Egy igazán érdekes címre figyeltem fel a Fortune.com hasábjain: egy dollármilliárdos AI vállalat fejese elképesztőnek tartja, hogy emberek azt gondolják, dolgozhatnak heti 38 órában, miközben valamiféle munka-magánélet egyensúlyt is elérhetnek, s közben sikeressé válhatnak. Nem tehetek egyebet, mint hevenyen bólogatok a bölcs ténymegállapítás láttán.
Andrew Feldman, a Cerebras AI-vállalat vezérigazgatója szerint a szokványos reggel 9 – délután 5 munkarend űzésével senkiből nem válhat az üzleti szférában sikeres ember, nem nyerhet a maga részére rendszeres előléptetést, pláne nem gazdagodhat meg. És mennyire igaza van!
Feldman nagy örömmel kifejti, hogy a heti 40 órában dolgozó peonok soha a büdös életben nem lesznek képesek létrehozni a következő nagy dobást a startupok világában, nem élvezhetnek előkelő prioritást a soron következő előléptetésnél, ugyanakkor elsők közt kerülhet szóba a nevük egy esetleges létszámleépítés alkalmával.
Hogy ez az ember mekkora zseni, hogy így átlátja a lényeget!
Lássuk a szikár tényeket. A napjainkra gyakorlatilag bebetonozott standarddá lett 40 órás munkahét Henry Ford kapitalista vállalkozó találmánya, ki észrevette, hogy a szalagsoron T-modelleket szerelgető munkásai napi szinten összesen 6 órán át bírják vak bányalovak módjára húzogatni a csavarokat, utána olyannyira elfáradnak, hogy további munkájuk tökéletesen kontraproduktívvá válik. Nem pusztán temérdek hibát vétenek, de ennyi idő után több kárt okoznak munkájukkal, mint amennyi hasznot hajtanak.
Ezért elrendelte munkásainak a 8 órás munkarendet, amelyben a dolgozók 6 órát töltöttek a szalagsorok szolgálatával, a fennmaradó 2 óra pedig a műszak alatti pihenő -és ebédidő, illetve a szükséges adminisztrációs teendők beosztására szolgált.
A 40 órás munkahéttel Ford a többi, 60-70 órákban dolgoztató vállalathoz képest jóval hatékonyabban zsákmányolhatta ki dolgozóit, mivel azok nem fáradtak ki annyira, hogy munkavégzésükkel temérdek kárt tegyenek, továbbá így keletkezett szabadidejüknek hála maguk is beruházhattak egy T-modell vásárlásába, így csorgatván vissza munkabérük egy jelentős részét Ford bácsi zsebébe.
Az 1960-as években kapitalista közgazdászok és propaganda-sajtótermékek tömegei plántálták az emberiség elméjébe ama végül soha el nem jött utópia-vágyképet a lakosság ültetvényen tartására, hogy ha mindenki szorgosan dolgozván lapátolja rendületlenül a GDP-t, akkor az ezredfordulóra már csak heti 20-30 órát kell dolgozniuk az embereknek, miközben jövedelmük munka nélkül is elérheti akár a havi 30-40 ezer dollárt:
2000-re a gépek annyit termelnek, hogy az USA-ban mindenki anyagilag független vagyonossá válik. Az állami segélyekkel megtámogatván még a nemdolgozó családok is 30-40 ezer dollár éves jövedelemre tehetnek szert. A legnagyobb probléma a szabadidő értelmes beosztása lesz.
– Time, 1966. február 25.
2000-re az emberek nem fognak többet dolgozni heti 4 napnál és napi 8 óránál. A hivatalos ünnepnapokkal és hosszú vakációkkal ez összesen 147 munkanapot és 218 szabadnapot jelent majd.
– New York Times, 1967. október 19.
Az 1966-os 30 ezer dollár 2025-ben kerek 300 ezret ér. Azaz ha a kapitalisták hazugságai valóságot nyertek volna, ennyi pénzt kéne keresniük az embereknek heti 30 óra munkával, plusz szociális segélyekkel. Jelenleg azonban az USA-ban heti 44 óra átlag munkaidő mellé 62 ezer dollár mediánjövedelem társul, jóléti állam nélkül.
Egy 2016-os brit reprezentatív felmérés szerint az átlag ember mindössze 3 órán át produktív egy munkanapon – a zuhanás oka, hogy a munkaerő egyre csak fokozódó kizsákmányolása végett azokat egyre hatékonyabb munkavégzésre kényszerítik, azaz egységnyi munkaidőben is sokkal többet kell teljesíteniük, mint régebben. Ez a követelmény azonban kicsinálja a teljesítőképességet, mivel nem marad idő munka közben a pihenésre és feltöltődésre, az aktív részvételt és személyes kiszolgálást megkövetelő munkahelyek, mint amilyen egy gyorsétterem kiszolgáló pozíciója egyre erőteljesebb hajtásra kényszerítik az embereket, ebből kifolyólag azok még korábban égnek ki a régen volt szép korok Ford vállalatának szalagmunkásaihoz képest.
Igaza van tehát Feldman úrnak, a felvonultatott bizonyítékok fényében valóban nevetséges dolog 40 órás munkahetekkel halálra fárasztani a peonokat, hiszen 15-20 órányi aktív produktív tevékenység után abszolúte haszontalanokká válnak gazdáik részére, miközben a sokszorosára felfokozott kizsákmányolásuknak hála (az érzékeny lelkületű kapitalisták nyugodtan használják a munkahatékonyság kifejezést) e töredék munkaidőben is jóval nagyobb teljesítményt nyújtanak.
Összehasonlításképp: 1960 óta a magyar munkaerő produktivitása a 6-szorosára nőtt, miközben jövedelmük messze nem követte le eme mesés teljesítmény-szintet. Hála persze többek között az aberrált munka alapú társadalomnak, amelynek köszönhetően munkából immár meg sem lehet élni.
Mindenben egyet értek tehát Feldman elvtárssal, egyetlen dolgot kivéve. Ő maga biza egészen becsapósan fogalmaz, amikor a 40 órás munkahét nevetségességének tényét veszi szájára, merthogy neki ezzel nem az a baja, hogy túl sok, hanem hogy túl kevés!
Feldman szerint ha valaki új innovációt szeretne bevezetni a piacra, Z-generációs peonként szeretné, ha tevékenysége munkáltatói megbecsülést nyerne, biza nem elégedhet meg a törvényileg 40 órában maximalizált heti munkaidővel, szükséges neki a kizsákmányolójával összekacsintván önhatalmilag megszegni az élete védelmére hozott szabályokat, amennyiben nem szeretne a fagyos aluljáróban elgondolkodásra kényszerülni a munka-magánélet egyensúly szentségének érvényességéről.
Feldman és vele a többi techkartell-maffiózó, mint a Zoom CEO Eric Yuan, a LinkedIn társalapító Reid Hoffman és a Shark Tank-es üzleti csaló Kevin O’Leary szerint a siker abszolút minimuma heti 60 óra munkaidőnél kezdődik, s innen csak felfelé mehetnek a számok, miközben egy igazi üzletember nem kerget mindenféle munka-magánélet egyensúly délibábokat, hanem neki a munkája az élete, és nem ismerhet világot a munka dimenzióján kívül.
Példaként hozzák eme tőkések, hogy a Wall Street kezdő alkalmazottai akár 100 órákat is ölhetnek munkájukba egy héten, a JPMorgan junior bankárai pedig 80 órás műszakokat tolnak. Pusztán ama összekötő kapocs meg(nem)létét felejtik el heveny munkálkodásukban megejteni, hogy mióta rendelkezik egy Wall Street-i tintanyaló önálló elképzelésekkel és gondolatokkal, neadjisten ideákkal innovatív termékek és szolgáltatások bevezetésére, amikor ők lobotomizált agyú és totál kisajátított elméjű biorobotokként abszolúte semmit nem gondolhatnak és nem találhatnak ki, amire magasságos uraik és parancsolóik nem utasítják őket?
Tehát az igazi vállalkozói attitűd (amikor egyéni vagy csoportos ötletelgetésekből valami újdonság születik) tűéles ellentétben áll a kizárólag ebül szerzett pénz öncélú harácsolására építő hustle culture eszméjével, amelyben a cél nem az értékteremtés, hanem az értékfosztás.
Mondok jobbat: aki tényleges kreatív ötletekkel bír egy akármilyen termék vagy márka megalkotására, az kizárt dolog, hogy heti szinten 100 órákat dolgozhasson, mert az ilyen emberek legfeljebb katasztrofális szervi összeomlást gyűjthetnek maguknak szorgos munkájukkal, de semmiképp nem találhatnak ki új ötleteket. Elmegy az eszük ennyi agyhalott munkától.
Saját tapasztalatból is mondhatom, hogy a munkavégzés és a moslék munkatársadalom által ránk erőszakolt totális napi szintű létbizonytalanság egyenesen ellehetetleníti új ötletek kitalálását. Aki viszont nem dolgozik, az nem ne is egyék, e nemes sorsút majd a keményen dolgozó népség részére jár ki hamarosan, hanem játszi könnyedséggel találhat ki újdonságokat, legyen szó vállalkozásról, szellemi termékről, kreatív és ötletes alkotásokról, akármiről.
Heti 100 órákat legfeljebb azért szükséges senyvedni az ötletelés jegyében, mert a hazug retorikájával ellentétes módon a munka társadalma gyűlöli és megveti a szellemi alkotóképességet, ezért csírájában igyekszik ellehetetleníteni minden olyan kezdeményezést, amelyeknek kizárólagos célja nem a legalsórendűbb ganajtúró-szarevő munkavégzés kikényszerítése, hanem neadjisten valami ténylegesen pozitív eredménye is születhetne a munka világában leginkább kártékony és gyilkos erőkifejtésnek. Ezért valóban, aki önálló lábra szeretne állni, muszáj neki heti 100 órákon át hadakoznia elnyomó rabszolgatartóival a kizsákmányoló munkáltatóktól a pártállami apparátus tagjaiig bezárólag.
Szóval megfejtettük az alkalmazottaiktól százórás munkákat követelő vállalkozók valódi mögöttes célját, ami az ember totális megfosztatása a maga alkotóképességétől, nehogy még a végén életképes konkurenciát támaszthasson ezeknek az önjelölt földi istenségeknek. Muszáj a peonjaik életerejének elvételével elejét venni az alkotókészségük kibontakozásának a mentális állapotuk és erkölcsi érzékük leépítésével, mely műveletek elvégzéséhez a vak bányaló módjára végzett alantas munkán felül alkalmasabb intézményt keresve sem találhatunk.
Hála az égnek a Z-generáció fiatalsága nem veszi be ezeknek a bohócoknak a bullshitjeit, hogy az idők végeztéig erőszakolt monoton és gyilkos munka majd meggazdagítja őket. A Fortune 2024-es felmérése szerint e nemzedék 80%-a követeli magának a négynapos munkahetet, amely minden korábbi nemzedék dolgozó társadalmát meghaladó rekord.
A szélhámos „karrier-tanácsadók” kánonban zengett véleménye szerint a nemlétező vállalati karrierlétrára kora huszonévesen lehetséges a legkönnyebben felszökdécselni. Akik késve igyekeznének megmászni e valójában kizárólag rokonok és csókosok részére fenntartott lajtorják fokait (Miért is tennék?), azok szembesülhetnek majd a lehetőségek beszűkülésével, és hogy a munka világában eltöltött 45 évük alatt (álmodik a nyomorék) majd bánhatják, hogy miért nem grindeltek 100 órákat fiatal korukban.
Ugye a halálos ágyukon is legtöbben azt bánják meg, hogy miért nem dolgoztak még keményebben ahelyett, hogy családjukra meg hobbijaikra pazarolták volna az összes rendelkezésükre álló szabadidőt.
Zárásképp azt volna érdemes még felfednünk, vajon mit dolgozik egy vállalati CEO, amikor épp nem Twitteren vagy LinkedIn-en trollkodja szét igencsak gyanúsan bőséges szabadidejében a lenézett alkalmazottait?
Ehhez a Harvard egyik vonatkozó kutatását érdemes citálnunk, mely szerint a szabvány CEO napirendje az alábbiak szerint alakul.
Idejük 25%-át töltik „emberi kapcsolatok ápolásával”, szintén ugyanennyit a vállalati funkciók és üzleti részlegek ellenőrzésével, 16%-ot organizációval és a vállalati kultúra ápolásával, 21%-ot stratégiaalkotással. Néhány százalékban emellett olyan homályos akciók fedik le napirendjüket, mint „szakmai fejlődés”.
Hosszú évekkel ezelőtt olvastam, de a forrásra sajnos nem emlékszem, hogy a vállalatmenedzserek és igazgatók az átlagosan 65-70 órára nyúló munkaidejük részeként nevezik meg az edzőtermek látogatását (!), az ebédszüneti golfozgatást (!!!), továbbá az autókázással töltött idejüket, melynek keretébe a munkahelyi bejárás mellett az üzleti tárgyalásokra való utazások is beleszámítanak.
Mindez azért roppant érdekes, mert az alsóbb rangú pozíciókat betöltő dolgozók munkaidejébe nem számít bele az életükből napi szinten akár 2-3 órát elraboló bejárás, a meddő állásinterjúkra vagy élethosszig tartó tanulásra elpazarolt életévek, ahogy temérdek munkáltatónál az ebédszünet is munkaidőn kívüli tevékenységnek számít. Mindezen kényszerű, nem pedig szabadon választható kötelezvényeket beleszámítván a lélekveszejtő munkahét idejébe máris elértük a rabigáztató kaszt véleménye szerint oly ideális és termékeny 70-80 órás munkahetet szabvány alkalmazottakként is.
Aztán nem is beszéltünk még a nagy államvezetők nemes tevékenységeiről, mint Donald Trump termékeny munkaidejét messze meghaladó hosszúságú golfozgatásairól, vagy a milliárdos burzsoázia által egykoron igencsak nagyra tartott, aztán elfeledett 4 órás munkahét filozófiájáról, amelynek kibontakoztatásával hagyják, hogy a pénzük dolgozzon helyettük.
Szóval igen, aki szeretné kreatív késztetései kibontakozását elősegíteni, újdonságokat, innovációkat kitalálni, annak messzire kell hajítania magától a 40 órás munkahetet, Sőt a lobotomizáló, agyhalottá tevő munka világát is úgy általában érdemes elkerülnie.
