A jövedelmek és belső kereslet leszorításával a német gazdaság nem kizárólag az exportja kiszervezésével tartotta fenn a német hegemóniát (a 2010-es évek elejétől immár Kínában is), de egyúttal lakatot vert az importárukra. Tehát ők korlátok nélkül növelhetik külkereskedelmi többletjüket más államokkal szemben, azok viszont semmit nem tehetnek a maguk deficitjének ledolgozásáért (kiváltképp eurózónán belül a magországok kereskedelmi többlete megegyezik a periférianemzetek deficitjével).
Az euró bevezetésétől (2002) eltelt 15 évben a német export-tevékenység 106 százalékkal emelkedett. 1995-2018 között az ország exportszintje a GDP 20 százalékáról kerek 50 százalékra növekedett!
Ha az eurózóna tagállamai a német portékákért euróban kénytelenek fizetni, a folyamat nyilvánvaló következménye, hogy előbb-utóbb (nyilván teoretikus lehetőségként) minden kinyomtatott vagy számlára utalt euró német kézbe kerül, a periférián pedig elfogy az összes euró. Ez nyilván nem egy egzakt esemény, hanem egy folyamat, amely során hosszú éveken át az eurónemzetek eurókészlete folyamatosan apad. Teljesen nulla szintet ugyan nem érhetnek el az országok eurótartalékai, viszont megcsappanhatnak annyira, hogy azok gazdasági szereplői szükséges tőke híján többé ne legyenek képesek termelést bővíteni vagy fejlettebb termékeket kifejleszteni.
Mindemellett ha tudnának is valamit exportálni a periférianemzetek Németország felé, azt a német lakosság a maga elégtelen kereslete végett nem képes felszippantani.
A Hartz-reformok 2003-as bevezetése óta a munkanélküliség és szegénységi szint közt inverz korreláció figyelhető meg, azaz ha csökken a munkanélküliség, vele nő a szegénység. Ugyanígy, a gazdasági teljesítmény növekedése is fokozta a szegénységet, ahogy említettem ennek tényét néhány bekezdéssel ezelőtt. Ahogy minden kapitalista országban, úgy Németországban is bekövetkezett a 2000-es évek dolgozói elszegényedését követő produktivitás-stagnálás: 2007 óta az anyaországbeli lakosság teljesítménye jottányit sem nőtt, a 2010-es évek komplett gazdasági növekedését a bevándorlók biztosították, mígnem 2018-ra a migráció biztosította növekedés lufija is kipukkant.
2011-13 között, miközben továbbra is növekedett a GDP, a lakossági fogyasztás bezuhant. Ez még súlyosabbá tette az eurózóna válságát. 2009-17 között a német GDP úgy volt képes 19,1 százalékponttal növekedni, hogy a belső kereslet mindössze 5 százalékban járult hozzá eme növekményhez. A legfejlettebb országok fogyasztási szintje körülbelül 60-65 százaléka a GDP-nek, Németországban ez az arány alig 53 százalék.
Radikális reformok hiányában (melyek kizárólagos célja kell legyen a belső kereslet radikális felfuttatása) a német lakosság elszegényedése elkerülhetetlenné válik a következő évtizedben. Ugyanis most, a 2020-as évtized során realizálódik csak igazán a huszonöt éve töretlenül űzött megszorításos és szegényellenes gazdaságpolitika áldatlan hatása. A mini-jobok és dolgozói szegénység miatt a 2030-as években várható a megállapított nyugdíjak értékének alapos bezuhanása, mélyszegénységbe taszítván a zuhanó létszínvonal mellett is bőszen dolgozgató jobbágyokat. Egy élet kemény munkája most meghozza gyümölcsét.
Ellentétben a karhatalmi vágyálmokkal, a bevándorlás fokozása mellett a fiatalok radikálisabb idomítása sem fogja visszarángatni a német gazdaságot a sárgödörből, melybe azt az elmúlt évtizedek regnáló gazdaságirányítói erőszakkal betaszigálták.
Egy 2012-es OECD tanulmány (Education at a Glance 2012 Highlights) kimutatta, hogy a német oktatási rendszer 2000-2009 között fű alatt folyamatos forráskivonásokat szenvedett el. Ugyanebből megtudhatjuk, hogy a németek a világ egyik legrosszabb felfelé (alacsony) és lefelé (magas) mobilitási mutatóival bírnak a komplett globális kapitalizmusban.
Az 1990-es évek fejlesztési bummja a gazdaságpolitikai hátraarc végett nem tartott ki sokáig, így az ország infrastruktúrájának jó nagy része elaggottá vált, s a karbantartás-fejlesztés hiányából adódó súlyos üzemzavarok hamarosan a gazdasági teljesítménybe is mély sebeket marnak.
Például: egyre több a kátyú a német utakon. Egy 2017-es áradást követően Berlin közlekedése egy teljes évre elzárásra került az ország nyugati felétől, amely fiaskó több mint megduplázta az útidőt a fővárosból a wolfsburgi Volkswagen központ felé. Évről évre egyre több vasúti hidat zárnak le vagy korlátozzák az azokon áthaladó terhet. Tavaly ősszel egy drezdai híd le is szakadt.
Az infrastruktúra összeomlása radikálisan megdrágítja a nehézipar-orientált termelést. Természetesen az oktatást és közlekedést kellett a legjobban tönkrevágni, mivel ezekre csak a büdös, lusta, hálátlan fiataloknak és középkorúaknak van szükségük, azok meg kit érdekelnek? Fogják be a pofájukat, és termeljék az öregeknek a nyugdíjat, kizárólag ezért vannak tartva.
A hülye német pénz korszakának lezárulta után a kihelyezett német tőke megtérülései mit sem javultak, így eshetett meg a baleset, hogy a 2010-es évek vagyoneszköz-bummjából a német gazdaság tökéletesen kimaradt! Sem az ingatlanárak, sem a technológiai vállalatok felfutásából nem profitált semmit a német gazdaság. Így a befektetők voltaképp elkártyázták a dolgozó lakosságtól megvont összes pénzt. Ázsiát, Kína kivételével a német tőke teljesen negligálta, így míg a 2010-es években az egész világból ömlött a pénz a feltörekvő új piacok meghódítására, addig a német befektetések zuhantak! Az 1980-as évekről 2017-re megharmadolódott a fejlődő országokba érkező német tőke összege, miközben az összes többi fejlett ország megsokszorozta pénzügyi aktivitását a fejlődő régiókban.
A tőkemegtérülés fájó hiánya végett gyakorlatilag lehetetlenség az évtizedek óta elmaradozó kritikus fejlesztéseket kizárólag magántőkével megfinanszírozni, így hosszú évtizedek látványos visszavonulását követően szükség lesz állami beavatkozásra, már ha a német kapitalizmus életben akar maradni az egyre csak terjeszkedő ázsiai és felemelkedő kelet-európai szereplőkkel szemben (nekünk „szerencsénk” van, Magyarország kivételt képez a feltörekvő nemzetek sorában).
Mivel az eurózóna országainak külkereskedelmi balansza a német dominanciának és kierőszakolt többleteinek hála összeroppant, a tanácstalan, s kockáztatni egyáltalán nem szerető nagytőke Kínába helyezte minden bizodalmát, s fektette minden mozdítható petákját a kínai piac német járművekkel való elárasztásába.
Mindezen taktika kiválóan működött egész addig, mígnem 2018-19 környékén megjelentek az első belföldön fejlesztett elektromos autók, melyek az idei évre teljesen kiszorították a Volkswagent, Audit és Mercedest a kínai piacról, s melyek immár az európai vásárlók kegyeiért konkurálván szorongatják odahaza a német autógyárakat.
2024-ben Németország recesszióba zuhant, miután az export-erőszakon alapuló gazdaságmodelljük befuccsolt. A németek EU-n kívüli kereskedelme immár visszaszorulóban van, 2024 júliusára 2,6%-kal maradt alul a megelőző év azonos időszakához képest.
Ez még hagyján, de Kínát a kipaterolt német autógyárakat figyelembe nem véve saját belső problémák is bőszen emésztik, így a német tőkések egyéb ipari gyártmányaik (mint nehézgépek) számára sem találnak elégséges keresletet a kínai piacon. Az általuk megfojtott euróövezet pedig nem képes annyi gyártmányt felvásárolni tőlük, hogy kihúzzák befulladt export-gazdaságukat a gödörből.
Mindezen folyamatok belföldön a szélsőjobboldali AFD párt előretörését hozták, globális szinten pedig a száz évek óta erőltetett termelési modell csődjét. Ama vágymese vergődését és fantáziavilágából való keserű ébredését, hogy mi, a komplett emberiség kizárólag a kemény munkával és az uralkodóink kizárólagos hasznára végzett feltétlen szolgálattal válhatunk valamire is való élet birtokosaivá.
A munka alapú társadalom hajójának elsüllyedése pedig megállíthatatlan. A nyilvánvaló tények ellenére a német közgazdászok elmondása szerint az elitek napirendjében sincs a német gazdaság új alapokra helyezésének megvitatása, egészen a végső totális csődig a termelő és exportőr gazdaságmodellt kívánják erőszakolni. Ha másképp nem megy, hát a háborús gazdaság felpörgetésével. Az meg Orwell óta tudjuk, mire megy ki: hogy az emberek a létszínvonaluk növelése nélkül maradjanak folyamatos munkavégzésre kényszeríthetők.
Időközben az amerikai vámok is megérkeztek a német termékekre, s mindez a beszélő fejek szerint annyit jelent, hogy a befürdött kínai expanzió eltérítésére a német vállalatok rögvest lecsapnak a lehetőségre, mint gyöngytyúk a takonyra, hogy produktív kapacitásaikat Amerikába helyezzék át. Ez pedig egyet jelent az anyaországbeli lakosság súlyos létszámleépítésével, melynek nyomán tán-talán hajlamosak lesznek megfontolni végre, valóban a munka alapú társadalom-e minden világok legjobbika. Mert hiába dolgoznak keményen, megélni nem fognak a peckes orrú munkálkodásaikból.
A német tőke kiáramlásának köszönhetően az eurózóna deflációs spirálba kerül (ugyanez megtörtént 2010-15 között), így a komplett európai gazdaság kereslete nem lesz elegendő a német áruk felszippantására. A serényen dolgozó német lakosság, mint minden munka alapú társadalom (khm… Magyarország) népessége koldusbotra fog jutni.
Az összeomlás előszele már most megmutatkozik a német gazdaságon. A szövetségi állam a végtelenségig agyonnyesegetett lakossági létszínvonalnak és a szélsebesen kiáramló tőkének hála akkora forráshiánnyal küzd, hogy a megcsappant adóbevételek pótlására különféle szánalom-akciókkal próbálkoznak, mint múzeumok belépő-árainak felsrófolása, parkolási díjak drágítása (ismerős?), sőt az ingatlanadók növelésével is kacérkodnak immár.
A tőke kivonulását kiválóan szemlélteti a német futballklubok szponzorációnak folyamatos felszámolódása. Pedig a fociban aztán tényleg van pénz manapság!
Az elhanyagolt fejlesztéseknek hála a német vonatoknál már csak a magyarok járnak pontatlanabbul. Egy német szakszervezeti szövetség kiszámolta, hogy csak az összeomló infrastruktúra működőképesen tartásához az államnak 600 milliárd euró költést volna szükséges eszközölnie 10 év leforgásán belül. Mindennek fedezéséhez az állam nem vághatja meg a nyugdíjakat, különben maholnap tényleg visszatér a hajdanvolt fasizmus kora.
A német lakosság ráadásul – a válságot megszimatolván – 2024-ben radikális megtakarításokba fogott, így még kevesebb adó folyik be az államkasszába.
2025 tavaszán a német kormányzat felszámolta a Merkel-érában gránit szilárdságú alaptörvénybe vésett adósságféket, s valószínűleg ez lesz a német gazdaság megmentésére az utolsó lehetőség.
