Az e korban lezajlott folyamatok igazán szörnyű kettős prés alá nyomták gyermekek komplett nemzedékeit. Elsorvadt a falu, mert a gyáriparosoknak a bűzös nagyvárosokban volt szükségük a szorgos munkáskézre. Ugyanakkor a nagyvárosokat nyugaton a 70-es évektől, keleten a rendszerváltástól szintén utolérte a pusztulás mételye. A középosztály a városokat körülölelő kültelkekre menekült, hol nincs tömegközlekedés, nincsenek gyermekek biztonságos játékát lehetővé tevő közterek. Van viszont elidegenedés és végeláthatatlan ingázás a lakás – munkahely és lakás-iskola között.
Az összetett folyamatok következtében létrejött dzsentrifikáció – az okok egy tekintélyes részének kibontásáért olvasd el az amerikai nagyvárosok élhetetlenségéről értekező esszémet – a gyermekek lelki fejlődését egészen durva gödörbe terelte. A 70-es évek boomer és kora X-generációs fiatalságát hasonló jellegű nihilizmus-hullám hatotta át, mint most a Z-generációt. S ennek megvalósulásához okostelefonokra sem volt szükség.
Természetesen itt is előkerültek azért bűnbakok, melyekkel egészen 9/11-ig megállíthatatlanul riogatták mit sem sejtő szülők komplett nemzedékét az elsősorban konzervatív és reakciós szenátorok. Gyermekeinkre minden bokorból veszély leselkedik, melyek roppant negatívan befolyásolják lelki működésüket.
Az 1960-as években a fiatalkorú bűnözők számának állítólagos növekedését a horror-képregények betiltása követte – merthogy a kor legvirálisabb TikTok trendjei a képregények voltak. Eztán szőtte át a 70-es évektől fogva még a szoci tömböt is az idegen „cukros bácsiktól” való félelem mételye. Napi szinten mondták be a híradókban az újabb meg újabb gyerekrablásokról fabrikált rémsztorikat.
Hihetetlenül hangzik, pedig egész idáig a gyerekek szabadon voltak engedve a nagyvilágba, mialatt a szüleik dolgoztak. Jól elvoltak a játszótéren, egymás társaságában. Ám az idegenveszély mindent feje tetejére állított. A játszótereket vagy bezárták, vagy őrzött bejáratokkal látták el őket, ahova immár kizárólag szüleik társaságában léphettek be a kis lurkók. Elveszett az egymással való kapcsolódás és szocializáció lehetősége, bejött viszont a konstans szülői szupervízió, mely folyamatot – a gyerekek totális megfigyelését – a közterek bekamerázása és az egyre fejlettebb megfigyelő eszközök még inkább felkorbácsolták.
Nem azt mondom, hogy minden félelem alaptalan, vagy ne kezeljék a szülők gyermekeik biztonságát elsődleges prioritásként, de fontos volna észbe vésni, hogy minden döntésnek következményei vannak. A gyermekektől elvettek egy, az összetartozás megteremtésének lehetőségét szolgáló intézményt, amit nem pótoltak másikkal: a közvetlen szülői kontroll nélküli összerázódást.
Ehelyett – ahogy más tanulmányok nyomán megláthatjuk – a felfokozott paranoiának hála a gyermekek 1970 és 2000 között heti szinten 12 óra szabadidőt vesztettek. Amit játék és szocializáció helyett nyilván kötelező foglalkozások sorával, még több tananyag diákokra oktrojálásával töltöttek ki. Megteremtődött a totális függőség a magasságos (tanári, szülői és kormányzati) tekintélyek jutalmazó-büntető, valamint önkényes időbeosztó hatalmától.
Ez azt jelenti, hogy a gyermekek elvesztették ama képességeik kifejlesztésének lehetőségét, hogy megtanuljanak önállóan a maguk idejét beosztani, érdeklődésüknek megfelelő játékot művelni. Mindennek kontrollja átkerült a hatalom kezébe, aminek képviselőit egyáltalán nem érdekli, hogy a gyerek mit szeretne, miben jó, miben vannak egyénileg rendbe hozható hiányosságai. A gyerek csak csinálja szépen, amit mondunk neki, úgy, ahogy követeljük, különben röppen a pofon az arcra, rossz érdemjegy a bizonyítványba, aztán a börtöniskolából kisétálván majd jól megnézheti magát, mikor utcaseprőnek sem veszik fel a büdös, renitens, lusta fajtáját!
Elképesztő paradoxon, de a csilletologató nyolcévesek elfuserált szélsőségétől eltekintve a szülők jobbára hagyták, hogy a gyerek egyedileg tapasztalja ki a maga képességeit és azok határait, beavatkozásra csak súlyos kihágás esetén került sor.
A napjainkban mételyként terjedő aberrált mantra, miszerint a gyermekeket megállás nélkül terrorizálni, büntetgetni, elnyomni, másodperc alapon kontrollálni szükséges, hogy úgymond „életképes” (tehát de facto életképtelen) felnőtt váljék belőlük, kizárólag a XIX. század végétől a második világháború időszakáig eltelt néhány évtizedben jelképezte a pedagógiai nevelés követendő módszertanát. Fekete pedagógiának hívták a szisztémát, aminek köszönhetjük végső soron a Hitlerek, Sztálinok, Mao Cetungok és megannyi jégszívű, tömeggyilkos fasiszta / kommunista diktátor regnumát.
Itt ennél a pontnál össze is kötném a szabad nevelés egykor szokásjogként számon tartott módozatát a kezében okostelefont szorongató fiatalság nyomorával.
Összesen három nemzedék (X, Y és Z-generációk) növekedett fel ama hiszemben, hogy a totális kontroll a földi létezés természetes velejárója, és hogy a szülői tekintély, mint megkérdőjelezhetetlen atyaúristeni intézmény egyenesen nélkülözhetetlen puzzle-eleme a fiatalság istápolásának! Hiszen a szülő hozza haza a kenyeret a boltból, s ahogy a roppant „bölcs” mondás tartja: amíg az én kenyeremet eszi a büdös kölyök, addig az lesz, amit én mondok!
Az okostelefon, még specifikusabban az internet felrúgta ezt a légből kapott konszenzust. Valójában napjainkban sem neveli minden szülő totális kontrollban gyermekét, nem mindenkit taszít hajléktalansorba a rendszer, aki azt a szaros ráerőszakolt vizsgát nem képes száz százalékosan teljesíteni! Sőt, olykor mindezek ellenkezőjére láthatunk példákat: IQ-negatív gyopárok gazdagodnak meg és válnak milliomos TikTok-celebekké. A befutottak másik kategóriája úgy lesz sikeressé, hogy a szülő nem a saját hulladék követelményeit erőszakolja súlyos büntetés belengetése mellett utódjára, hanem igenis megkérdezi a kölöktől, hogy mire van szüksége. Az efféle szülőnek a gyermek boldogsága az elsődleges, nem pedig a maga ótvaros büszkesége, hogy lehessen dicsekedni a szomszédoknak: az én fiam ügyvéd / orvos / mérnök lett (aztán 35 évesen senki által nem értett módon felakasztja magát, vagy idejekorán elviszi egy nem várt infarktus)!
Az ilyen Azahriah-típusok így nevelkednek ki.
Azzal, hogy a mai fiatalság betekintést nyerhet a képernyőn keresztül más családok életébe és alternatív nevelési módozatokba, melyek sikeresebb és boldogabb felnőtteket hívnak létre, hirtelen összehasonlítási alap keletkezett az erkölcsösnek behazudott „keresztény”, „konzervatív” neveléssel, ahol a terrort igazságos szigorként eufémizálják, a totalitárius kontrollt gondoskodásnak és szeretetnek hazudják.
Régebbi korok konszenzusa volt, hogy ne is találkozhasson a gyerek más nevelési módozattal, mint amit a maga szülei, tanárai, pedellusai önkényesen rájuk erőszakolnak. A gyermeket tisztességre kell szoktatni, ami azt jelenti, hogy fogja be a pofáját, viselje csendben és méltósággal az őt ért igazságtalan bánásmódot, terrort, a potenciáljára kibonthatatlan ördöglakatot verő nevelői önkényt!
Mérni lehet a különbséget az elmúlt évszázad során nevelkedett, valamint a Z-generáció attitűdje között. Nálunk (Y-generáció) még ama mondás járta, hogy tűrjük engedelmességgel és lehorgasztott fejjel a szisztematikus elnyomást, ne merészeljünk felszólalni a minket ért igazságtalanságokkal szemben, jogaink nincsenek. Ennek keserű valóságával szemben a köcsög tanárok nyilván a „mai diákoknak csak jogaik vannak, kötelességük semmi” hangzatú ócska mantrát vetették elénk ellentámadásként – mintha érnének bármit az állítólagos jogaink, amikor voltaképpen képtelenek vagyunk azokat érvényesíteni, továbbá azok mibenlétéről sem kaptunk soha megfelelő intézményes tájékoztatást.
Meg lett nekünk mondva, ha nem teljesítjük az önkényesen ránk rótt elvárásokat makulátlan tökéletességgel, akkor lusta, munkakerülő, mihaszna paraziták vagyunk, akik méltatlanok az életre, szégyent hozunk szüleikre, nem fogunk leérettségizni. Természetesen minden kizárólag a mi hibánk, és ha elbukunk az életnek hazudott karhatalmi Squid Game-ben, miénk minden felelősség, megérdemelten húz le minket a rendszer a vécén! Mindenkinek egyéni kötelessége elsajátítani a szolgaszellem alapvető követelményeit.
Munka terén ugyanez: vannak persze munkavállalói jogaid, de ha ezekkel véletlen tisztába kerülsz és nem felejted el őket spontán demencia kifejlesztésével a munkaszerződés aláfirkantása előtt, akkor vár téged szeretettel az aluljáró. Ott majd elgondolkodsz, valóban oly fontos-e neked az alapvető emberi méltóság.
Most pedig pofa be, és rabszolgáskodjatok! Diákhitelt, CSOK-ot, babahitelt ne felejtsétek törleszteni!
Mit tesz ezzel szemben a Z-generáció? Belövi a TikTokot, és akár könnyeivel küszködvén is, de élőben közvetíti és tárja nyilvánosság elé a szisztematikus terror keserű valóságát.
Komolyan mondom, ezek tökösebbek a háborút megjárt veteránoknál – akik, mint egy másik esszémben kifejtettem, viszont igazán gyáva férgek, mert nem mernek ellent mondani a hatalom követeléseinek. A Z-generációs fiatalok viszont igen. Persze nincs nehéz dolguk, hisz a rendszer voltaképp halálos ellenségük.
Aki nem hisz nekem, hát vigye végbe ugyanezt – készítsen magáról egy igazán keserves, égő, saját személyes titkait kiteregető TikTok-felvételt, majd hozza nyilvánosságra! Úgy, hogy potenciálisan milliók látják az ő arcát, igyekeznek őt tömegével lejáratni mindenféle YouTube-kommentátorok, akik minden létező thumbnail-en az ő arcképét mutogatják! Gyerünk, csináld! Lefogadom, hogy inkább mennél háborúba magad jó alaposan kibeleztetni.
Jót röhögök, amikor ezek a hörgő pofájú, reakciós „keresztény-konzervatívok” beugatják, hogy pl. a kirúgását TikTokon élőben közvetítő, s ezzel milliós nézettséget abszolváló lány örök életre elásta a karrierjét. Mintha létezne ilyen, hogy karrier a mondák és mesék világán felül. Vagy számítana bármit egy örök bér -és adósrabszolgaágra kényszerített peonnak, hogy jaj mi lesz, ha nem talál magának munkát? Hát ez rosszabb még a halálnál is!
Idióta barmok. Az igazság felsőbbrendű mindennemű férgesült munkánál. Ha a kettő közül kénytelen vagyok választani, akkor vesszen a munka, s éljen az igazság!
Persze Hamvas Béla óta tudjuk, hogy az igazság nem ad nekünk kenyeret, de napjainkban már a munka sem. Úgyhogy még személyes haszon számigálása terén is tökmindegy, melyiknek fogadunk örök hűséget. Az igazság felvállalása legalább nyújt lelki békét, a munka még csak azt sem.
Szóval a rendszer felszámolta a gyermeki autonómiát, az önálló és saját tempóban való tapasztalás-fejlődés lehetőségét, s ezek helyébe ültette a maga steril kontrollmániáját. Ami elválasztotta a gyermekeket egymástól. Sőt mi több, elidegenedésre, ellenségeskedésre és versengésre kezdte őket kényszeríteni. Mindez lezajlott az okostelefonok bevezetése előtt.
