Erre jönnek a hülyéi, hogy Kína gazdasága így is lehagyja majd Amerikát, mert össz GDP terén még felzárkózhat hozzá. Egyrészt leszakadásnál ez sem lehetséges, de ha mégis: ugyanahhoz a GDP-értékhez négyszer számosabb lakosság fog tartozni (350 millió helyett 1,4 milliárd), tehát egy ember Kínában még mindig negyedakkora létszínvonalon fog élni az átlag amerikaihoz képest. Kína GDP-számainak tehát az amerikai négyszeresét kéne produkálnia, hogy úgymond pariban legyenek egymással.
De persze játszhatunk ilyent is: Észak-Korea GDP-je több mint duplája a hanyatló Liechtenstein-ének. Hát melyikben jobb élni akkor? Úgy van: nyilván Kim Dzsongun birodalmában, hát ki az a hülye, aki a nyilvánvaló tényadatok fényében ne Phenjant választaná lakhelyéül Vaduz ellenében?
Szóval Kína, s vele az újabban globális délnek hívott harmadik világ gyakorlatilag folyamatos leszakadásban van a nyugathoz képest, mert jelenleg egyetlen ilyen ország a világon sem képes a nyugattól való elmaradozása arányához mérten kétszámjegyű gazdasági növekedést felmutatni.
Persze nehéz művelet ez, de nem lehetetlen: Dél-Korea például a 70-es / 80-as évek során produkált olykor 30%-os éves növekményt is!
Kína pedig sehol nincs ehhez képest. Nem is lesz, mert a lefelé tartó árverseny erőteljesen szabotálja a növekedés potenciálját. A globális délben reménykedni, hogy az majd a súlyos vámokkal operálgató nyugattal ellentétben felszipkázza a kínai kacatokat szintén hiú ábránd, mivel ezek nem fogyasztói társadalmak, nincsen a lakosságaik zsebében annyi della, hogy akár ezeket a jóárasított termékeket ki tudják fizetni.
Az idei kantoni vásáron (Kína legnagyobb nemzetközi ipari vására) panaszkodtak a kiállító cégek, hogy nem jönnek többé európai és amerikai érdeklődők, helyüket BRICS-országokból, Dél-Amerikából ás közel-keleti olajállamokból beutazó üzletemberek vették át. Ők rendre vontatottabb tárgyalásokat folytatnak a rendelendő árukról, nem tudják egy összegben kifizetni a kért termékeket (ellentétben a hanyatló nyugattal, ugye), kisebb tételben vásárolnak, és olykor kiszállítás után sem rendezik a számlát, hanem hosszú hetek-hónapok után utalnak csak, miután a kiküldött kacatokat sikerül nagy nehezen a helyi ruppótlan vevőknek értékesíteni.
Nem lenézésképp, de ki kell jelenteni a nyilvánvaló tényt, hogy a komplett világgazdaság vásárlóereje sem közelíti meg az egyedüli amerikai vagy európai piacét! És Kína márpedig jobban függ tőlünk, mint mi tőlük, hiába próbálják egyes szabotőr-aktorok (khm… Viktorka) ennek ellenkezőjét láttatni.
A tökéletesen világos valóság ellenére Kínát kívül-belül mardossák a maga delúziói, melyek egy részét félő, hogy maga is elhiszi. Mindezen tényezők nagy része saját magával és több másikkal is ellentétben áll, melyek megakadályozzák a pártállam részére, hogy az ország állítólagos érdekeit a nemzetközi közvéleménnyel, sőt, egyre inkább a maga lakosságával elfogadtassák. Lássunk párat ezek közül.
Rögtön itt a demográfiai katasztrófa ketyegő bombája, melyet bizony a hatalom maga hívott létre a vérmes eszköztárával, akár tetszik neki eme igazság, akár nem.
Az erőszakkal érvényesített egykepolitika 36 éves fennállása alatt asszonyok százmillióit traumatizálta. Ne feledjük, hogy ennek bevezetése előtt volt olyan év, amikor a népesség szaporulata akár 7,5-es (!) értéket mutatott. Mire ez a temérdek fiatal lány szülőképes korba került, megkapták nyakukba a kényszerrel érvényesített abortuszok intézményét. Ha valaki merészelt egyke gyermeke születését követően újfent várandósságba esni, tartománytól függően azonnali sterilizáció vagy megfizethetetlen összegű bírság várt rá.
Mire 2015-ben a politika feloldásra került, már erőteljesen lefelé vették útjukat a születésszámok, a pártállam pedig fejét kapkodhatta a folyamat láttán, hogy a zuhanás csak nem akar megállni! Ilyen a karma hatalma: kamatostul megadja az elkövetőknek cselekedeteik méltó jutalmát.
A pártállam még 2012-ben is bőszen gyakorolta a kényszerabortusz szokását. Egy igazán alaposan dokumentált példa Feng Jianmei esete, akit teljesen illegálisan kényszerítettek már csaknem világra jött csecsemője elvetetésére. Az ő horror-sztorija az első, mely jelentős karriert futott be a helyi szociális médiában, majd a nemzetközi sajtóban is. Ahogy az lenni szokott, a hatalom megpróbálta őt elmebeteggé nyilvánítani, de aztán győzedelmeskedett az igazság: az ő személyes traumája és a heves nemzetközi felháborodás hatására döntött végül a pártállam az egykepolitika feloldása mellett.
Ezzel biza elkéstek. Most már igényelné a pártállam akár 4-5 csecsemő világra hozatalát is a nőktől, csakhogy azok többé nem akarnak szülni. A szerencsés túlélők hallgathatták anyjuk sztorijait a szeretettel várt, ámde mégis legyilkolt húgaikról, a szomszéd lány második teherbe esését kísérő halálfélelemről, pánikrohamokról, depresszióról, amely az elnyomott asszonyokat gyakorta komplett életük során mételyezte. Hallhatták, hogyan kapartatta el a másik anyuka a lánymagzatát a fiúgyermek ellenében – merthogy Kínában a dolgos férfikéz értékes, a termékeny női méh pedig értéktelen.
A Kommunista Párt nyári plenáris ülésén a gyermekbarát társadalom ideájával házaltak a fejesek, csakhogy sem maga a társadalom, sem annak ipari rabszolgatelepekhez kötözését szavatoló betondzsungel-rengeteg nem születésbarát.
Miközben a tragikus termékenységi adatok ellenére mégiscsak a vidéki asszonyok hozzák világra a legtöbb gyermeket, a párt tovább folytatná a népesség szorosan megfigyelt nagyvárosokba kényszerítését, amelyekben a születésszámok a padlót verdesik – Sanghajban 0,6-os értéket mutat a nők termékenysége, ellentétben a rurális 1,54-es átlaggal.
A kínai ipartelepeken megszokott 996-os munkaszervezés (reggel 9-től este 9-ig, heti 6 napon át) kompletten megakadályozza a családalapítást és gyerekvállalást a nagyvárosokban. Havi 120 dollár plusz pénz meg néhány extra játszótér felhúzása igazán nem módosít jottányit sem a tényálláson, hogy idő, energia és életkedv hiányában elmarad a bébibumm.
2022-ben már alig 10 millió csecsemő született az országban, míg számuk tíz évvel korábban elérte a 16 milliót.
Eközben az idő igencsak erőteljesen a karhatalmi társadalommérnökök ellen játszik. Kína lányainak terméketlensége kezdte beelőzni a világátlagot. 1980-ban szinte nem is lehetett hallani meddő nőkről, alig 2%-uk tartozott ebbe a szerencsétlen csoportba. Az idei évben immár a szülőképes asszonyok 18%-át diagnosztizálták meddőként, amely szám meghaladja a 15%-ra taksálható globális átlagot.
Amennyiben egy ország ily rendíthetetlen vehemenciával zakatol az összeomlás felé, rendre előbújnak a kalapból ama nacionalista felhangok, amelyek által hamis felsőbbrendűség-tudat lakosság elméjébe plántálásával leválasztható a népesség mind a nemzetközi barátságok építésének vágyáról, mind a józan észről.
Ezért hát bevezette a Kommunista Párt az ún. „Wolf Warrior” diplomáciáját. A Wolf Warrior 2 egy 2017-es kínai akciófilm, mely egész véletlen hihetetlen siker lett az országban úgy, hogy annak első részét a kutya se látta. Ez a mozi az ország szórakoztatóiparában korábban nem alkalmazott nacionalista húrokat penget, hasonlóan Hollywood groteszk mértékben eltúlzott amerikai patrióta gesztusaihoz.
A Wolf Warrior diplomácia keretében Kína nemzetközi diplomatái, főkonzuljai és nagykövetei rendesen bekeményítettek a külpolitikai kommunikációjukban, melyet eleddig évtizedeken át a konfliktuskerüléses tapogatódzás taktikája uralt. Így tudtak majdnem a komplett világgal harmonikus kereskedelmi és diplomáciai viszonyokat teremteni.
Ezek a diplomaták eligazításukat követően 2019-től tömegével regisztráltak Twitter fiókokat, hogy ott nyugati politikusok és véleményformálók akcióiba kössenek bele, véleményeiket kifigurázzák, Kínával kapcsolatos állításaikat refutálják. Nemzetközi színtéren inkább szánalommal átitatott röhögcsélést, semmint komoly rettenetet keltettek akcióik, így 2023-ra kénytelenek voltak elismerni balga taktikájuk kudarcát.
Azért a Wolf Warrior diplomácia nem maradt következmények nélkül. Sikerült összeveszniük közeli szomszédaik és egyben legmegbízhatóbb kereskedelmi partnereik nagyjával, név szerint Indiával, Ausztráliával, a Fülöp-Szigetekkel, Oroszországgal, de még Észak-Koreával is, ami igencsak bravúros teljesítmény. Meg persze Japánnal is elmérgesedett a viszonyuk, de ez nem meglepő, őket mindig is utálták, és igazából megvan a jó okuk erre. Aki nem érti, lapozza fel szépen valamely könyvtárban vagy az interneten, hogy a világháborúk alatt miket műveltek a japánok szegény kínaiakkal, amiket azóta sem hajlandóak elismerni, pláne bocsánatot kérni értük.
A végére egy igazi csemegét tartogattam a kedves olvasóknak. Ez egy YouTube-interjú, mely hűen bemutatja a kínai pártállami gondolkodás önellentmondásokkal teli mivoltát.
Victor Gao kínai ügyvéd és nemzetközi külkapcsolat-szakértő bárminemű morális aggályoskodást mellőzvén kijelenti, hogy a Kommunista Párt az „egy Kína” modelljét kívánja erőltetni a világra, ami nagyon konyhanyelven fogalmazva azt jelenti, hogy az anyaállam mellett Hongkong, Makaó és Tajvan egyaránt Kína szerves része. Tajvan tehát egyrészt nem lehet szuverén ország, másrészt nem ők döntik el, kívánnak-e csatlakozni a totálisan más gazdasági és politikai modellt alkalmazó anyaországhoz, e kérdés fölött kizárólag Peking rendelkezik illetőséggel. Milyen kár, hogy Tajvan lakosságának elsöprő többsége nem így gondolja.
Ha egy Kína van, amely úgymond ősidők óta a világ legnépesebb etnikuma által belakott anyaföld, akkor nyilván ki kellene takarodniuk Tibetből és Ujgurisztánból, mely területek történelmileg soha nem voltak Kína részei, hanem a kommunista forradalmat követően foglalta be őket a hadsereg a kínai nép territoriális terjeszkedésének elősegítésére és e területeken fellelt gazdag nyersanyag-készletek kiaknázására. Természetesen erről szó sem lehet: Tibet és Hszincsiang függetlenedését soha nem engednék meg.
És ez még mindig nem az interjúalany leggroteszkebb állítása, az most jön: a volt kínai külügyminiszter, akit június óta nem láttak, s aki nem mellesleg ennek a csávónak évtizedes jó cimborája, valószínűleg politikai leszámolás áldozata lett. Erre a kérdésre Victor Gao a következő választ adja: „A politikai ellenlábasokkal, korrupt politikusokkal okosan elbánunk”. Pusztán azt felejtette ki mondandójából, mit is jelent a kínai államigazgatás szempontjából a korrupció, mert garantáltan nem ugyanazt, amit itt nyugaton értünk alatta.
Az interjúztató próbálta volna kiszedni belőle az infót, hol rejtegeti a párt az eltűnt célszemélyt, ha valóban korrupció vádjával ítélték el, hol zajlott az ellene indított per, mik voltak a vádpontok, stb., és ami a legfontosabb: hol tölti kiszabott büntetését ez a figura? Miután semmi ez irányú használható infót nem sikerült kihúzni Victor Gao-ból, ő maga a következő mondattal vert végső lakatot a vita fonalára:
Valahol Kínában van. Soha többé nem látod.
Szóval ha szeretnénk mi magunk mondjuk a Kárpát-medencében efféle kedélyes államszervezési modellt látni, rögvest alakuljunk át kinézerekké.
Végül kifejti, hogy természetesen kritizálhatod a kormányt, vagy akár személyesen Xi Jinping-et is, ha a kritikád pozitív. Ez fából vaskarika, mert a hatalom kritikájába annak is bele kell férnie, ha valaki mondjuk hazugnak nevezi az elnököt vagy árulónak a kormányt. Márpedig Kínában nem állíthatod, hogy XY miniszter hazudik, mert akkor „okosan elbánnak veled”.
Nincs az interjúban, de fontos információ, hogy ez az állítólagosan annyira diplomatikus, anti-imperialista, kizárólag nemzeti összetartozást csiholni szándékozó ország Tibet és Hszincsiang mellett Vietnámot is többed alkalommal megszállta. Első ízben még az ókorban, amikor egyben kulturális gyarmatosítás alá is vonta Vietnám népét, másodjára pedig 1979-ben, miután a népirtó Pol Pot eltávolítása céljából a vietnámi néphadsereg bevonult Kambodzsába, és a poszt-maoista kínai kormány e diktátor támogatására offenzívát indított Vietnám ellen.
