Trump új alelnöke, JD vance posztliberális politikusként aposztrofálja magát, amely önmeghatározás nyilván maga után vonja a kérdést, hogy mi a fenét akar ez jelenteni? Nyilván az álságos liberalizmus az utóbbi évek során tökéletesen lejáratta magát, miután kizárólag egy viszonylag kevés számú erőszakos és gátlástalan elitista aktor számára hozta el a szólás, identitás-vállalás, önálló tevékenység és mozgás szabadságát. A társadalom nagy részét viszont nemhogy otthagyta a sárban, de jól bele is döngölte a fejét a pszichopaták teljhatalmát szavatoló liberális demokrácia.
Na de ha a liberalizmus megbukott, nyilván a helyébe ültetendő újfajta szisztéma kapcsán jó volna megtudnunk, egyáltalán miféle fajzat ez, honnan kerül elő, milyen filozófiai és gondolati sémák rejteznek a neve okán önmagában értelmezhetetlen politikai irányvonal mögött, amely ha minden igaz, a Trump kabinet következő négyéves működését alapvetően meghatározza?
Hála az égnek az angol nyelvű Wikipedia igencsak bőkezű részletezését nyújtja részünkre nevezett fogalomnak, és a megértést segítő vonatkozó kifejezések is remekbe szabott kifejtést nyernek rajta.
Kezdjük is a vesézést magával a posztliberalizmus fogalmával, melynek ideájára aztán a többi sorolandó ideológiai irányvonal épül. E szócikket roppant stílusosan egy magyar címer díszíti, úgyhogy igencsak örvendhetünk a felismerésen, hogy a második Trump-kormány politikai ideológiáját meghatározó eszménynek magyar gyökerei is vannak.
Posztliberalizmus
A posztliberálisok, bár ő maguk jelentős részben továbbra is erőteljes kapitalista, piacpárti elveket vallanak, nem értenek egyet az individuális szabadság ideájával.
Mindezen nézetüket ama látható-tapasztalható jelenségekre alapozzák, miszerint az emberek egyéni szinten vagy elmagányosodnak, vagy életük tönkre megy, esetleg nem kívánt devianciákban (woke, LMBTQ, drogfüggőség stb.) kívánják kiélni a maguk individualitását. Ez a fajta úgymond terméketlen egyénieskedés megcáfolja az autonóm individuum tételét, mely szerint az ember egymagában is mindig a lehető legcélszerűbb, legracionálisabb döntéseket hozza a személyes haszon maximalizálására és a társadalmi közjó abszolválására (lásd homo oeconomicus).
A posztliberálisok az egyéneket kizárólag kötelességekkel egybekötött szabadságjogok gyakorlására tartják méltónak, melyeket az általuk meghatározott erkölcsi és morális iránymutatásoknak való megfelelés szintje szerint bővítenének, illetve szűkítenének az individuumra vetítve.
A posztliberálisok felismerése szerint a szociális és kulturális körülmények meghatározzák egy gyermek fejlődési pályáját és annak esélyét, milyen mértékben lesz képes felnőtt korában élni az illető személy a maga szabadságának lehetőségeivel.
Ahhoz, hogy egy magasabb rendű egység és egy boldogabb társadalom megvalósulhasson, célszerű alávetni az individuális szabadságjogokat egy központi erkölcsi-morális irányelvnek, melynek való megfelelés mértéke szerint osztogathatók aztán a szabadság mértékét bővítő többletjogok.
Eme „jó élet” érdekében bevezetendő intézmények az elmúlt évezredek működőképesnek ítélt szokásjogain alapulnak, mint hagyományos családmodell, munka alapú társadalom és keresztény-konzervatív nevelési rend. A társadalom egyedei közt ragasztóként szolgáló kapocs a közös értékeken való osztozás és az őseink által ránk hagyományozott tradíciók ápolásának kívánalma.
Az összetartozás és értelmes élet lehetőségének modelljét a liberalizmus nem szállítja, ezért az szükségképpen egy fragmentált, egymással szemben is idegenkedő és ellenségeskedő társadalmat hív létre.
A posztliberálisok szerint az államnak igen is vissza kell ragadnia a normák, értékek és személyes hitrendszer feletti kontroll jogát, különben az állami erkölcsrendészet helyébe pótszerek, rendszerbomlasztó ideológiák és magánérdekek vezérelte intézmények tolulnak, mint Soros-hálózatok, davosi ideológusok, gyermekeinket érzékenyítő LMBTQ szervezetek.
A posztliberálisok ezért elutasítják a pusztán törvényekkel és jogszabályokkal operáló, ám a lakosság életébe közvetlen nem avatkozó semleges állam elvét. Szerintük az államnak igenis kötelessége proaktívan elősegíteni, a maga értékítélete szerint akár erőltetni is a társadalmi kohéziót.
E folyamat véghez vitelének garanciája pedig nem egyéb, mint az illiberális állam.
Illiberális állam
2014-es újraválasztását követően jelentette be Orbán Viktor az illiberális állam beköszöntét, melynek igazolásaképp olyan nemzetközi sikerpéldákat sorolt fel, mint Oroszország, Szingapúr, Kína vagy Törökország. Ezek egyike sem liberális ország, sőt, egyikük-másikuk még csak nem is demokrácia.
Az illiberális állam eszménye szerint egy ország lakosságának (nemzet) közösségként kéne együttműködnie, nem pedig tagjainak egymással versengve szolgálnia idegen érdekeket és a globalista nagytőkét.
2015-ben Erdogan török elnök és az ő országa is hivatalosan csatlakozott a magukat illiberálisként aposztrofáló nemzetek táborához. A Freedom House jelentése szerint ugyanebben az évben Törökország a választásos demokráciák közt abszolút az utolsó helyen végzett, alacsonyabb pontszámokkal néhány klasszikus diktatúránál, melyekben nem tartanak szabad választásokat.
Az illiberalizmus ideája Fareed Zakaria indiai származású írótól és az ő 2003-ban megjelent „The Future of Freedom: Illiberal Democracy at Home and Abroad” című könyvéből származik.
Zakaria elképzelése szerint a demokrácia jövőjét egy olyan hibrid szisztéma fogja meghatározni, amelyben bár tartanak választásokat, az alkotmányos jogokat, mint individuális szabadság, bírói függetlenség és egyenlő bánásmód elve az állam nem fogja érvényesíteni. Tehát egy formálisan demokratikus intézmények és procedúrák mögé bújtatott autokráciát kapunk.
Az illiberalizmus valójában autokrata hatalomgyakorlás a demokrácia köpönyegébe bújtatva.
Egy illiberális demokráciában a korábban törvényes korlátok közé szorított hatalom kiléphet akár az alkotmányos rendelkezések mögül is, a rá vonatkozó kötelezvényeket és korlátozásokat nem tartja tiszteletben. A választások célja – akár manipulációk, csalások által – a vezető elnök személyének és uradalmát segítő rezsimjének bebetonozása. Egyes országokban, mint Kína, Oroszország és Törökország teljes körű és olykor élethosszig tartó hatalomgyakorlási jogot szavaztattak meg maguknak az államelnökök, megkerülvén minden demokratikus választási processzust.
Egy illiberális állam vezetői úgy gondolják, bármire felhatalmazhatják magukat, amíg parlamenti választásokat tartanak, s maga a négyévenként kinyilvánított népakarat nyújtja politikájuk helyességének abszolút visszaigazolását.
Belső működésében az illiberális demokrácia törekszik a sajtószabadság minél alaposabb visszanyesésére, a gyülekezési jog szigorú korlátok közé szorítására. Az önkormányzatokat és sajtóorgánumokat központi ellenőrzés alá vonja. A civil szervezetek működését akadályoztatja, vagy ellehetetleníti. Mindezek mellett súlyos és áthatolhatatlan bürokráciával nyomorítja agyon a polgárokat, az egyes törvényeket személyekre fazonírozza, hatalmát veszélyben érezvén a politikai opponenseket börtönbe veti vagy elteszi láb alól.
Efféle hatalomgyakorlási mód a nyugati demokráciákban eleddig soha nem valósulhatott meg, mivel azok ideológusai a demokratikus államról leválaszthatatlan egységként kezelik az alkotmányban rögzített individuális szabadságot, melynek jogát semmilyen választott kormány nem bírálhatja felül, érkezzen az akár jobbról, akár balról.
Zakaria látta, hogy ez a sajátosan keleties demokrácia-szervezési elv, melyben a parlamenti választások és liberális szabadságjogok elválasztódnak egymástól, előbb vagy utóbb be fog avászkodni a nyugati világba is. Figyelmeztetéseiben – melyek rendre süket fülekre leltek – igyekezett kinyilvánítani annak tényét, hogy a társadalmak felszabadítása nélkül a liberális demokrácia elvérzik. Hogy mit értünk társadalmi szabadság alatt, a következő fejezetek során bővebb kifejtést nyer.
Mindennemű látszat ellenére egy szabvány illiberális demokrácia roppant ingatag talajon áll, köszönhetően annak, hogy a rezsim – legalábbis ideig-óráig – leváltható marad parlamenti választásokon. A hatalom ennek elkerülése érdekében olykor kedvezni kénytelen a szavazóknak különféle, elsősorban materiális jellegű adományokkal, néha egyes nagy felháborodást keltő törvények visszavonásával, illetve választási kampányidőszakon kívül is folyamatosan monitoroznia szükséges a közhangulatot, nehogy feltartóztathatatlan népszerűség-vesztés induljon be.
Az illiberális állam hatalmát voltaképp egy meglehetősen lazán definiált „többségi akarat” tartja életben, közismert nevén:
Populizmus
A populista hatalomgyakorlás célja az uralkodó kormányzat munkáját rendre abba a mederbe terelni, hogy az általa hozott intézkedések menetrendszerűen mindig a nagy többség beleegyezését, de minimum passzív elfogadását generálják.
A többségi jóváhagyást általában az „oszd meg és uralkodj” technika alkalmazásával szerzik meg. Az uralkodó elit tagjai igyekeznek elhitetni a széles plebs-szel, hogy maguk is a sanyarú sorsot élő köznép kötelékébe tartoznak, nekik is oly keményen kell dolgozniuk a napi betevőért, mint bárki másnak, nekik is ugyanúgy fáj, amikor perverz örömükben csattogtatják fejünk fölött az ostort vagy ratifikálják az újabb népnyúzó törvénycsomagjaikat.
A populista állam külső ellenségképekkel való riogatással igyekszik a többséget szoknyája alatt tudni. Ezt a mi vs. ők felosztást igyekeznek úgy belőni, hogy a hasítás mentén rendre a hatalom oldalára kerüljön az abszolút többség, a túloldalra pedig egy ivartalanított és következmények nélkül rugdosható kisebbség.
Az ukázaikat feltétel nélkül követők a jók, az azokat visszautasítók vagy velük szemben kritikákat megfogalmazók nemhogy rosszak, de leigázandó ellenségek, akik természetüknél fogva romlottak. A populisták kifejezett törekvése, hogy a bölcsként, dolgosként, honfitársként aposztrofált köznép soha ne találhasson közös nevezőt, pláne ne békülhessen ki az állandó deprivációban tartott örök ellenséggel. Amíg ez a felosztás fennáll, a hatalom pozíciója betonstabil, hiszen amennyiben a rezsim mégiscsak leváltásra kerülne, egyből jönnének ők, az ellenségek, akik el akarnak minket pusztítani.
A populizmus érdekes dichotómiája, hogy bár erősen moralizáló filozófiáról van szó, mégsem követel az uralkodó eszmék és erkölcsi előírások iránt való feltétlen elköteleződést.
A populisták számára az „emberek” egy homogén fajmeghatározó kategória, mely csoport tagjai kivétel nélkül mindegy szálig erélyesek. Maga az emberek halmazának tartalma viszont dinamikusan változik, hiszen bármikor előmászhat a politikai mocsárból egy Magyar Péter, kinek személye és követőtábora az uralkodó osztálytól való leválasztódását követően kiiratkozik az emberiségből, vagy minimum a magyarságból.
Mint látható, a hatalom kénye-kedve szerint helyezhet be és vehet ki személyeket, csoportokat, olykor komplett etnikumokat is az emberek vagy nemzettársak kategóriájából, melyekre aztán ráuszíthatja az általa továbbra is emberszámba vett tömegeket, hogy számoljanak le a nem kívánt ellenállással, amely a nemzet irányát a pusztulás medrébe tereli (az uralkodó osztály feltétel nélküli szolgálatától az individuális szabadságjogokat visszaállító jogállam felé).
A populista aktorok rendre szeretnek egymondatos frázisokat pufogtatni a Bibliából vagy valamely általuk nagyra tartott történelmi személy munkásságából, amennyiben ideológiájuk visszaigazolására alkalmas frázisokra lelnek bennük. Imádnak erkölcscsőszködni, viszont amennyiben egy-egy ilyesféle célzattal kőbe vésett törvényük heves felháborodással találkozna, azon nyomban vonják is azt vissza.
A populisták által ellenségként kikiáltott elit valójában legtöbbször nem a világot láthatatlan madzagokon rángató nemzetközi pénzembereket jelenti. Egy hatalom nélküli Mancika, aki a szürke hivatalban egyénileg „szabotálja” annak olajozott működését, vagy egy kizárólag személyi adományokból élő, patkánylyukban tengődő tényfeltáró újságíró ugyanúgy lehet a globális háttérhatalom pribékje, mint Soros György, Bill Gates vagy Klaus Schwab.
A populista hatalom rendre az elnyomott emberek nevében szólal fel, és azok felszabadítását ígéri. Ugyanakkor meglepő módon mégsem kívánja megváltoztatni őket. Nem vizsgálja, hogy azok életvitelükben megfelelnek-e az általuk támasztott erkölcsi normáknak. Ebben rejlik tehát a feltétlen ideológiai vagy morális elköteleződés követelményének hiánya. Kis túlzással egy bordélyházba járó asszonyverő alkoholista rablógyilkos is benne foglaltatik az erélyes „emberek” kategóriájában, amennyiben hajlandó mondjuk öklét rázva gyűlölni a liberálisokat, mely szónak a jelentését sem ismeri.
A lakosság felemelése, illetve megváltoztatása kívánalmának hiánya homlokegyenest ellentmond mindennemű hagyományos jobb és baloldali politikai ideológiának, mivel egy hiteles jobboldal ideológiai és / vagy erkölcsi hűséget követelne polgáraitól, a baloldal meg mondjuk edukációs vagy felvilágosító programokkal kívánná rávenni a tömegeket az új ember megteremtésére.
A populisták a tömeg közös tudatát szimplán józan észként aposztrofálják, amelyhez a politikának alkalmazkodnia kell.
Érdekes tulajdonsága még a populizmusnak, hogy jobbára független a politikai oldalaktól. Bár újabban leginkább a szélsőjobboldalon dobálóznak vele, a populizmus gazdag baloldali és munkásmozgalmi hagyományokkal bír.
A baloldali populizmus alapjait maga Karl Marx fektette le, aki szerint a roppant számos és minden társadalomban abszolút többséget képező munkás tömegek fundamentális érdekellentétben állnak az őket kizsákmányoló kis számú, viszont roppant gazdag és hatalomittas tőkésekkel. Az újjobboldali kisemberek vs. elitek felosztás voltaképpen ennek karikatúrája ama twisttel karöltve, hogy nevezett elitek lehetnek akár mélyszegénységben senyvedő ellenzékiek, a kisemberek pedig dollármilliárdos ingatlanpanamákat birtokló mágnások.
A jobboldali populizmust ezért annak kritikusai a tőke reakciójaként festik le a hagyományos osztályharccal szemben, aminek feladata a diskurzus kisiklatása a Marx által megszabott munkás vs. tőkés dichotómiáról. A modern populizmus tehát a kapitalisták eleddig legsikeresebb szabotázs-akciója a munkás osztály leigázására.
Mindezen igazság Orbán Viktor autoriter kapitalizmusával tökéletesen visszaigazolható.
