, melyben egy szétaprózódott európai gazdaság nemzeteinek hajtómotorjaként szolgáló KKV-knak és regionális nagyvállalatoknak abszolúte nincsen helyük. Az amerikai gazdaságot gyakorlatilag exkluzívan pörgető kétféle vállalkozási forma az ún. lakossági szükségleteket előállító családi vállalkozások, valamint a multinacionális, nem kizárólag termelő és szolgáltató, de pénzügyi és befektetői dollármilliárdokat kontrolláló monopol és oligopol vállalatok.
Ezt a modellt, mely az Európai Unióban megvalósult, hogy javarészt 50-5000 fő közti létszámú vállalatok igazgatják a tagországok gazdasági életét és a lakosság anyagi lehetőségeit, az amerikai nagytőke reprezentánsai egész egyszerűen nem értik. Náluk az a természetes, ha egy vállalat mindennemű korlátok nélkül addig növekszik – nemzetgazdasági aggályokat figyelembe sem vévén –, amíg marad mit letarolni vagy bekebelezni az adott piacon.
Hogy juthattunk el idáig, hogy az amerikai gazdaságot az ezredforduló környékén még játszi könnyedséggel lepipáló EU két évtized leforgásán belül kapcarongyként rángatott vazallusává lett az amerikai érdekeknek, maga alá rángatván mostanra az unióbeli regulációs szerveket és eltérítvén a kontinens nemzetállamainak személyes érdekeit az imperialista amerikai hegemónia szolgálata felé? Tanulságos kis történet, tessék figyelni.
A 2008-as válságot az EU bürokratái iszonyat súlyos megszorítási politika bevetésével szándékoztak kezelni, melynek művelete W alakú válságba sodorta a komplett uniót, az eurózóna dél-európai tagállamait pedig csődbe taszította. Ezzel szemben mind Amerika (gyakorlatilag történelmében első ízben), mind Kína keynesiánus kereslet-élénkítő gazdaságpolitikával egyetlen esztendő leforgásán belül véget vetett a kapitalista világ második legsúlyosabb világválságának. Természetesen mindezt a komplett világgazdaság kárára tették, sárga föld alá süllyesztvén a harmadik világ lakosságának létszínvonalát, akik így 2008 óta folyamatos leszakadozás áldozatai a gazdasági imperializmust leművelő USA-val és Kínával szemben.
Az EU mint speciális gazdasági tömb és többé-kevésbé egységes piac a lehető legideálisabb terepe lett volna egy ugyanilyen gazdaságpolitikának, ám ehelyett az ellenkező irányba elmozdulván földbe állították a lakosság létszínvonalát, akik így anyagi értelemben alásüllyedtek a már megszilárdult amerikai és a velük együtt feltörekvő kínai vállalati és tőkés szféra abszolválta vagyonnak. Azaz nem maradtak megtakarításaik befektetések eszközölésére és új vállalatok gründolására. Európai magánbefektetések híján első körben vállt vállnak vetve, második körben (első Trump kormányzat idejétől) egymással szélsőségesen konkurálván az amerikai nagytőke és a kínai iparvállalatok bekebelezték a komplett harmadik világot.
Beszédes adat, hogy az ezredforduló idején minden afrikai ország elsődleges kereskedelmi partnere az Európai Unió (specifikusan és legtöbb esetben Franciaország) volt, 2018-ra kétharmaduk kínai fennhatóság alá került. A megmaradt egyharmadnyi nemzet pedig mint Franciaország kvázi gazdasági gyarmata vívja napjainkban függetlenségi háborúját a francia magánérdek kontrollálta befolyással szemben.
Az EU tehát – Amerika és Kína kivételével – nemhogy külpiacait, de mindennemű globális gazdasági befolyását elvesztette, ami azt jelenti, hogy mostanra Amerika és Kína diktálja a világgazdasági folyamatok folyásának irányát. Ebből következik, hogy az egymást is kölcsönösen kizáró két globális gazdaságszervezési modell jelenleg a kínai munka alapú társadalom, rendkívül hosszú munkaidőkkel és a munkavállalói jogok igencsak foghíjas figyelembe vételével, valamint az amerikai pénzügyi alapú, produktivitás-fasiszta szisztéma, rendkívül hosszú munkaidőkkel és a munkavállalói jogok igencsak foghíjas figyelembe vételével.
Az európai, végső soron hibridként aposztrofálható modell, mely megköveteli ugyan a produktivitást és kemény munkát egyaránt, ám mindezt busás jóléti szolgáltatások, Amerikához és Kínához képest mindenképp barátságos munkaidők mentén teszi, szerte a világon elhalálozott. Európa munkamennyiség, termelés és termékárak terén képtelen tartani a versenyt Kínával, ugyanakkor a tőkés világuralom visszaszorítása érdekében az európai nagytőke szereplőire vert adók, növekedési korlátok és az unió államainak elaprózódottsága megakadályozza, hogy az EU vállalatai a dollármilliárdos ingyen szociális segélyeken élősködő amerikai tőkehatalmakkal konkurálhassanak.
Mégis, a polgári és demokratikus jogok tisztelete, illetve az öreg kontinens vérzivataros múltjából következő tanulságok végett Európa inkább veti alá magát az amcsi burzsoáziának, mint a kínai típusú despotizmusnak és államhatalmi gazdaságirányításnak. Bár ebben az esetben is kényszerű és kierőszakolt választásról beszélünk, nem olyanról, melyet szívesen alkalmaznánk magunkra.
Mivel az amerikai imperializmus erőszakkal elragadta a kontinens gazdasági élete feletti kontrollt, egyáltalán nem véletlen, hogy az unió mindennemű intézményei a globális nagytőke erőszakos támadásai alatt állnak. Nem véletlen, hogy az ovális irodába frissen visszaavászkodott Trump és udvartartása ama diktátumot erőszakolja Európa népére, hogy tessék szépen a komplett kontinenst totálisan felszabadítani a mindent letaroló dollártőke előtt, hogy az EU tagállamai számolják fel vagy piacosítsák mindennemű jóléti szolgáltatásaikat (Magyarország igazi pionír e tekintetben, hiszen idehaza mindez már rég megtörtént), és a lakosság kepesszen fáradhatatlanul a magánaktorok szolgálatáért és a maga produktivitása felfutásáért – az amerikai milliárdosok zsebeinek tömködésére.
Mindezt tegyék úgy, hogy Európa lakossága tőkeellátottság terén mindig, minden játszmában automatikusan veszít az amerikai burzsoáziával szemben. Nem véletlen nem léteznek az EU-nak billió dolláros kapitalizációjú vállalatai, nem véletlen az anyahoni piachoz képest csak harmadáron turnézni képes amerikai világsztárok, nem véletlen harmad-ötöd-tizedakkora egy európai szellemi munkás, celeb vagy influencer kereseti potenciálja amerikai társaikhoz képest. Mert az EU gazdasága többé-kevésbé egyenlősítésre törekszik (szociáldemokrácia), miközben nyilvánvaló annak ténye, hogy egyetlen dollármilliárdos sem dolgozik százezerszer szorgosabban mondjuk egy tervezőmérnöknél.
A nagytőke dominanciája tönkre vágja az EU-s modellt. Ott, ahol a nyakló nélküli financializációnak (dúsgazdag burzsoázia végtelen ingyen pénzzel pumpolása) nem engedünk, ugyanakkor javaink, vállalkozásaink, piacaink leuralásáért hagyjuk az amerikai nagytőkét versenyezni, ott a helyi lakosság kiárazódik a szükségletekhez (kiváltképp lakhatáshoz) jutásból, vállalkozásaik vagy feltétel nélkül beleolvadnak egy multinacionális konglomerátumba, vagy elsöpri őket a nyers tőkeerő.
Európa népessége és gazdasági szereplői jelenleg sem felfele (fogyasztás, tőkeellátottság, innováció), sem lefele (munka alapú társadalom, termelés, ipar, mezőgazdaság) nem tudnak versenyezni. Európa nyersanyagokban és energiában szegény kontinens, ahol az áram duplájába, a földgáz négyszeresébe kerül az amerikai áraknak. Ugyanakkor tőke képzésére alkalmas vállalkozóink mind vándorolnak ki Amerikába. Jövedelmeink nem elégségesek, hogy amerikai típusú konzumerista társadalmakká váljunk, ugyanakkor Kína filléres árudömpingjével meg teljesítmény és energiaellátottság terén nem tudunk versenyezni.
Európa hanyatlása és az Unió bukása immár a bennfentesek részére is heveny susmogások tárgyát képezi, ám jószerivel fogalmuk sincs a leviatán vezetőinek a probléma megoldásához.
2024 során az unió fejesei Mario Draghi olasz közgazdászt bízták meg az EU csillapodni nem kívánó belső válságának feltérképezésével. A Draghi-jelentés a maga 400 oldalas terjedelmében feltárta az EU tőkeszegénységének tényét és javasolta egy keynesiánus alapokon nyugvó, évi 800 milliárd euró kihelyezhető új pénzügyi tőkét kiosztó gazdaságélénkítő csomag bevezetését az Európai Központi Bank részéről.
Az EU versenyképességét és gazdaságának növekedését megkötöző két legkeményebb béklyó a produktivitás stagnálása és a kontinens kimaradása az elmúlt 20 év során felgyülemlett IT-innovációkból. Ahogy Japán a 90-es évek elején, úgy Európa gazdasága valahol 2005 környékén rekedt.
A Draghi-jelentés szerint a nagy arányú tőkekihelyezés mellett rá kell venni végre a lakosságot a produktivitás-növekedésre (hosszabb munkaórák vagy kizsákmányolás fokozása által), az automatizáció és digitális ügyintézés felgyorsítására, továbbá az innováció felfuttatására, miközben a legkiválóbbnak ígérkező startup-ötleteket házon belül tartjuk.
Tény, hogy az EU népességének átlag produktivitása 2004-ben az USA teljesítményének 90%-át érte el, amely arány mostanra 75% alá süllyedt. Ugyanakkor a többi tényező több forrás szerint nem igazán felel meg a valóságnak.
A német gazdaság például azért is hanyatlik, mert az euró bevezetésétől (1999) fogva teljesen irracionális módon munka alapú társadalmat működtetnek, ami azt jelenti, hogy a helyi munkáltatók huszonöt éve befagyasztván a reálbéreket az ipari termékek fokozott exportját erőltetik – ami nem csupán a józan ésszel ellentétes, de mostanra egyértelműen meg is bukott. Az elégtelen belső kereslet végett a lakosság sem nem fogyaszt eleget a helyi ipar remekeiből, sem friss, új ötletekkel teli vállalkozások gründolására nem futja nekik.
A megszorításos gazdaságpolitika erőszakolása (2008-) előtt az EU-s munkaerő produktivitása tökéletes rendben volt, éves szinten 2-4 százalékos növekedést felmutatván. Akkor állt bele a munkateljesítmény a földbe, mikor a sevizahitelezést követően az embereket milliószám kezdték kidobálni a házaikból, amelyek törlesztőire olykor több pénzt fizettek be, mint amennyi a ház piaci értéke volt a lakásárak összeomlása előtt.
A rendszer fejesei tehát nem látják a fától az erdőt, pláne nem kívánják felfogni, hogy az EU gazdasági hanyatlásának elsősorban szellemi-spirituális okai vannak. Ide értve nem csak a kifosztott lakosságot, de a szellemi alkotás-teremtés erőszakos visszafojtását is a materialista ipar javára.
A szellemi alkotóképesség menekülése az EU-ból ama súlyos probléma, amely kár enyhítésére a tisztelt bürokraták minimális erőfeszítést sem tesznek. Pedig láthatták a folyamatot, melyeket mi leginkább gyerekekként élhettünk meg, hogyan helyeződött át a 90-es évek során a komplett videójáték-ipar Nagy-Britanniából Amerikába, hogyan jelentéktelenedett el a német filmgyártás, halt ki az európai popzene és a kelet-európai játékfejlesztés a 2000-es években, végül hogyan tarolta le a komplett technológiai szektort az amerikai okostelefonok, szociális média, online előfizetések és streaming modellje.
A 2020-as évekre Európa egyetlen és kizárólagos erőssége a turizmusa marad, mely akkora gazdasági aktivitást generál, mint a világ összes többi kontinense együttvéve. Találó kérdés azonban, éttermek és múzeumok nyitogatásával marad-e kedve a fiatalságnak itt maradni és alkotóképességétől voltaképp teljesen megfosztatván vagy pátyolgatni a részeg brit turistákat, vagy hegesztgetni a BMW-ket halála napjáig.
Európa válságának fő gyökéroka tehát, hogy visszahőkölt a maga konzumerizmusából, s ahelyett, hogy folytatván útját megteremtette volna az ezen is túlmutató, szinte édenkerti állapotnak felfogható bőség társadalmát (akár zöld transzformáció mellett), az eleve hanyatlásra ítélt ipar kénye-kedvének szolgálatára megrekesztette a fejlődést, elkergette az innovációt, és most a szükségszerű zöld átmenetet is meglehetősen foghíjas módon, viszont a lakosság szélsőséges vegzálásával kívánja átütni a komplett társadalmon. S közben Amerika beelőzte konzumerizmusban, Kína meg termelésben.
