Mindannyian jól ismerjük a visszaszámláló önmegsemmisítő mechanizmus kikapcsolására kétségbeesetten igyekvő főhősök filmjeleneteit, melyekben rendre a legutolsó másodpercekben sikerül meggátolni a fatális robbanás bekövetkeztét. A rendszerben nem létezik ilyesféle vészleállító – kikapcsoló gomb hiányában az automatikusan megsemmisíti önmagát.
Vonz minket ama gondolat, hogy a trösztök és kollaborátorok a rendszer problémáinak gyökerei. Ha ezeket az összeesküvőket lelepleznék és kiebrudalnák a hatalomból, akkor a rendszer gyorsan helyre pattintaná magát, és minden rendbe jönne.
Ám a magánaktorok ármánykodásai nem forrásai, pusztán tünetei egy mélyebben fekvő önpusztító mechanizmus működésének, melyet oly természetesnek veszünk, mintha jelen világunk működésének teljesen magától értetődő módozata volna.
Függetlenül a rájuk aggatott ideológiai címkétől – kapitalista, szocialista, kommunista – minden rendszer valamiféle hibrid piac termelőkkel, eladókkal és vevőkkel/fogyasztókkal. A piac lehet többé-kevésbé nyitott, illetve többé-kevésbé az állam, hadurak vagy kartellek ellenőrzése alatt álló, de minden esetben rendelkezik termelőkkel, eladókkal és fogyasztókkal.
Akármelyik rendszert nézzük, azokban sem a gyártó, sem az eladó, pláne a fogyasztó nem vállal felelősséget a megtermelt, eladott és vásárolt termékek sorsáért, a felhasználásukból, elszórásukból, megsemmisítésükből eredő következményekért. Minden résztvevőt arra ösztönöznek, hogy maximalizálja önérdekét, tekintet nélkül annak jövőbeli következményeire.
A műanyag palack gyártója nem vállal felelősséget azért, hogy mi történik a palackkal a gyártás után. Az eladó szintén nem felelős a palack sorsáért. A vásárló pedig, aki a beltartalom elfogyasztását követően azt a folyóba dobja, pláne semminemű felelősséggel nem viseltetik a palack életútja iránt.
A piacnak nincs belső, eredendő felelőssége a kapzsi önérdek következményeiért, és nincs olyan mechanizmusa, amely túltekint a jelen állapotokon. A piac vak a jövőbeni következményekre, és nem ró felelősséget egyetlen résztvevőre sem.
Ennek a rendszernek az egyetlen lehetséges kimenetele az önpusztítás. Vessünk egy pillantást a Great Pacific Garbage Gyre-re. Ez a műanyag és egyéb hulladékok lebegő tömegének költői elnevezése, melyet a „bármi áron zajló növekedés” globális szisztémája termel, nagyjából Texas méretű. Nem ez az egyetlen szemétfolt a bolygó óceánjaiban; csupán az egyik legnagyobb.
Na de kit érdekel egy lebegő szemétsziget? Teljesen ártalmatlan, igaz? Valóban. Elmondható-e ugyanez a „forever chemicals” soha le nem bomló vegyszereiről, a kimerült édesvízi tározókról, a mérgező iszapot eresztő elektronikai és egyéb hulladékok hegyeiről és a rendszer többi hasonszőrű következményéről, amely rendszer vak mindenre, ami nem csak „növekszik bármi áron”, az örökkévaló önérdek mocsarában?
Az ipari trösztök és konglomerátumok azért vonják magukra a figyelmet, mert szándékosan leplezik ama pusztító következményeket, melyeket önérdekük másokra hárít. A dohányszövetség évtizedeken át szorgalmasan dolgozott, hogy a profitmaximalizálás érdekében elfedje a dohányzás halálos következményeit.
Azonosítsuk hát ama összeesküvést, mely szándékosan létrehozta a Great Pacific Garbage Gyre-t önös érdekeik előmozdítása érdekében. Vajon az évi 300 millió tonna műanyag előállítóit, vagy a 300 millió tonna műanyagot eladó vállalatokat, vagy a 300 millió tonna műanyagot vásárló fogyasztókat állítsuk falhoz?
A hulladékhalmot a rendszer generálja, nem valami összeesküvés, a rendszer pedig olyan fals értékrendből épült, mint a haladás doktrínája, amely egyben a látszat és színjátszás mitológiáját mozgatja. Ebben ha megtekintünk egy videót egy csoportról, mely újrahasznosítja a globális turizmus által termelt hulladék egy kis szeletét, bárki szemrebbenés nélkül kijelentheti: „Látod? Majd a technológia megoldja a rendszer által generált problémákat!”
E mágikus gondolkodásmódnak hála felszabadultan folytathatjuk a következményektől mentes növekedést bármi áron. Ez a piaci szisztéma belső logikája, mely minden ideológiai címke alatt hajszál pontosan ugyanúgy működik.
Elméletben a politikai vezetők hivatottak enyhíteni a jövő következményeit, de az uralkodók csak az aktuális pillanatban biztosított hatalmukkal irányíthatnak. Ha támogatóik áldozathozatalra kényszerülnek valamely távolba vesző homályos célért, azok csakhamar keresnek más jelöltet, kire leadhatják szavazataikat.
Minden civilizáció, mely örök árutermelésre rendezkedik be, hulladékhegyeket generál. A törött edényszilánkok mesterséges dombokká halmozódnak fel. A modern rendszer perspektívái azonban oly tágasak, hogy a komplett bolygón átívelő konzekvenciákról beszélhetünk, melyek rendkívül komoly hatást gyakorolnak egészségünkre és ama összetett rendszereinkre, melyeket magunk sem teljesen értünk, pláne nem irányítunk. A kerámiaszilánkok mesterséges dombja csekély és lokalizált; rendszerünk következményei oly módon fogják porig rombolni azt, melyre jelen pillanatban totálisan felkészületlennek bizonyul.
Még ha a technológia hatalmas költségekkel meg is szilárdítaná a nagy Csendes-óceáni szeméthalmot, mit kezdenénk eme mesterséges szemétszigettel? Mivel a rendszer évente 300 millió tonna új műanyagot bocsájt ki, csakhamar egy új Great Pacific Garbage Gyre formálódik.
A rendszer önmegsemmisítő szekvenciáján nincs kikapcsoló gomb. Csak aztán fogjuk észrevenni a pusztítást, majd kétségbeesett megoldás után kepeszteni, miután a rendszer már tönkre ment a következmények halmozottan nyomasztó súlya alatt, köszönhetően a látszatok és színjátszó allűrök kontrollálta haladás-doktrínának.
