A fesztiválok bukásának valós, szellemi-spirituális okai
Most ugrik a majom a vízbe, az eleddig hivatalos rendezők szájából hallgatott féligazságok és rizsák hada után most lássuk a fesztiválozás hanyatlásának valós kiváltó okai taglalását.
A 2010-es évtizedet az ún. élményipar felfutásának címszavával írták körbe a kapitalisták, mikor a rendre minden érában kiemelt (és agymosó reklámok hadával bombázandó) fogyasztói csoportokként nyilvántartott tizen -és huszonéves korosztályok nem vágytak többé materialista fogyasztói cikkekre, mint kocsi, ház, újabb bútorok a szobába vagy fölös kacatok halmozása. Ehelyett minden elkölthető jövedelmüket tisztán szellemi termékekbe és elfoglaltságokba öntötték, mely élmények speciális jellemzője, hogy egészen rövid ideig tartanak csak ki (ugye arra a néhány napra, amíg zajlik a fesztivál), az élmények habzsolásával eltelő idő alatt pedig legfeljebb felszínes ismerkedésre, alkalmi foglalatosságok űzésére, szórakozásra és művelődésre futja.
Úgy lehetne mindezt embernyelvre lefordítani, hogy amit átélünk ezen roppant szűken mért élményfalatkák által, azokból nem keletkezik maradandó emlék, tudás, pláne nem alakulnak ki az űzött élménymaraton nyomán igazi emberi kapcsolatok. Nem csupán szerelmek, de egyszerű barátságok sem. Egy roppant intenzív hétvégét követően az emberek visszamennek a kis nagyvárosi garzonjukba magányosan szorongani.
Azaz voltaképp virtuálisan kétféle világ jött létre a 2010-es évek során, melyek közt elviekben lépkedhetünk ugyan kedvünkre (csupán a pénztárcánk tartalma szabhat mindennek határt), ugyanakkor egyszerre, egy időben csak az egyikben tartózkodhatunk. Vagy bulizunk és örömködünk, vagy éljük a depresszív hétköznapokat.
Mivel a modern fesztiválozás aranykorakor (mielőtt még tényleg elviselhetetlenre nőttek volna a jegyárak) az emberek egy része radikális kontrasztot talált az elkerített részen belül átélt – olykor bizonyos likvid vagy porított eszközökkel segített – euforikus élményei és a külvilág rideg, kegyetlen, depresszív valósága között, előbb-utóbb ezek az emberek elkezdtek a valóságban meglehetősen hibásan funkcionálni, magyarán depressziósak lettek a tudatlan vaksikként még megkérdőjelezhetetlennek tartott valóságtól a maga látástól mikulásig tartó munkakényszerével, hatalmi fennhéjázásaival, főnöki elnyomatásaival, családtagok, rokonok és ismerősök általi bántalmazásaikkal.
Előre bocsájtom, én soha életemben nem voltam még fizetős fesztiválon (komolyan!). Viszont akkoriban istápolt Facebook-ismerőseim nagyjáról meg tudtam állapítani, kik közülük notórius fesztivállátogatók vagy Instagram-pózerek, mert mindegyikük előbb-utóbb vagy belesodródott a depresszióba, vagy roppant irritábilisakká váltak az évek során.
A legrosszabb ebben a világban nem is a konstans pokolban tengődés, azt ugye megszokja az ember, s egy idő után már nem ugrál ki a fazékból, hanem amikor véletlen összehasonlítási alapja keletkezik egy szebb-jobb világ ígéretével, neadjisten kap is belőle ízelítőt, majd ezt a világgal szemben mindenképp édeninek nevezhető állapotot aztán egy huszárvágással megvonják tőle.
Ez a fajta spirituális megfigyelés nem a fesztiválok hanyatlása magyarázatának alapköve, viszont minden általam hamarosan sorolandó tényezőnél szerepet játszik ez a dichotómia a kint vs. bent között. Csak figyeljünk!
A 2010-es évek csillapíthatatlan fesztiváléhségét az újságírók az Y-generáció kedves szokásának tulajdonítják, ám homlokegyenest más attitűddel viseltetnek a külvilágban keresendő öröm és boldogság (pótlékai) mibenlétéről az 1995-2010 közt született Z-sek.
Ők a szociológusok elmondása szerint kizárólag a kis, zárt körű összejöveteleket kedvelik, kültéri szocializáció helyett inkább odahaza nyomkodják a telefont, rendkívül szorongnak a humán interakciók lefolytatásától, ugyanakkor jóval kevesebbet isznak, dohányoznak és drogoznak minden elődnemzedékükhöz képest.
A fesztiválszervezők tök vaksiknak bizonyultak egy komplett évtizeden át a tényre, hogy léteznek a saját kis rendezvényeik falán kívül valami ismeretlen lények, akik ugyan vágynának egy szebb világ (mint utóbb kiderült: illúziójának) ígéretébe való bekapcsolódásra, ám mindehhez nem tudják teljesíteni a kötelező érvénnyel elvárt referenciákat, hogy legyenek végletekig szociábilisak, bizonyuljanak hajlandóknak évi 50 héten át sírógörccsel küszkövén a főnök úr kegyeit lesni, hogy betermelődjön a kosárkába az a fránya belépő, töltsék el a rendezvényen töltött idejük minden egyes óráját tartalmas és megállás nélküli szórakozással úgy, hogy a méregdrága jegyért cserébe alanyi jogon ajnározza a részére nyújtott programot független attól, az tetszik-e neki, vagy sem.
Anno volt Facebook-on egy (végletekig agresszív és kötekedő barom állat) ismerősöm, aki meg akart verni, csak mert ki merészeltem írni, hogy nem tetszik nekem a Sziget programja, és hogy mekkora nagy hazugság a rendre minden egyes évben újból meg újból elröfögött szlogenük, hogy nincs, nem is létezhet a világon olyan ember, aki ne találna ott korlátok nélkül kedvére való zenei programot. Ugyanez a már emlegetett Balaton Sound pepitában. Nem létezhet (vagy nem maradhat életben) olyan ember, aki az elektronikus zene rajongójaként ne istenítené az ottani egyoldalú felhozatalt. Aztán jött ugyanez a duma a COVID-karanténnal meg a kísérleti vakcinákkal: olyan ember nincs, nem lakhat ezen a Földön, aki nem oltakozik füttyentésre. Ez más témakör, de a mögöttes folyamat ugyanaz, pusztán egyre magasabb tétekkel az össznépi orosz rulettben.
Ez az otromba beszűkültség a komplett fesztiválszcénát tönkre vágta, mert végül nem maradt ember az eljátszott földi Paradicsom falai között, aki képes és hajlandó lett volna megfizetni az egyre borsosabb árszínvonal alá eső élmények árát, aki rendre kivétel nélkül mindig örvend a felkínált programoknak – megintcsak egyre borsosabb árazás mellett, s a folyamatosan változó-alakuló emberi ízlések fényében képes volna újdonságot látni ebben az utóbbi évtizedben igencsak poshadttá vált fesztiválszcénában.
A magam részéről mindemellett azt nem értem, mitől is volna törvényszerű kivénhedt és legitimitásukat vesztett rendezvények örök fenntartása nemhogy a konkurencia rovására, de annak nyers tőkeerővel való kinyírásával? Mely kőbe is van belevésve, hogy mondjuk egy 32 éves Sziget fesztivál nem halálozhat el, ne jöhetne helyette vagy akár csak mellé valami új, amikor arra már nincsen lakossági igény?
Egy másik, igencsak pellengérre állítandó kérdés a fesztiválokon való kényszerű reprezentáció. Hajdanán a 90-es években gyakorlatilag semmit nem számított egy vendég haja vagy ruházata, s a külcsín háttérbe szorítása elősegítette a belbecs érvényesülését, ami az alsóbb rétegek részére is elérhető közösségi élményt jelentette. Sőt, voltaképp az összes korai fesztivál, ideértve a Sziget, Volt, Glastonbury és Burning Man rendezvényeket (ezek mind léteztek már a 90-es években) kis túlzással a kannásbor-vedelő prolikra épült, ők tették azokat népszerűvé, az ő befizetéseik által maradtak fenn, mivel ekkoriban sem az elitek, sem azok rokonai nem jártak fesztiválokra.
2005-öt tekinti a zenei sajtó ama évnek, amikor mindez megváltozott. Ekkor jelent meg a Glastonbusy fesztiválon Kate Moss egy igencsak előkelő és nyilván méregdrága szerelésben, mellyel ott és abban a pillanatban megteremtette a fesztiváldivat műfaját. E naptól fogva nyilvánvalóan senki nem szívesen látott vendég a rendezvények falai közt, aki még mindig atlétatrikóban vagy tarkabarka széldzsekiben kívánna hasogatni a tánctéren.
Ama érdekes folyamat zajlott le tehát a 2005-15-ös évtizedben, hogy a korábban legkisebb figyelemmel sem illetett fesztiválokat kezdték ellepni az elit és a felső középosztály csemetéi, melyek aztán hozták magukkal az ilyenkor szokásos dzsentrifikációt (szegényebbek kiszorítását) és a fogyasztói árak elszabadulását.
De most figyeljünk: ezek az emberek soha nem lesznek lojálisak semmilyen alulról szerveződő közösséghez. Mi sem igazolja e tényállítást jobban, mint a bajba sodródott Burning Man kudarcos pénzgyűjtő akciója. Ezek az emberek, vegyük emellé a Coachella példáját, nem a közösségi élményért, még csak nem is a zenéért járnak fesztiválokra, hanem csakis és kizárólag a prezstízsük demonstrációjáért. Nem véletlen, hogy a belépőjegyek drágulásának üteme a COVID-karanténig tökéletes egyezőséget mutatott az Instagram felfutásával.
A fentiek miatt van az, hogy egy igazán lelkes elektronikuszene-rajongó nem találja meg a részére megfelelő programokat a Balaton Sound-on, egy Pumped Gabo viszont már litániákat zeng ugyanezen eseményről. Aki ugyan nem elit figura, inkább pénzes proli, de az ő kasztja felemelkedéséről és oktalan veretéséről szólt a komplett 2010-es évtized.
A harmadik, s talán egyben legfontosabb probléma maga a pénzkérdés. Ezek a fesztiválok kinőtték a rentabilitásuk határait. E folyamatért nem kizárólag ezek szervezői felelősek, hanem az előadók menedzserei is, kik kitalálták – s nyilván rendkívüli tőkeerejüknél fogva automatikusan érvényesítették is – a doktrínát, hogy sokkal több bevétel termelhető egy világsztár 1-2 arénás koncertből álló turnéjából a nagyvárosokban, mint ha a régi szép időkhöz hasonlóan végig kéne hakniztatniuk velük az összes települést, s azokon személyesen bazsalyogni a helyi rajongókkal. Így srófolhatók fel igazán a sztratoszférába a jegyárak: mesterséges hiány generálásával.
E folyamat maga után vonta a tőkekoncentrációt és a népszerűbb előadók kis-közepes rendezvényekre való elhívása lehetőségének végét. Innentől ama szervezők diktálták a közízlést, kiknek volt tőkeerejük a világsztárok szerepeltetésére. Ezeken a rendezvényeken kívül kizárólag a lelkes amatőrök évről évre temérdek pénzt elnyelő küszködései maradtak valami alternatív élmény megteremtésére (lásd a Kolorádó példáját, amely a nyugodtságával és visszafogottságával kívánt magának vendégeket hódítani, ti. hogy a belépődért cserébe természeti környezetben szabadon legelheted a füvet), illetve a pártállami aktorok gründolta prosztó falunapok. Slussz passz, itt a vége, fuss el véle!
Ez a szisztéma a 2020-as években halálra van ítélve, mégpedig azért, mert az eleddig nemlétezőnek tekintett külső piacok, kiváltképp az ázsiaiak kezdik elszippantani a nagy amerikai szórakoztatóipari celebek busás apanázsait, lásd a megállíthatatlanul felfutó K-pop lázat. A szociális média is teszi a maga dolgát, a TikTokon nincs olyan, hogy esténként lefekvés előtt minden lurkó pontosan ugyanazokat a klipeket nézi végig. A személyre szabott tartalmakat szállító algoritmusok elhozzák a tömegízlés totális decentralizációját, s hamarosan nem lesznek már talán Taylor Swift kivételével milliárd dolláros turnékat felhajtani képes szupersztárok.
A fesztiválok gazdaságtanához hozzátenném még, hogy a TikTok táncikálás ingyen van, sőt a fiatalok akár pénzt is kereshetnek a tartalomgyártással, míg egy fesztiválon időt és pénzt egyaránt kötelesek áldozni az egyre középszerűbbé avanzsálódó élmények kergetéséért. Ez sem tesz jót a jegyeladásoknak.
Sokszázezer forint, hiábavaló gürcölés eredményeként összekuporgatott pénz elverése néhány nap alatt garantáltan nem ad senkinek őszinte lelki örömöt. Nem ezen esszé témájához tartozik, de megemlíteném, és fel is fogom dolgozni a Las Vegas rohamos pusztulását, aminek oka, hogy alsórendű élménycsomag találkozik felháborító – biza erőteljesen rablás-szagú – árszínvonallal. A helyiek és az egyre fogyatkozó számú vendégek visszasírják ama korszakot, amikor a környéket kompletten a maffia kontrollálta, akik elfogadható árszínvonalon nonpluszultra élménykínálattal jutalmazták meg az embereket. S ehhez még a kaszinókba sem volt feltétlen szükséges betenni a lábunkat.
A mai fesztiválok programkínálata igencsak elmaradott a kor kívánalmaihoz képest, miközben nem nyújtanak kellőképp intenzív szórakozást egy TikTokon nevelkedett tinédzsernek. A szervezők heveny vaksiságukban nem vették észre a trendek váltakozását, s továbbra is azt képzelik, a büdzsét csődbe vivő kötelezően istenítendő idolok helyszínre szállításával garantálhatják kizárólagos érvénnyel a belépők maradéktalan értékesítését.
Az e cikk összeállításához felhasznált sajtótermékek számos egyéb faktorát nevezik meg a fesztiválok bukásának. Ezek egy részét integráltam az eddig elhangzottakba, a többi szerepeljen itt alább kiegészítésként.
Az egyik népszerű nézőpont szerint a barátságok és ismerkedések visszaszorulása végett a legtöbb fiatal azért sem látogatja többé a fesztiválokat, mert nincs kivel elmenni oda. E jelenség elkerülhetetlenségéről értekeztem a „Nyugi, úgysem lesz jövőre Sziget Fesztivál!” c. írásomban, ahol kifejtettem, az oltottak vs. oltatlanok karhatalmilag gerjesztett megosztása elhozza a családi és baráti közösségek szétzilálódását és örök ellenségekké válását.
Csodálkozó Pikachu arccal tátotta száját Gulyás Marci a Partizán nevű csatornáján, mikor egyik vendége kifejtette neki, hogy a COVID vakcina családok és barátságok százezreit zilálta szét végérvényesen az oltás vs. nem oltás kérdésköre mentén. S mivel az egyik szekta csakis és kizárólag a tévéből kiáradó varázsigéknek hitt, a másik érdeklődő szemléletű és nyitott szemmel járó társaság meg önhatalmúlag utánanézett a kísérleti vakcinák hatásának, a teljesen különböző információszerző források a két álláspont közeledését egyértelműen lehetetlenné tették. Persze ebben a kérdésben eleve képtelenség volt kompromisszum kisajtolása.
Mialatt újabban a hatékonyság-mánia szólamai zengnek, a személyes jelenlétet és közvetlen helyi munkavégzést megkövetelő fesztiválokat jóformán nem is lehet ilyesféle megszorításokra késztetni, mert ellentétben a digitális tartalmakkal a partysátrakat nem lehet leváltani mesterséges intelligenciával.
Megfordítva, a rendezvények szűkösen eszközölhető digitális transzformációjával nem lehetséges komolyabb megtakarításokat eszközölni és újfajta vendégköröket bevonzani. Kísérleteztek már Tumblr bloggerek, Twitch streamerek, youtuberek és tiktokkerek egyaránt saját külön bejáratú konferenciák gründolásával és partyk tartásával (mint tiktokker estek nightclub-okban), ezek rendre mind kudarccal végződtek. Az otthon tiktokozó fiataloknak nincs indíttatásuk kimozdulni, amennyiben a platformok keletkeztette élményt nem tudják valahogy kivinni az analóg világba.
2020-ban a Q-dance alapítója felvetette az okostelefonok fesztiválokról való kitiltásának lehetőségét, s azóta koncertszervezőket is láttam kacérkodni e művelettel. Ez garantáltan kudarcra van ítélve, el is mondom, miért. Az emberek, akik hajlandók és képesek még egyáltalán a felháborító jegyárak mellett fesztiválozni, tökéletesen a maguk élményeinek személyessé tételére törekednek, saját lencséjükön át kívánják szemlélni az eseményeket. A kannásbort vedelő prolik elvannak az egymásba kapaszkodással meg a sárban dagonyázással, a módosabb szülők gyermekeinek ennyi nem elég.
A legutolsó pont, mely a sajtó szerint megakadályozza a fiatalság ellátogatását a fesztiválokra, az állandó és konstans megfigyelés, felvételkészítés, illetve azok megállás nélküli nyilvánossá tétele. Húsz-harminc évekkel ezelőtt az ember még tisztességesen berúghatott anélkül, hogy akár másnap, akár hosszú évek elteltével a főnök és családtagok asztalán landolna a kompromittáló és egyben komoly zsarolási potenciált keltező felvétel. Emellett régen tökmindegy volt, az emberek hogyan csápoltak a színpadon, nem volt, ki cringe-nek nevezze, amit előadnak. Mostanra a reprezentációs kényszer miatt az ember kénytelen tökéletesen karót nyelt módon viselkedni ezeken a rendezvényeken, ami kigyilkolja az önfeledtséget s vele a hétköznapok nihilista szennyéből való kilépés lehetőségére is lakatot ver. Úgy kell viselkednünk a kamerák előtt, mintha a munkahelyünkön tologatnánk a ládákat vagy aktákat egyik sarokból a másikba.
