Értjük mi, hogy verseny, meg termelékenység, meg hasonló bullshitek, csak nagy kár, hogy az ember biológiai felépítése valahogy nem alkalmas az efféle ábrándos utópiák kiszolgálására, mint a kapitalizmus.
Akadtak persze roppant sötét korok, amikor heti 7 nap napi 14 óra rabszolgáskodás volt az elvárt a hajcsárok üzemeiben – aztán meglepetten bambultak ki a fejükből, miután a görbült lábú munkások erőnléte lassacskán a középkori jobbágyok legalját is alulmúlta. Már 1817-ben (!) színre léptek az első aktivisták a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás napjainkban már unalomig ismételgetett jelszavait skandálva. Az adott korban hajmeresztőnek számító ötlet aztán jó 100 évvel később vált valósággá, amikor 1914-ben Henry Ford bevezette a 8 órás munkanapot.
Újabb bő évszázad elteltével megkérdőjeleződik a munka önmagában vett értelmének alapja is. Nem pusztán az ültetvényen eltöltött idő számít ugyanis, hanem egyetlen órába is jóval több előállított termék és szolgáltatás fér bele a kapitalizmus aranykorának dicső esztendeihez képest. Ha ehhez még az egyre felfokozottabb automatizációt is hozzátesszük, igazán nem marad szalonképes indok a kapitalisták számára, hogy heti 40 óránál is tovább tartsák fogságban a jobb sorsra érdemes munkaerőt.
Az USA-ban például az ötvenes évek óta két és félszeresére növekedett az egy főre jutó termelékenység. Magyarországon a 60-as évek érett Kádárizmusához képest napjainkban a szabvány munkás hatszor annyi terméket és szolgáltatást lapátol össze főnökének. A GDP-növekmény ugyanezen időszak alatt 4,7-szeres értéket mutat.
Bő 15-20 órás munkaidő is elegendő volna tehát ahhoz, hogy mindenki jólétben élhessen, emellett házimunkára, gyerekekre, hobbira és baráti összejövetelekre is szinte határtalan mennyiségű idő jutna.
Felmerülhet a kérdés, hogy akkor hova is lett a várt életszínvonal-növekmény, mind jövedelmek, mind megtakarított idő szempontjából, melyet a kánaán-kapitalizmus szent prófétái oly serényen hangoztatnak? Az egyre fényesebben teljesítő munkaerő manapság leginkább azt a mantrát kapja az arcába, hogy lusta és nem termeli meg azt a jövedelmet, ami 50 évvel korábban még jogosította őt a bőséges élelemre, és megfelelő szintű lakhatásra.
Nos, Kapitalisztánban, mint minden túlontúl szép utópiában, mindig pontosan 1-2 évre vagyunk a Kánaán beköszöntének pillanatától. A valós cél ugyanis nem a földi Paradicsom elérése, melynek révén a kapitalizmus beteljesítvén minden célját kénytelen volna felszámolni magát, vagy legalábbis egy teljesen más formába evolválódni, hanem a permanens forradalom: egyre magasabb termelékenység pontosan ugyanolyan életszínvonalért. A megtermelt többlet értéke pedig kompenzáció nélkül a tőkések zsebébe vándorol.
Amellett, hogy a rendszer egyértelműen hazugságok és átverések sokaságára épül, a mögé helyezett produktivitás-blama létjogosultságát a tudomány sem erősíti meg.
Az angol Munkaügyi Statisztikai Hivatal mintegy 2000 fő részvételével végzett reprezentatív kutatásban felmérte, hogy az átlag munkás, miközben heti 44 órát kénytelen eltölteni a felnőttmegőrzőben, eme időkeretben mindössze 2 óra 53 percig, vagyis kevesebb mint 3 órán át produktív.
Erre persze egyből ugranak a kapitalisták, hogy „nolám, itt a bizonyíték, hogy a lusta disznó paraziták nem érdemelnek sem emberhez méltó életszínvonalat, sem szabadidőt”. Csakhogy a termelékenységi adatok ettől még ugyanazok maradnak. Vagyis a munkaerő napi 3 órában is sokszor annyit termel, mint évtizedekkel korábban.
Duplán lyukra futnak tehát azok, akik a produktivitás további fokozásával, meg rabszolgatörvényekkel kívánnák láncon tartani a dolgozókat. A termelékenység növekedése indokolná a magasabb jövedelmet, a produktivitás időtartama pedig a munkaidő-csökkentést, például a Keynes által az 1930-as években hangoztatott heti 15 óra környékére.
Rögtön érkezik is a „piacpárti” aduász válasz, hogy az emberek az elmúlt idők során inkább választották az egyre magasabb szintre pörgetett fogyasztást, mint a kicsivel több megvásárolt javak mellett a kevesebb munkaidőt. A széles néptömegek követelőzése előtt pedig nekünk szegény, kiszolgáltatott, saját érdekeink érvényesítése érdekében erőszakot semmilyen körülmények közt nem alkalmazó kapitalistáknak meg kell hajolnunk.
Tudtommal az égvilágon senkit nem kérdeznek meg munkába lépés előtt, hogy mennyit szeretne fogyasztani. A nyúl kiugrasztására a bokorból elegendő drága jó főni barátunkat egyetlen jól megfogalmazott mondattal megfogni:
„Én megelégszek hangyányit kevesebb fogyasztással, cserébe szeretném, ha csökkentenéd a munkaidőmet 15 órára, ez idő alatt pontosan annyit fogok neked termelni, mint korábban 40 óra alatt.”
Amennyiben nem a pipacsvörös fejjel mielőbbi távozás követelése lesz a reakció, igazán szerencsésnek mondhatod magad, hogy egy földre szállt angyallal örvendeztetett meg a sors.
Csőre töltött válasz lehet még a „Rendben, de akkor a jövedelmedet is ugyanennyivel vágom meg”, vagyis a hatszor annyi megtermelt értékért cserébe nem jár emberhez méltó életszínvonal.
Na mars vissza az ültetvényre robotolni!
